Esedezem a bocsánatért! :) Katarina, nem tudom, kérdeztem-e már, de mitől vagy olyan biztos benne, hogy Angie-nek Wyatt lesz a befutó? :P
— Miért lenne az? – kérdeztem értetlenül.
— Cole volt Anya nagy szerelme, még Apa előtt. – kezdett a magyarázatba Penny.
— Mellesleg félig démon, aki összetörte a szívem. Megkérdeznéd tőle, miért jött vissza ennyi év után kísérteni? – kért meg hidegen a nő. Sosem láttam még ilyennek.
— Nem őt kísérteni vagyok itt, még csak nem is Phoebe miatt. És nem kell aggódnotok, nem tudok nektek ártani, nem is szeretnék.
— Akkor miért nem lépett végre tovább? – kérdezte Paige, miután tolmácsoltam Cole válaszát.
— Oké, állj! Nem vagyok postabagoly, se majom, nem lehetne írni valamilyen varázsigét, hogy ne kelljen minden szavát elismételnem?
— Írj egyet! – ajánlotta Prue.
— Vagy keresünk az Árnyak Könyvében – állt fel Phoebe, mi pedig kérdő tekintetekkel ugyan, de követtük a padlásra, ami ennyi embernek elég szűkös volt.
— Varázserő, rossz vagy jó, nyújtózz időn, bolygón túl. Legyen távol, vagy közel, hozd nekünk Belthazor démont el! – olvasta fel, aztán várakozóan nézett szét a helyiségben.
— Csak én maradtam le, vagy Ti sem tudjátok, ki az a Belthazor? – kérdeztem a mellettem álló Christ.
— Cole démon alakja. Miért nem működik az ige?
— Mert már nem vagyok démon. – mondta Cole derűsen. – Igazából nem is létezem, nem vagyok se jó, se rossz, csak egy lélekmaradvány vagyok, egy valaha élt ember lenyomata. – magyarázta.
— De hol vagy pontosan?
— Nem tudom. Talán egy másik síkon. Talán kérdezd meg a mentorod!
— Barint? Ő tudja a válaszokat? – a többiekről megfeledkezve faggattam Cole-t.
— Mi van Barinnal, Kicsim?
— Cole szerint meg kellene kérdeznem a dologról. De nem tudom, hogyan hívhatnám ide – vettem fel a lábamhoz dörgölőző Konstanst. – Te se tudod, Cica? – emeltem meg a fejét, hogy rám nézzen. Értelmes szemeivel az enyémbe nézett, láttam magam visszatükröződni, majd nyávogott egyet. A következő pillanatban Barin bukkant fel mellettem.
— Nocsak, kupaktanács van? – nézett körül.
— Te látod őt, ugye? – mutattam Cole-ra.
— Hogyne! – bólintott komolyan, de a szeme nevetett.
— Azt is tudod, hogy miért van itt, és miért csak én látom. – nem kérdés volt, hanem kijelentés. Valahogy éreztem, hogy ez az igazság.
— Úgy tűnik, fejlődik a hatodik érzéked, nagyszerű! Van ötleted, honnan tudtam, hogy szükséged van rám? – egy másodpercig némán gondolkodtam, miközben még mindig Konstanst simogattam, és akkor beugrott.
— Konstans hívott – adtam meg a választ.
— Kitűnő! – mosolyodott el Barin elégedetten. – Esetleg lemehetnénk a nappaliba, tekintve, hogy itt elég szűkösen vagyunk.
— Engem vár az egyik védencem, úgyhogy mennem kell, de részletes beszámolót kérek! – kötötte ki Paige. – Henry, te jössz? – fordult a fia felé, s miután egy fejrázást kapott válaszul, elköszönve portált el.
— Azt hiszem, nektek is indulnotok kellene. – jegyezte meg Phoebe az órára nézve.
— De Anya! – nyújtotta el Lotte.
— Coop és Patty várnak!
— Jó, megyünk már!
— Elviszlek! – ajánlotta Matthew, miközben sorban megölelt a két lány, majd a fiúval együtt eltűntek a kékes fényekben. Ez után mentünk le a földszintre, és míg Matthew visszatértét vártuk, Piper egy tál csokis sütit hozott be.
— Szóval Cole nem démon, és nem is létezik valójában. – foglaltam össze, mikor bátyám leült mellém. – Akkor mégis hogy tudok vele beszélni, és hol van?
— Valamelyik másik síkon a 11 közül. Azért van veled, hogy segíthessen, ha tud, hiszen démonként, illetve az azóta eltelt években rengeteg tudást szerzett.
— Segítsen? Mármint jóvátegye a bűneit? – kérdezte Phoebe szkeptikusan.
— Igen, így is mondhatjuk. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynod, hogy most nem rólatok van szó, hanem elsősorban Angie-ről.
— Azért az óvatosság sosem árt. – mondta gyorsan Piper, megelőzve Phoebe visszavágását.
— Hát persze. Cole segít, amiben csak tud, s ha eljön az ideje, távozik mellőled. – fordult ismét felém. – Vehetitek egyfajta megtisztulási folyamatnak is, amit ugyan már elkezdett évekkel ezelőtt, de a Bűbájosokat nem igen tudta támogatni, érthető okokból. Most pedig koncentráljunk a megérzéseidre, van még mit fejlődnöd, úgyhogy… – a mondatot félbe hagyva nézett rám. Nem tetszett a mosolya, rossz érzése fogott el tőle, azonban a következő másodpercekben semmi nem történt.
— Úgyhogy? – kérdezte Chris.
— Úgyhogy én most megyek is. Hallgass a megérzéseidre, Angie, akkor minden rendben lesz. – kacsintott rám, aztán eltűnt.
— Ez teljesen megőrült?
— Lehet, hogy agyára ment a hosszú kihagyás.
— Christopher!
— Jó-jó, nem mondtam semmit! Ki jön a VS-be?
— Mi lesz a leckével?
— Majd a Könyvtárban megírjuk! – válaszolta Prue, és kézen fogva hármunkat portált az Iskolába.
— Mit szóltok egy fiúk a lányok elleni meccshez? Szigorúan varázslat nélkül, csak küzdősportok.
— Én benne vagyok! A házi megvár.
— Angie?
— Miért ne? Úgyis régen vertünk már el titeket! – vigyorodtam el, és rátámadtam Chrisre. Nem számított rám, így a földre került, viszont azonnal fel is ugrott, viszonozva a kezdeményezést egy rúgással. Kivédtem, a következő támadást azonban már nem tudtam, így én estem hanyatt. Elgurultam a rám feküdni készülő srác elől, és felállva nemes egyszerűséggel behúztam neki egyet. Megindítottam egy következő pofont, de elkapta a karom, és hátracsavarta. Felszisszenve guggoltam le, és lendítettem félkörívben a lábam, hogy kigáncsoljam, de Chris átugrotta, és a másik kezem is hátrafogta. Elkáromkodva magam feszítettem meg az izmaim, és a csuklóit kitapintva fogtam rájuk, hogy kifordulva Chris elől ismét közelebb kerüljön a talajhoz.
Egy pillanatra összefolyt a világ, így a megindított támadást elvétettem. Elugorva a fiú elől pislogtam párat, de valami nem stimmelt. A látásom nem tisztult ki teljesen, a körvonalak elmosódtak, és hiába erőltettem a szemeim, annál rosszabb lett a dolog. Megdörzsöltem a szemeim, hátha az segít, de nem értem el eredményt. Észleltem a szemből rám rontó alakot, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy ki az. Ösztönösen emeltem a karjaim magam elé, és taszítottam el Christ telekinézissel. Fájdalmasan nyögött fel, mikor padlót fogott.
— Hé, arról volt szó, hogy nem varázsolunk! – méltatlankodott, de meg se hallottam. Arcom elé emelve a kezem hunyorítottam, de a világ végképp elsötétült.
— Angie, mi van? – oldalra kaptam a fejem, ahonnan Wyatt hangját hallottam, aztán a következő pillanatban félre ütöttem a vállam érintő kezet.
— Hé, nyugi!
— Wyatt?
— Itt vagyok. Mi bajod?
— Nem látok. – suttogtam hitetlenül.
— Ne viccelj, Angie!
— Tényleg! Nem látok! – mondtam ki hangosan is, és egészen lassan kezdtem kinyújtani a kezem, amerre a fiút sejtettem. Az állát érintettem, éreztem a puha, meleg bőrt és az enyhe borostát, ahogy végighúztam az ujjaim le a vállára.
— Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor megéreztem a sejtjeimet átjáró meleget.
— Megpróbállak meggyógyítani.
— Valami változás?
— Semmi – ingattam a fejem. A bensőmet jeges vízként öntötte el a félelem. Miért nem látok, és mi lesz, ha ez végleges?
— Mi a fene történik velem? – kérdeztem kétségbeesetten.
— Ang, nyugodj meg, valamit kitalálunk! – csitított Prue, miközben éreztem, hogy valaki kézen fog, majd a teleportálással járó enyhe gyomortájéki nyomást is. Különös volt, mert csak az első alkalommal éreztem ezt, azután pedig átsiklottam felette.
— Hol vagyunk? Wyatt? Prue?
— Itthon vagyunk, a nappaliban. Ülj le ide! – vezetett Matthew a kanapéhoz. – Anya! Apa! – emelte meg a hangját.
— Felmegyek a Könyvhöz, hátha találok valamit. – mondta Prue, hallottam, ahogy megindul a lépcsőn, egyidejűleg Chris szisszenését is, majd az újabb pár láb dobogását.
— Felhurcolta magával Christ? – kérdeztem Matthew-t.
— Igen. Honnan tudtad?
— Hallottam a lépteiket. Wyatt, én nem akarok vak maradni! – suttogtam kétségbeesetten, mire válaszul megszorította a kezem.
— Ne aggódj, kitalálunk valamit! Apa!
— Mi a baj? – hallottam a Leoétól eltérő férfihangot.
— Kyle? – fordultam arra, amerre sejteni véltem a fényőrt.
— Igen, én vagyok. Mi történt, miért hívtál?
— Én nem hívtalak. Hol vagy?
— Itt állok előtted. Tisztán éreztem, hogy félsz valamitől, és segítségre van szükséged.
— Angie nem lát. – világosította fel Wyatt.
— Az hogy lehet?
— Hiába a gyógyítás! Wyatt már próbálta! – mondtam, mikor ismét éreztem a melegséget, csak ezúttal erősebben.
— Mikor történt? – kérdezte immár Leo.
— A Varázssuliban, mikor harcoltunk.
Felsikkantottam, mikor megéreztem az ölembe ugró valamit, de meg is nyugodtam, ahogy megéreztem a négy puha tappancsot és a dorombolást. Automatikusan kezdtem simogatni Konstanst, miközben Wyatt keze után tapogatóztam.
— Wyatt?
— Itt vagyok! – kulcsolta össze a kezünket. Sóhajtva engedtem ki a levegőt. Az érintése, és a tudat, hogy ott van mellettem, biztonság érzetét keltette.
— Egyszerűen megvakultam. Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Az egyik pillanatban még láttam, aztán a másikban csak körvonalakat, végül már azt sem. Nem értem, mi történik velem.