Sziasztok! :) Meghoztam a következő részt! Tényleg nagyon örülnék, ha kapnék mástól is írott visszajelzést, hogy tetszik-e, nem csak Katarinától. Nem akarom a Második Otthonhoz hasonlóan hsz határ felállítására elszánni magam! Szóval várom a véleményeteket! Jó olvasást!
Félóra elteltével már úton voltunk az ártatlan háza felé. Úgy döntöttünk – pontosabban a két felnőtt –, hogy kocsival megyünk. A ház előtt parkolva vártuk a démont.
— Mi van, ha elkéstünk? – vetettem fel a hátsó ülésről.
— Nem késtünk el. Ott jön! – mutatta Phoebe.
Megvártuk, amíg bemegy az épületbe, és követtük. Úgy tűnt, tudja, hova tart. A démon épp támadásba lendült, mikor benyitottunk a szobába. Egy energiagömb két részre szakított minket. Piper, Phoebe, és Chris a házba menekült, Én Wyatt-el az ajtónál rekedtem. A démon nem törődött velünk, folyamatosan Piperékat támadta, a nő azonban nem tudta megfagyasztani, immunis volt rá. A helyzet egy pillanat alatt változott. Egy erős energiahullámmal a falhoz vágta a 3 Halliwellt, majd az ártatlan és felénk küldött 1-1 energiagömböt. Wyatt telekinézissel próbált rá hatni, míg Én is suhintottam kezemmel. Ám ahelyett, hogy a gömbök összeütköztek volna, minden megdermedt. Kivéve a mellettem álló srácot, és persze engem.
— Mi történt? – kérdeztem még mindig felemelt kezekkel.
— Te… te fagyasztottál? – kérdezte – Az Anya és Prue ereje!
Ekkor valami különösre lettem figyelmes. Az ablakhoz léptem, és végig futott hátamon a hideg.
— Wyatt…- kezdtem – Ilyenkor az egész utca meg szokott fagyni?
Az autók, az emberek, de még a madarak is s levegőben, megdermedtek. Mintha szüneteltettem volna egy filmet.
— Angie, Te nem fagyasztottál. Az időt állítottad meg! – mutatott a faliórára. Annak valóban nem mozdult a perc mutatója sem.
— Mi?? Mégis, hogy oldjam fel? – pánikoltam. – Úristen, Wyatt, csinálj valamit! Szólj az Égieknek, ez nem igaz! Most mi lesz?? Nem akarok örökre így maradni!
— Nyugalom! Végy egy mély levegőt, nyugodj meg, és koncentrálj!
Azt tettem, amit mondott. Behunytam a szemem.
— Várj! – mondta, és telekinézissel egymásnak lökte a két energiagömböt, mire azok csattanva eltűntek.
— Most már csinálhatod!
Ismét arra koncentráltam, hogy meginduljon az idő. Elképzeltem, amint az autók tovább mennek, a madarak ismét repülnek, az óra ismét jár. Végül pedig az évszakok változását képzeltem magam elé. Ebben a pillanatban hallottam, amint az ártatlan felsikolt, a kocsik zaját, és ahogy a démon felkiált azt követően, hogy Wyatt egy athamét döfött bele.
Kipattantak a szemeim, és megnyugodva fújtam ki a levegőt. Sikerült!
— Wyatt, ezt hogy csináltad? Az előbb még az ajtónál voltál!
— Angie megállította az időt.
— Nem csak fagyasztott?
— Ha te fagyasztasz, az óra ugyanúgy működik tovább. Most még az is megállt.
— Ez mind szép, de én is itt vagyok ám!
— Oh, bocsáss meg! Jól vagy? – segített Phoebe felkelni a lánynak. Körülbelül húsz éves lehetett.
— Persze. Köszönöm, hogy megmentettetek! Sarah vagyok.
— Én Phoebe. Ők pedig Piper, Chris, Wyatt és Angie.
— Ti vagytok a Bűbájosok? Uh… Hú!
— Te is boszorkány vagy, igaz?
— Persze…
A beszélgetés további részét már nem hallottam, mert a szoba elhalványult, és egy barlangban találtam magam.
— Na, ez biztos nem én voltam – állapítottam meg meglepődve. Óvatosan fordultam körbe, felmérve a terepet, bár nem sokat láttam. A kaverna falán csupán egy fáklyatartó volt, benne egy ősréginek tetsző fáklyával, mely valamicske fényt nyújtott.
— Hahó! – szólaltam meg fennhangon. – Van itt valaki, aki meg tudja mondani, hol vagyok, és hogy kerülök ide?
Időközben 360 fokos fordulatot tettem, de semmi változást nem fedeztem fel, még bejáratot sem. Sóhajtva mentem a fényforrás alá, és emeltem le tartójáról a szövétneket, újra körbejárva a barlangban, hiába.
— Oké, akkor várunk – ültem le törökülésben, a fáklya alját a földhöz támasztva. Reméltem, hogy Piperék megkeresnek, és megtalálnak.
— Gyerünk, már! Mi lesz? – kérdeztem, mikor percek múltán fázósan húztam magam össze. Két év telt el legutóbbi Alvilági látogatásom óta – mint akkor, most sem önszántamból jöttem –, de nem emlékeztem, hogy akkor is ilyen hideg lett volna. Lehet, hogy az Északi Sark alatt vagyok? Meg lehet egyáltalán határozni az Alvilágon belül a földrészeket, vagy tájolni? Egyáltalán, hol van maga az Alvilág? Mennyire meghatározható a helyzete?
Egyre jobban fáztam, és a percek múltával – amit csak tippelni tudtam – a remény is mind jobban fogyott. Miért nem találnak? Lehet, hogy nem is keresnek? Örülnek, hogy megszabadultak tőlem?
Nem! Biztos keresnek, csak még nincs eredmény! Lehet, hogy nem is telt el olyan sok idő! Két évig velük éltem, és soha nem adták gyanúját, hogy nem szeretnének, de legalább is kedvelnének! Mindig mellettem álltak, ismeretlenül segítettek, és befogadtak! Nem szabad ilyenekre gondolnom!
— Minden családnak van egy könyve, amit Árnyak Könyvének neveznek. Ebbe írják bele a varázsigéket… - kezdtem el halkan idézni, amit Wyatt tanított délután, csak hogy csináljak valamit, és ne veszítsem el a hitem, illetve eltereljem a figyelmem. – A tündérek és egyéb mágikus lények nem rendelkeznek akkora erővel, mint egy boszorkány, akinek van aktív ereje, és esetleg passzív. Vajon Te mióta égsz? És meddig? Kérlek, ne most add fel! – bámultam a fáklya tüzébe, és kezdtem el neki beszélni. A következő pillanatban a láng szisszenve aludt ki.
— A francba! – vágtam földhöz az immár semmit sem érő fát. – Kellett nekem falra festeni az ördögöt! Halló! Wyatt! Piper! Valaki! – pattantam fel kiabálva. – Vigyetek ki innen! – könyörögtem.
— Kérésed számomra parancs! – szólalt meg egy behízelgő hang. Rémülten fordultam körbe, de semmit sem láttam.
— Ki az? Hol vagy?
— Itt, közvetlenül előtted! – jelent meg egy alak pár méternyire tőlem.
— Hogy kerülsz ide? Démon vagy? – hátráltam egészen a jéghideg falig gyanakodva.
— Nevezhetsz, aminek szeretnél! Van, aki Varázslónak hív, van, aki Mágusnak. A nevem Fallaciusz ! – hajolt meg mélyen, az orra majdnem a földet súrolta.
— Hogy kerülsz ide? Hol vagyunk egyáltalán?
— Hívtál, hát jöttem! Az Alvilágban vagyunk, egy démonok által lezárt barlangban, nevezhetjük börtönnek is.
— Tudod, hogy kerültem ide? – kérdeztem.
— A démonok műve. Gondolom, sejtetted. Nyilván itt akartak tartani, míg éhen nem halsz. Vagy, ami hamarabb bekövetkezik: szomjan.
— És… ki tudsz innen vinni? – léptem oldalra néhány lépést.
— Azt hittem, sosem kérdezed meg! – mosolyodott el szélesen. – Jöjj, Hölgyem! Kérésed számomra parancs! – nyújtotta felém a karját. Egy pillanatig gondolkodva néztem a kézre, majd sóhajtva karoltam belé a ’szomjhalálnál rosszabb nemigen jöhet’ elven.
----------------------------
Fallaciusz: 
Sziasztok! :D Itt a következő rész, a címből nyilván már tudtok következtetni. :D Ahogy beillesztettem ide, rögtön ez jutott eszembe. :) Szeretném kérni, hogy már is fejtse ki a véleményét, ha olvasta, Katarinának pedig köszönöm, hogy ilyen lelkesen támogat, ezt a részt ezért Neked ajánlom, hű olvasóm és véleményezőm! :) Jó olvasást! :)
A padlásra mentünk. Ismertem a helyet, hisz voltam fenn párszor, de sosem néztem meg jobban. Talán ez most megváltozik.
— Ülj le a kanapéra! – mondta bátyám. Engedelmesen helyeztem magam kényelembe, míg ő előttem állt meg, a könyvtartó mellett.
— Kezdjük az alapokkal. Ez itt az Árnyak Könyve. A családunk évszázadok óta beleírja a tapasztalatait, a különböző démonokat, bájitalokat, varázsigéket. Az egyik ősünk kezdte el írni. Minden boszorkánycsaládnak van egy ilyen, vagy hasonló könyve.
— Nagyon sok mágikus lény létezik, például nimfák, törpök, szellemek, tündérek, óriások, unikornisok, satöbbi, mint a mesékben. Ők általában kisebb varázserővel rendelkeznek. A rangsorban felettük vannak a boszorkányok, akiknek már aktív erejük is lehet, erről később. A boszorkányok felett állnak, mintegy irányítják őket a fényőrők, vagy Fény Őrzői, akik legtöbbje, mivel már egyszer meghalt, halhatatlan. Ők védik a boszorkányokat, a helyes útra terelik őket, tudnak gyógyítani.
— De te nem vagy halott, mégis gyógyítasz!
— Jó megfigyelés! Most menjünk tovább, aztán elmagyarázom, miért van ez. Tehát: a fényőrzők irányítására alakultak az Égiek, vagy Égi Tanács, akik odafenn élnek, magam sem tudom pontosan meghatározni a helyet. Ők már tapasztaltabbak. A Tanács felett állnak a Bölcsek, a legöregebb, és legokosabb fényőrők. Eddig stimmt?
Bólintottam. Igyekeztem mindent megjegyezni, amit mondott, viszont így a gondolkodást kellett kissé hanyagolnom.
— Helyes. A boszorkányok két fegyvere a démonokkal és warlockokkal szemben az igézet és a varázsfőzet, vagy bájital. Ezen kívül még általában van egy vagy több úgynevezett aktív erejük is, például telekinézis – nézett rám jelentőségteljesen –, fagyasztás, robbantás, piro- és hidrokinézis, stb. stb. Vannak nem teljesen aktív erők is, például a látomások, a gonosz megérzése. Ezeket passzív képességeknek nevezzük.
- Most pedig foglalkozzunk Veled. A Te erőd a telekinézis. Hasznos dolog, kellő védelmet ad, ha megtámadnak, mivel el tudod repíteni az ellenséget, vagy épp ellene fordítani egy athamét. Ezen kívül ideális a halandók megijesztésére, vagy nehéz dolgok felemelésére – magyarázta, és szemléltette is. Egyetlen ujjmozdulatával felemelte a kanapét, vele együtt engem is.
— Ja, és lehet még vele fojtogatni is, ha megengeded, ezt most nem mutatom be. Ennyi elmélet egyelőre elég, lássuk a gyakorlatot!
Az egyik fal elé állított, majd hátrált pár lépést. A kezében egy tőr jelent meg, kékes fényekből. Pár másodpercig nézegette, majd hirtelen teljes erőből felém hajította. Teljesen lefagytam, jeges rémület lett úrrá rajtam. A tőr előttem állt meg a levegőben, alig két centire a szívemtől.
— Elmondanád, miért nem védekeztél?
Értetlenül néztem a tőrről Wyattre.
— Védekezni?
— Hahó, boszorkány vagy! Telekinézissel! A falhoz vágni, megállítani a levegőben, vagy ilyesmi!
— Oh! Sajnálom!
— Ugye, tudod, hogy ha ez élesben ment volna, már halott lennél? – sóhajtott.
— Nézd a jó oldalát! Nem lenne velem több gondod!
— Ne butáskodj! Örülök, hogy itt vagy!
Odajött hozzám, és most mögém állt. Éreztem sprayének illatát és finom leheletét. Zavartan néztem Rá, Ő viszont fesztelen és magabiztos volt.
— Próbáljuk meg másképp! Lebegtesd körbe az athamét a szobában! – intett a még mindig előttem levő tőrre, most azonban a kezére fektette. Egy pillanatra behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Ismét éreztem a srác sprayét, illata megtöltötte a tüdőmet.
Ránéztem az athaméra, és koncentráltam. Hunyorítottam, hogy mozduljon meg, de épp csak megrezdült, így segítségül hívtam a kezemet is. Valami megmagyarázhatatlan, ősi energia járta át minden porcikám, s mikor megemeltem a kezem, egyidejűleg az athamé is felemelkedett Wyatt tenyeréből.
Tekintetem az athaméra szegeztem, ahogy körbe lebegtettem a padláson, kezemmel finoman irányítva. Az athamé a gondolataimnak megfelelően cikázott ide-oda, néha bukfencezve egyet. Megnőtt az önbizalmam a sikernek köszönhetően. Úgy gondoltam, tovább léphetek egy szinttel, így támadásba lendültem.
Wyatt gyanútlanul figyelte tevékenységemet, a szemem sarkából láttam. Megbukfenceztettem még egyszer az athamét, így hegye a srác felé fordult, majd villámgyorsan Wyattre irányítottam. A srácnak meglepődni sem volt ideje. Az athamét pontosan egy centivel a torka előtt állítottam meg.
— Ugye, tudod, hogy ha ez élesben ment volna… - vigyorogtam önelégülten, a srácot idézve. Egy pillanatig azt hittem, kiabálni fog, de csak elismerően grimaszolt.
— Ügyes – mondta, miközben ellépett az athamé útjából, és megfogta a nyelét.
— Kösz.
— Remélhetőleg nem felejted el használni a megfelelő pillanatokban.
Villámgyorsan fordult meg, felém dobva egy apró valamit. Az bukfencezve repült felém, én pedig reflexszerűen tartottam magam elé a jobb kezemet, megállítva a kis üvegcsét. A kezembe zártam, így jobban szemügyre vehettem: apró kis fiola volt, színültig tele valamiféle folyadékkal.
— Mi van benne? – kérdeztem.
— Egyszerű kábító főzet – mondta. Hirtelen eltűnt a kezemből, és kékes-fehér fények között a Wyattében jelent meg. Visszatette a helyére.
— Ezt hogy csinálod? – kérdeztem.
— Teleportálom. A fényőrök nem csak saját magukat tudják teleportálni. Magukkal tudnak vinni személyeket is, de akár egyedül is tudnak megadott helyre orbolni más embereket, vagy tárgyakat. Majd máskor mesélek még, mára ennyi elég volt.
— Mesélj még! – kértem. – Mondd el, például, hogy miért tudsz gyógyítani?
— Na, jó – ült le a kanapéra, és én is mellé ültem. – A fényőrök tudnak teleportálni, gyógyítani, láthatatlanná válni, lebegni illetve elektromosságot gerjeszteni.
— Ezért tudsz elektromos sugarakat használni? – gondoltam végig a dolgokat.
— Pontosan. Ahogy te is rájöttél, én nagyon is élek. A Fény Őrzői védik a jót, a jó boszorkák őrangyalai. Kezdetben titokban segítették védenceiket, akikhez az Égi Tanács, más néven az Alapítók küldték őket. Egy Fényőr mindig olyan nyelven válaszol, amilyenen megszólítja a védence. Mivel Apa fényőr, így Chris és Én is félig azok vagyunk. Ezzel együtt jár a teleportálás, és minden más fényőri képesség, továbbá később valószínűleg lesznek védenceink is. Sokáig fényőrökké haláluk után olyan emberek válhattak, akik életükben embereken segítettek. Azonban a fényőrré válás módja Paige Nénivel megváltozott. Mivel Patty Nagyi beleszeretett a fényőrébe, Sambe, és Paige a közös gyermekük, így ő félig boszorkány, félig fényőr. Ő volt az első „félvér” – mutatta a kezeivel a macskakörmöt. – Utána születtem én, majd Chris.
— És Prue.
— Nem, Ő külön történet. Prue három évvel fiatalabb nálunk. Amikor én körülbelül másfél éves voltam, Apa megvált a szárnyaitól, úgymond, halandó lett. Miután Anyáék végeztek a Triáddal és a Leghatalmasabb Erővel, az Égiek megkeresték Apát, hogy volna-e kedve a Varázssuliban tanítani.
— Arról a suliról eddig olyan sokat hallottam!
— El is viszlek majd. Most, hogy boszorkány vagy, bemehetsz.
— Eddig is boszorkány voltam, nem?
— De igen. Akkor fogalmazok úgy, hogy van aktív képességed, és megbizonyosodtunk a feltételezésről. De térjünk vissza Prue-hoz és Apához. Mivel elfogadta az állást, az Égiek visszaadták neki a teleportálás és a gyógyítás képességét, de semmi többet. Volt pár összetűzésük, és nem kockáztatták, hogy esetleg ismét rájuk tudjon támadni.
— Rájuk támadni? Leó? – döbbentem meg.
— Igen… Befolyás alatt állt, csúnya ügy.
— Aha. Akkor most Leó fényőr vagy sem?
— Hivatalosan nem az.
— Mikor Anya megtudta, kiakadt. Azt hitte, ismétlődnek majd azok az idők, mikor még Apa teljes fényőr volt – nézett be a padlásajtóban Chris, majd bíbor és zöld fények kíséretében elteleportált.
— És Prue az után született, hogy Leó elkezdett a suliban tanítani. Jól mondom?
— Pontosan. Ezért tud Prue teleportálni. A gyógyítást még nem tudjuk, nem érte akkora stressz, de valószínűsíthető.
— Uh. Azt hiszem, ez tényleg sok volt egyszerre.
— Én szóltam – nevetett Wyatt.
— Nem nevet, együtt érez!
— Nem tudok veled együtt érezni. Én ebbe születtem bele! Bár, ha jól meggondolom, lehet, hogy te is.
A következő másodpercben Chris portált a padlásra.
— Te mit szórakozol?
— Nem szórakozok. Az előbb azt néztem meg, hol vagytok, most meg a Könyvért jöttem – sétált az állványhoz, és emelte le róla a vastag könyvet. – Anyának kell. Phoebe Néninek látomása volt, van egy démonunk és egy ártatlanunk. Phoebe Néni pedig mindjárt itt lesz.
Épp eltűnt volna, mikor a karja után kaptam, így engem is magával vitt. Wyatt nem sokkal utánunk érkezett. A nappaliban aztán kisebb vitát folytattunk arról, hogy én vajon mehetek-e démont vadászni. Piper szeretett volna itthon tartani, mondván, hogy új vagyok még; Chris, Wyatt és én viszont pont azzal érveltünk, hogy ki tudom magam próbálni. Végül nevelőanyám megadta magát.
Sziasztok! Itt a következő rész! :) Jó olvasást!
Két évvel később
A vekker az ágyam mellett idegesítő csörgéssel rángatott ki álmomból. Bosszúsan csaptam rá, mire nyomban elhallgatott. Miért pont most? Végre elértem volna, alig pár centin múlott, erre az a nyavalyás óra felkelt.
Napok óta ugyanazt álmodtam. Egy cirmos macska sündörgött körülöttem, először csak messziről láttam, majd egyre közelebb jött. Fogalmam sem volt, kié, honnan jött. Nem is érdekelt. Meg szerettem volna simogatni, s most végre már elég közel voltam, millimétereken múlott, erre felébredek.
Morogva mentem le reggelizni. Ha csak egy perccel tovább aludhattam volna! Nem értettem, miért zavar ennyire ez az álom és a sikertelenség, de majd’ felemésztett. Annyira közel voltam!
Biztos voltam benne, hogy az egész napomra rá fogja nyomni a bélyegét a kudarc. Ráadásul úgy éreztem, mintha figyelnének. Na, tessék! Kezdek megbolondulni, most fizetek azért, hogy két éve boszorkányokkal lakom együtt, agyamra megy a sok varázslat és démon.
Szótlanul faltam be a reggeli pirítósomat, aztán türelmetlenül vártam, hogy végre elinduljunk. A többiek ezt az első nap izgalmának tudták be. Szeptember elseje volt, Chris-szel együtt ma kezdtük a tizenegyedik osztályt a San Fransiscoi Középsuliban, Wyatt végzős volt, Prue pedig hetedikes.
Mikor végre megérkezett a busz, rohanvást kaptam fel a táskám, és Pipertől és Leótól elköszönve, Prue mellett versenyt futva indultam meg. A lépcső aljában azonban ledermedtem. A bokrok rejtekéből egy sárgás-zöld szempár bámult rám, amitől kirázott a hideg. Ugyanezt a szempárt láttam álmaimban, s most a valóságban is engem figyel.
— Baj van, Angie? – úszott be a képbe Wyatt, eltakarva a vesébe látó tekintetet.
— Semmi, mi lenne? Csak rátok vártam, azt hittem, sose készültök el! – hagytam faképnél a srácot, miután leteremtettem. A buszon levágtam magam Cat mellé. Mióta a suliba jártam, ő és Bia volt a legjobb barátnőm, most azonban nem volt kedvem velük beszélgetni. Egész úton és egész nap a titokzatos szempáron járt az agyam. Talán el kellett volna mondanom Wyattnek? Be kellett volna számolnom az álomról is? Ugyan, rémeket látok! De mi van, ha jelent valamit? Ha veszélyes? Nem, nem lehet veszélyes! Képtelenség! Tudom, érzem, hogy nem akar bántani! Nem tudtam figyelni az órákon, végig ideges voltam, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Újra látni akartam a szempárt.
Mikor végre elengedtek röpiről, átöltözés után szinte repültem ki a suliból. Az út szélén parkolva Piper várt minket a régi terepjárójával. Chris és Wyatt is ott állt, Prue már otthon volt. Kettesével szedtem az épület előtt elhelyezkedő lépcsőfokokat, az aljában – mint reggel – most is megtorpantam. Az út túloldalán ült, és engem nézett. Várt rám. Bár jó idő volt, libabőrös lett a karom. A tekintete tele volt együttérzéssel, bölcsességgel és ragaszkodással.
Egy pillanatra a világ csak róla szólt, aztán a következő másodpercben két démon jelent meg mögötte, fölé magasodva. Mindketten szakadt ruhát viseltek, egyikük hosszú, csimbókos hajú volt, a másik teljesen kopasz. A félelem, hogy bánthatják, görcsbe fogta a gyomrom. Rémült ’Ne!’ kiáltással dobtam el a táskám, és indultam meg feléjük, át az úton, nem törődve a közlekedő autókkal. Csak az számított, hogy megmentsem.
— Angie!
Az autó közvetlenül előttem állt meg, a motorháztetőre csapva kerültem ki, tovább futva feléjük. Valamiért nem fagytak meg, mint az emberek. Az csimbókos kezében egy tőr jelent meg.
— Ne! – sikoltottam ismét, és meglendítettem a kezem, mire az egyik – amelyiknél a tőr volt – repült vagy három métert, aztán egy falnak csapódva állt meg. A kopasz meglepve nézett fel rám, a szemében megcsillant valami, de már ő is repült, mozdulatom nyomán.
Térdre vetettem magam, ahogy odaértem hozzá, és hívogatón tártam ki a kezem. Hízelegve sétált hozzám, én pedig végre a karomba zárhattam, és felálltam. Piper és Wyatt ekkor végzett a démonokkal.
A kanapén ültem, ölemben Vele. Mosolyogva simogattam selymes bundáját, amire dorombolással felelt. Körülöttem teljes volt a zavarodottság és az értetlenség, de én teljes mértékben kivontam magam. Velem volt, más nem számított. Nem is értettem, minek kell ennyire felfújni a helyzetet? Jó, oké, varázsoltam. Majdnem elüttettem magam. A démonok megölhettek volna. Na és? Semmi bajom, Neki sincs, a démonok halottak. Minden jó és tökéletes!
Piper a sulinál még kiolvasztotta az utcát, majd beparancsolt az autóba, és egyből hazahajtott. Itthon aztán hívta Leót és Paige-t, illetve Coopot és Phoebe-t. Így kell villámgyorsan családi kupaktanácsot összehívni.
Másfél éve nem volt erre példa, utoljára akkor, mikor eldöntötték, levédik a házat a biztonságom érdekében. Akkor is, és most is túlzásnak véltem ezt a mértékű felhajtást.
— Mindezt egy macska miatt? – kérdezte Paige, miután Piper elmesélte a történteket.
— Hé! A macskának neve is van! – méltatlankodtam.
— Neve? De hisz fél órája láttad először! Lehet, hogy gazdája van!
— Neve, méghozzá Konstans*. És nem fél órája láttam először – tettem hozzá halkabban. Na, most jön a lecseszés.
— Ezt hogy érted?
— Már reggel is miatta álltam meg. Illetve napok óta vele álmodtam – vallottam be.
— Visszatérő álmod van, és nem szólsz? Angie, hát semmit sem tanultál két év alatt?
— Most mit kell felfújni? Le van védve a ház, nem tudnak betörni a démonok, akkor meg? Semmi okod az aggodalomra, Piper!
— Angie, ez nem ilyen egyszerű! – mondta Leó békítőleg. – Egy visszatérő álomnak sok következménye lehet. Ráadásul két év varázstalanság után telekinézist használtál.
— Annak csak örülhettek. Igazatok lett!
— Kicsim, hogy mondhatsz ilyet?
A nappali közepén fehér fényekből egy szőkésbarna, rövid hajú, idős nő bontakozott ki.
— Nagyi? Mit keresel itt?
— Szervusztok, Drágáim! – mosolyodott el a nő. – Szólni jöttem, és egyben figyelmeztetni.
— Figyelmeztetni? Megint meg kell mentenünk a világot? – kérdezte Phoebe.
— Nem. Kérlek, ne szidjátok le Angelát!
— Köszönöm! Végre valaki! – sóhajtottam hálásan a nőre nézve. – Öhm… de honnan ismer…?
— Penny vagyok. Penny Halliwell – mosolygott rám, majd folytatta kérdésemet figyelmen kívül hagyva. – Nem kell félnetek Konstanstól. Gondoljatok csak Cirmire, vagy Wyatték macskáira!
— Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Paige.
— A familiárisra! Igazam van, Nagyi?
— Pontosan, Phoebe! Most mennem kell. Legyetek résen, az Alvilág mozgolódik!
— Nagyi, várj! Ezt hogy érted? Honnan ismered Angie-t?
— Mindent a maga idejében, Drágáim! A maga idejében! – mondta azzal eltűnt, másodpercekig tartó csendet hagyva maga után.
— Bocsánat! De mi az a familiáris? – kérdeztem körbe nézve.
— A familiáris követi és vezeti az újonc boszorkányt, hogy megvédje őt boszorkánysága kezdeti szakaszában. Nekünk is volt, aki jutalmul később emberré válhatott, illetve Wyattéknak is volt.
— Aha.
— Idehívhatnánk Katrinát! Ő tudná igazolni, hogy valóban familiárissal van-e dolgunk?
Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, a szoba közepén egy vörös hajú nő jelent meg.
— Hát itt vagy, te kis Kóbor! – ült le mellém, megsimogatva Konstanst. – Szóval hozzád szegődött?
— Katrina, hogy kerülsz ide?
— Rám gondoltatok, Ő pedig idehívott – mutatott az ölemben békésen doromboló macskára. – Hogy nevezted el?
— Konstans .
— Igazán találó név – mosolygott. – Lányok, nem kell félnetek! Konstans az egyik legjobb tanítványom volt. Az a cica – fordult hozzám – egy Egyiptomi Mau. Nagyon ügyes és intelligens, könnyen alkalmazkodik. Igazán nemes állat, rendkívül pajkos, de nem rombol . Boldog lehetsz vele**! – magyarázott. Közben a nővérek hazamentek, testvéremék pedig a szobájukba, vagy a konyhába.
Nem sokkal ez után Katrina elköszönt Konstanstól és a családtól, majd – ahogy jött – eltűnt.
— Nos, azt hiszem, nem ártana gyakorolnod kicsit – csapta össze a kezét Piper. – Illetve tanulnod. Nem repesnék az örömtől, ha valamit összetörnél.
— Jajj, Anya! – szörnyülködött Chris szemforgatva. – Ez az első napja, muszáj elrontani?
— Ha nem szeretnénk lelepleződni, igen! Wyatt, ugye rád bízhatom?
— Persze!
— Naná! Őszintén sajnállak Angie, én megtettem minden tőlem telhetőt! Most te is kezdhetsz magolni!
— Neked sem ártana, Christopher Halliwell! Ha jól emlékszem, két hete majdnem a házat robbantottad fel a démon helyett!
— Apró baleset volt! Mindenkivel megeshet! – védekezett a srác felemelt kezekkel.
— Persze! Csak tudnám, miért gondolta úgy a te familiárisod, hogy már elég érett vagy a mágiára! – sóhajtott Piper fáradtan, majd visszavonult a konyhába sütni.
— Gyere! – hívott Wyatt. – Ígérem, nem lesz olyan szörnyű!
— Merem remélni!
-----------------------------
* latin szó, jelentése állandó barátnő (ejtsd: Konsztansz)
** Forrás: http://www.egyiptomimau.hu/index1.html
----------------------------------------------------------------------
Sziasztok! :D Amíg a következő fejezetre vártok, hoztam egy kis meglepetést, ami, remélem, hasznos lesz a történet során. Megismerhetitek a Bűbájosok gyermekeinek képességeit, így talán könnyebb lesz kiigazodni egy-egy harc során. :) Próbáltam úgy leírni az erőket, ahogy megkapják őket, kezdve egy-egy passzív, vagy nem annyira hatásos képességgel, haladva az erősebbek felé, de ezeket úgyis beleveszem a storyba is, ha más nem, említés szintjén.
Angie-t direkt hagytam ki, azért minden poént én sem lövök le. :D ;)
Jó olvasást, ha bármi kérdés van, írjátok meg kommentárba, és igyekszem megfelelően válaszolni! A véleményeteket várom! :)
Wyatt M. Halliwell: telekinézis, védőburok készítés, erőmanipuláció, -kicserélés, telepátia; fényőri képességek (bíbor/világoskék teleport, gyógyítás, elektrokinézis), energiahullám, pirokinézis
Chris P. Halliwell: telekinézis, robbantás, gondolat- asztráliskivetítés; fényőri képességek (bíbor/zöld teleport, energia sugár, később gyógyítás)
Prue M. Halliwell: gonosz megérzése, teleportálás, cyrokinézis (=jégmágia), hipnózis (más élőlény irányítása)
Penny Casey Halliwell: látomások, robbantás, láthatatlanná válás, herbakinézis
Charlotte (Lotte) Pilar Halliwell: empátia, telekinézis, metamorfózis, világoskék/rózsaszín/bíbor szívteleport, időutazás
Chloe Patricia Halliwell: idézés, levitáció, fagyasztás
Henry Parker Mitchell Jr.: láthatatlanná válás, elektrokinézis, kék/bíbor teleport, gyógyítás
Peyton Lana Mitchell: idézés, fehér/zöld teleport, emberi alakváltás, hidrokinézis
Pollianna Lois Mitchell: idézés, fehér/zöld teleport, emberi alakváltás, pirokinézis
Christy Jenkins-Leyton: látomás, gondolatkivetítés, energiahullámok
Mary Jenkins-Leyton: levitáció, pirokinézis, asztrális kivetítés
Sarah Nelson: pislantás, geokinézis, alakváltás
Sziasztok! Itt a következő rész, várom a véleményeket! :)
Majdnem egy teljes napig feküdtem eszméletlenül. Az agyam így reagált a történtekre.
Valami halkan súrlódott. A napsugarak azonnal melengetni kezdték az arcom, Én pedig a forrásuk felé fordítottam fejem. Megerősített az a pár másodperc, míg így feküdtem, s lassan kinyitottam a szemem. Az ablakon át szűrődött be a fény, a függönyök elhúzva. Az ablak előtt pedig állt valaki. Ahogy kitisztult a kép, már azt is ki tudtam venni, hogy Wyatt az.
— Jó reggelt! – mosolygott Rám – Hogy érzed magad?
— Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Hol vagyok?
— Prue szobájában. Ő Paige Néniéknél van.
Körül néztem. Előző alkalommal is itt ébredtem.
— Ki az a Prue?
— A húgom. Éhes vagy? Anya megint egy hadseregre elég kaját csinált – elmosolyodtam az arcán átsuhanó apró fintor láttán.
— Igen. Azt hiszem, nagyon is – bólintottam, miközben óvatosan felültem az ágyban. Nem szédültem, amit jó jelnek vettem. Ekkor vettem észre, hogy nem a tegnapi farmer-póló összeállítás van rajtam, hanem egy krémszínű melegítő.
— Öhm. Wyatt… Megmondanád, hogy hogyan… - elakadtam egy pillanatra, aztán sóhajtottam. – Azt hiszem, inkább nem vagyok rá kíváncsi.
— Anyáék öltöztettek át – vigyorgott. – Na, gyere, a végén nem jut nekünk palacsinta.
Segített felállni, aztán az ajtónál előre engedett. A lépcsőn leérve Wyatt balra fordult, és leült a – nyilván – étkező asztalához, amin különféle gyümölcsök, kistányérokon palacsinták, illetve a hozzájuk való csoki öntet, lekvár, nutella sorakozott. Chris már az asztalnál ült, és épp egy palacsintát tömött magába.
— Na ne, tényleg csak ennyit hagytál? – háborgott Wyatt, ahogy ránézett a maradék egy-két tésztára. Testvére csak megvonta a vállát, és még egyet kivett.
— Ne veszekedjetek, jut mindenkinek! – jelent meg Piper egy újabb tányérral a kezében, amit a megnyugodva leülő Wyatt elé rakott.
— Jó reggelt! Kérsz palacsintát, vagy mást ennél? – fordult felém mosolyogva, mire én összerezzentem. Még mindig az ajtókeretnél álltam, és figyeltem őket. Annyira családias volt, összeszokottak voltak, és valahogy meghitt, megnyugtató volt a látványuk. Látszott, hogy szeretik egymást.
— Jól vagy… ?
— Angela. Angela Lung – segítettem ki, mivel láttam, hogy elakadt. Illetve eszembe is jutott, hogy én még be sem mutatkoztam.
— Örülök, Angela – küldött felém egy újabb meleg mosolyt. Anya szokott ilyennel jutalmazni. A gondolatra, mintha jeges marok szorította volna össze a szívem.
— Próbálj nem rájuk gondolni! – jött a mit sem érő tanács Wyatt-től, aki időközben felállt, és leültetett egy székre.
— Könnyű azt mondani! – vetettem oda halkan, miközben éreztem, hogy a szemem könnyek lepik el.
— Részvétem, Angela. Maradt élő rokonod?
— Csak Angie – ráztam a fejem. – És nem. Nem voltak testvéreik.
— Értem. Most pedig egyél valamit!
— Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem.
— Muszáj valamit enned, különben nem lesz erőd. Felhívom Phoebe-t.
— Mióta vagy boszorkány? Vagyis, mióta tudod, hogy az vagy? – kérdezte Chris két flat között.
— Nem vagyok boszorkány! Nem léteznek! – utasítottam el a feltételezést, miközben akaratlanul is bevillant az égő ház, majd a parkban történtek. Lehetetlen, hogy én voltam!
— Hogyan gyulladt ki a ház? – tette fel Wyatt kíméletlenül a kérdést. Már megint, mintha a gondolataimban olvasna.
— Nem tudom! Egyszer csak ott volt az a két alak, megölték a szüleim, engem is meg akartak, aztán hirtelen kigyulladt! Ennyi! – emeltem fel a hangom. Lelki szemeim előtt újra leperegtek az esti események. Láttam anyám fájdalomtól eltorzult arcát, a felém közelítő gömböt.
— Ha nem vagy boszorkány, mivel magyarázod a feléd tartó, majd hirtelen eltűnő tűzgolyókat? Na, és a parkban irányváltoztató gömb?
— Nem tudom! Honnan tudnám? Te vagy egy Harry Potter, mondd meg te!
— Csak próbáld meg! Kérlek!
— Mégis, mit csináljak? Lóbáljak letört fűzfaágat? – kérdeztem gúnyosan, azonban az újabb sértésnek szánt mondatot is eleresztette a füle mellett.
— Koncentrálj, és próbálj meg elmozdítani valamit. Mondjuk, ezt a tányért. Segítségül használhatod hozzá a kezed.
Fáradtan sóhajtottam egyet. Miért nem adja fel? Miért nem hagy végre békén? Van elég bajom az őrültségei nélkül is. Gondolataim ellenére azonban megtettem, amit kért. Tekintetem rászegeztem a tányérra, majd suhintottam egyet a kézfejemmel, mintha arrébb akarnám lökni.
— Most már elégedett vagy? – kérdeztem, mikor – várakozásomnak megfelelően – nem történt semmi.
— Próbáld még egyszer! Talán…
— Elég lesz, Wyatt! – szólt közbe Piper, visszatérve a nappaliból.
— De Anya, láttam őt varázsolni! Ő ölte meg a démonokat, hisz mondtam!
— De akkor a szülei miért nem védekeztek? A mágia öröklődik!
— Nem feltétlenül. Láttunk már példát az ellenkezőjére is!
Nem szóltam közbe, egyrészt, mert nem tudtam volna mit, másrészt pedig nem állt szándékomban közölni velük, hogy nem az édesszüleim voltak. Harmadrészt pedig mihamarabb el akartam innen tűnni. Kezdtek az agyamra menni az őrültségeikkel.
— Nevelőszülők? – szólalt meg Wyatt kicsit döbbenten, egyenesen rám nézve.
— Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem vissza zavartan. Honnan jött rá?
— Erre gondolt. Hogy nem az édesszülei!
— Ez megmagyarázza a dolgot. Még itt maradsz egy ideig, míg ki nem találjuk, mi legyen– jelentette ki Piper, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Tiltakozni akartam, hogy nem helyes, és nem is ismerem őket, de egyszerűen nem ment. Valahogy úgy éreztem, minden ellenállásom hiábavaló lenne, és furcsa, de nem is akartam elmenni. Jól éreztem magam velük, noha azt se tudtam, kik ők, sőt totál bolondoknak tartottam őket, amiért folyton ezzel a mágia dologgal hozakodnak elő. De egy részem mintha megállapodott, haza ért volna. Igyekeztem nem gondolni rá, de ez igen nehezen ment.
Csendben folytattuk az evést, miközben Wyatt arcát figyeltem, megvizsgáltam minden egyes apró vonását. Valahogy olyan ismerős volt… a zöldes szeme, átható tekintete, az arca… Az egész srác. Mintha ismerném, csak ezt elfelejtettem volna. És akkor beugrott. A fel-ismerés villámcsapásként ért.
— Wyatt – mondtam, mire kérdőn néztek rám – Wyatt Matthew Halliwell! Te vagy az!
— Igen, én. Mi a baj?
— Nem emlékszel rám? Nem, persze, hogyan is emlékeznél? De hát… hogyan? Mikor?
— Angie, miről beszélsz? – kérdezte óvatosan Piper.
— A nevem Angela Lung. 5 évesen költöztünk el Friscoból, addig ebben az utcában laktunk, Chris ovis társa voltam. Nem emlékszel, Matthew? Te lökted nekem a hintát, mikor itt játszottunk!
— Angie… a kis Angyal! Hát persze! A szemed semmit sem változott, ugyanolyan kedvesen csillog!
Elnevettem magam. A kis Wyatt is ugyanígy tudott bókolni. Valódi kis sármőr volt.
— Örülünk, hogy újra látunk, Angie!
— Igen, én is örülök. Azt hiszem.
Nem tudtam. Igazából teljesen összezavarodtam. Ezért voltak olyan ismerősek… hisz már ismertem őket! Mikor elköltöztünk az államokból, megszakad velük a kapcsolat, nem beszéltünk. S most a Sors furcsa fintora, hogy ismét találkoztunk, bár meglehetősen elhagytam volna a körülményeket.
Az elkövetkező napokban a Halliwell-házban laktam, Prue, a srácok 11 éves húgának szobájában. Paige közben a levéltárban kutatott, eredménytelenül. Végül Piper és Leo úgy döntöttek, örökbe fogadnak. 2-3 napos herce-hurca után hivatalosan is a gyámszüleim lettek. Ami azt jelentette, hogy kaptam 3 testvért, 2 nagynénit, 2 nagybácsit, és 6 unokatestvért. De csak papírforma szerint. Kérésemre megtarthattam a ’Lung’ vezetéknevet. Prue visszaköltözött a szobájába, Én pedig a vendégszobát kaptam meg. Barátokként szóltunk egymáshoz, nevelő szüleimet keresztnevükön szólítottam, lassan mégis egy családdá váltunk.
Azóta a nap óta nem varázsoltam, igaz nem is ment volna. Egy nagy családi kupaktanács alkalmával többféle lehetőséget hoztak fel ennek okaként, végül abban maradtak, hogy biztosan a sokk miatt nem megy, illetve, mert ennyire tagadom; és majd, ha eljön az ideje, ismét tudom majd használni a telekinézist, ahogy nevezték. Én ebben nem igen hittem, de a nyaggatásommal legalább felhagytak, ami viszont nem volt ellenemre.
A mágia létezését azonban nem tagadhattam le, hiszen naponta láttam Leót, illetve a fiúkat teleportálni, néha egy-egy démon is megjelent. Ez volt az egyetlen kényes téma. Aktív erők – ahogy ők nevezték – nélkül nem tudtam megvédeni magam, így eleinte biztos helyre parancsoltak, pár hónap után azonban kristályokat raktak ki a ház köré, levédve a helyet.
Lassan fél éve éltem a Halliwellekkel, megszoktam a mágia jelenlétét. Zimankós, decemberi délután értünk haza a srácokkal a suliból. A két jómadár felment az emeletre, én a nappaliban maradtam tévézni. Hirtelen öt démon tűnt elő a semmiből.
— Srácok! – sikítottam fel, miközben a kanapéról felpattanva igyekeztem minél gyorsabban eljutni a konyhába, ahol Piper főzőcskézett. Nevelőanyám kiment segíteni az időközben leportáló fiúknak, hallottam a démonok fájdalmas kiáltásait, ahogy a pokolra jutnak.
Aztán egyszer csak egy újabb alvilági förmedvény jelent meg Piper háta mögött, kezében megidézett tűzgolyóval. Gondolkodás nélkül ugrottam a hátára, ezzel kizökkentve. Felkiáltva hátrált a falig, és sikeresen neki is nyomott a saroknak, mire nyekkenve eresztettem el. Ekkor robbantotta fel Piper. Miközben Wyatt a hátamat gyógyította, született meg az elhatározás, hogy levédik a házat.
Angela ereiben meghűlt a vér, amint a két fickóval szembekerült. Szemei előtt ismét felrémlett halott apja, anyja, a tűzgolyó és az égő ház. Miért nevezik magukat démonoknak? És miért nevezik Angelát boszorkának? Őrültek lennének? Mit akarnak tőle?
— Most pedig meghalsz, Banya! – kiáltotta az egyik férfi – démon? –, és kezében ismét egy tűzgolyót hozott létre. Angela ösztönösen cselekedett. Kezeit maga elé emelte, a gömb pedig irányt változtatva egy fának csapódott. Ez én voltam? Nem volt ideje gondolkodni, már közeledett a következő – ezúttal kékszínű – gömb. A lány félig tudatosan az egyik támadó felé lökte, mire az felordítva eltűnt. Ezen tette közben érkezett meg Wyatt. Az egyik tűzgömb Angela oldalát találta el, a másikat visszaküldte a feladónak. Miután eltűnt, Wyatt végre feleszmélt.
— Te is...? – kérdezte, de elakadt. Angela megpördült, és védekezően felemelte karjait. Még mindig nem értette, mi is történt. Bizonytalanságát a srác is megérezte.
— Ne félj! Nem akarlak bántani! – mondta kedvesen, karjait a magasba emelve. – Nem tudtuk, hogy te is boszorkány vagy.
— Hagyj békén! – hátrált könyörögve Angela, de ekkor belenyilallt derekába a gömb okozta fájdalom, és felszisszenve térdre esett. Kezeit a sebre tapasztotta, mely elég erősen vérzett. Wyatt nyomban ott termett. Bal karjával szelíden átfogta a lány vállát, hogy ne tudjon elszökni, jobbjával pedig elhúzva a sérült immár véres kezét, begyógyította a sebet. Jöhettek! – küldte közben öccse felé a gondolatot. Angela meglepődve látta, amint sebe eltűnik.
— Ezt meg hogy csináltad? – nézett rémülten a fiú szemébe.
— Nem bántalak! Higgy nekem! – mosolygott rá Wyatt. Angelának fogalma sem volt, miért, de bízott az idegenben. Wyatt felállt, és kezét nyújtotta Angelának.
— Wyatt vagyok – mondta. A lány egy pillanatig tétovázott, aztán…
— Angela – mondta, miközben elfogadva a fiú segítségét felállt. Egymásra mosolyogtak.
— Chris, maradjatok, haza megyünk! – mondta Wyatt félhangosan.
— Kihez beszélsz? – vonta fel szemeit Angela.
— Majd elmagyarázom. Mindent – válaszolta Wyatt, miközben hazateleportált a lánnyal.
*
— Mit művelsz? – löktem el magamtól Wyatt-et. Újra a ház nappalijában álltunk.
— Nyugalom! Csak teleportáltam. Ártalmatlan fényőri képesség.
— Vigyázz! – sikítottam. Egy tűzgömb tartott Wyatt felé, ám a fiú gyorsan reagált. Alighogy megfordult, máris egyfajta pajzs jelent meg előtte, eltüntetve a gömböt. Meglepődni sem volt időm. Valaki megragadta a karom, és húzni kezdett. Elkaptam az első kezem ügyébe kerülő dolgot – egy vázát. A titokzatos erő magával rántott. Még hallottam, ahogy a váza eltörik a földre esve.
Egy ketrecben kötöttem ki, mely, akárhányszor hozzáértem, megrázott.
— Hiába próbálkozol, Banya! Esélyed sincs!
— Kérem, engedjen el! – könyörögtem. Még dél sem volt, de már másodjára támadtak meg. Elegem volt a napból.
— Fogalmam sincs, miről beszél!
— Még nincs, de hamarosan lenne! Ezt orvosolandó vagy itt.
Tehetetlenül, rémülten ültem kalitkámban, fogvatartómra bámulva.
— Hidd el, Madárkám, alig fog fájni, és még hálás is leszel!
Valahogy nem nyugodtam meg. Gonosz vigyorát látva…
Talán fél órát tölthettem el a ketrecben, miközben vendéglátóm fel-alá járkált, amikor kékesfehér fényből két alak bontakozott ki. Az egyik Wyatt volt, a másik srácot nem ismertem. Rögtön utánuk ugyanolyan fényben három nő érkezett. Barna hajúak, negyven körüliek.
— Wyatt, Chris, a ketrecet! – mondta az egyik, miközben két kezét a férfi felé nyitotta. Az megfagyott! A két srác felém indult.
— Ne! – szóltam rájuk – Elektromos!
Összemosolyogtak, és Wyatt arrébb lépett. A másik srác (Chris?) behunyta szemét, mire a ketrec rácsai felvillantak, majd végleg eltűntek. Chris a három nőre vigyorgott, közben Wyatt kisegített.
— Elintézhetitek! – bólintott a nők felé.
— Hegyes bot! – intett a középső nő egy bot, majd a kiolvadó démon felé. Az lángok közt tűnt el, a fiúk pedig megfogták a kezeim, és velük együtt engem is elnyelt a kékesfehér fény.
— Kezdem megszokni ezt a…
— Teleportálást – segített ki Wyatt – Ő itt az öcsém, Chris. Ő pedig az édesanyám, Piper. És a húgai: Phoebe és Paige. A Bűbájosok. – mutatta be őket sorban.
— Bűbájosok? – kérdeztem vissza.
— Boszorkányok vagyunk – mondta Phoebe – Ahogy te is.
— Oké, ezt már hallottam. Boszorkányok nem léteznek, de ti tudjátok. Én most megyek – hátráltam lassan a kijárat felé.
— Nincs hová menned – mondta ki Wyatt, amire én is gondoltam. A kezem megállt a levegőben a kilincs felett. A srác pedig tovább beszélt.
— Az otthonod romokban hever, a szüleid halottak, senkid sincs, egyetlen élő rokonod sem. Nem tudsz hová menni. Itt kell maradnod. Köztünk van a helyed, te is boszorkány vagy.
Megint ez a szó. Ez a város tényleg őrült! Leengedtem a kezem, felsóhajtottam, és szembefordultam megmentőimmel.
— Nézzétek! Én nem tudom, miért hajtogatja mindenki folyton ezt a boszorkány dolgot, de örülnék, ha leszállnátok végre róla. Én nem vagyok boszorkány, azok csak a mesékben léteznek! Nagyon köszönöm, a segítséget, hálás vagyok a süteményért, és mondjátok meg, hogyan tudom viszonozni, és én megfizetem, amint tudom, de most elmennék ebből a bolondokházából, ha engeditek.
Mindezt egy szuszra hadartam, mély meggyőződéssel, valami mégis, mintha tiltakozott volna legbelül ez ellen. Igyekeztem elnyomni, és a józan eszemre hallgatni. Nem maradhattam vadidegenek házában, bármennyire is erre vágytam, hiszen a rendőrség már biztosan keres. Biztos voltam benne, hogy el kell mennem a helyi őrsre, és jelentkeznem kell, akármi lesz is.
— Maradnod kell. Hisz Te is ezt szeretnéd, nem? Valami ide húz, hozzánk! – a szavak hallatán, melyeket Wyatt ejtett ki, megdöbbentem. Honnan tudja? Mintha látná a gondolataimat. De ez képtelenség!
— Nem az! Hallgass a szívedre! A rendőrök árvaházba dugnak, és talán örökbe fogadnak, de ugyanúgy veszélyben leszel. Azok az alakok Téged keresnek, és nem tágítanak, amíg meg nem ölnek! Nincs senki, akire számíthatsz!
A fiú szavai keményen koppantak, minden egyes szava egyenként jutott el az agyamig, felerősítve érzéseimet, az igazat. Egyedül maradtam. Nem számíthatok senkire. Nem tágítanak, amíg meg nem ölnek… Ugyanúgy, mint anyáékat… A könnyek elöntötték a szemeim, de uralkodtam magamon. Nem akartam előttük sírni. Az enyhe remegés azonban, ami rám tört, megmaradt, nem tudtam korlátozni. Wyatt pedig még mindig folytatta.
— De mi segíthetünk. Egyedül itt vagy jó helyen, sehol másutt. Nincs senkid. A szüleidet megölte az a két alak, de soha sem derül ki, hogy gyilkosság volt! Benn égtek a házban, eltűntek, minden egyébbel együtt, a tűzről pedig meg fogják állapítani, hogy véletlen volt, nem figyeltek eléggé, ez okozta a halálukat.
— Hagyd abba! – sikítottam. Láttam magam előtt, ahogy a szüleimet nyilvánítják a saját haláluk felelősévé, arcukon közömbösség, senkit sem érdekel. Ártatlanul haltak meg, és még őket hibáztatják. Fellobbanó düh, és keserűség fogott el, ahogy térdre rogytam, szabad folyást engedve könnyeimnek.
Egy meleg kéz ért a vállamhoz, aztán ölelt át, magához húzva. Hagytam magam, nem is igen tudtam volna ellenkezni, alig észleltem a külvilágot. Az engem ölelő megszólalt. Halkan, csak suttogott.
— Itt biztonságban vagy, mi megvédünk. És megtanítunk, hogyan kezeld a mágiát.
Erre a mondatra, még nagyon sokáig emlékeztem. Ez után a mondat után tűnt a semmibe minden, hogy végre legyen egy kis nyugtom a megpróbáltatások előtt. Én pedig boldogan menekültem a mély sötétségbe, mely szeretetteljesen burkolt be.
Sziasztok! :D Itt az első fejezet, remélem, tetszeni fog, és cserébe hagytok néhány kommentet! :D Jó olvasást!
Vég és Kezdet
Az Alvilág egy sötét és nyirkos termében két alak folytatott vitát.
— Megtettem, amit kértél! A feladatomnak ezzel vége! Fizess ki! – mondta az egyik. Egy nő. Nemsokat lehetett belőle kivenni. Magas volt és vékony. Sötét köpenybe burkolózott, éjfekete hajára csak rakoncátlanul kiálló tincseiből lehetett következtetni a csuklya alatt.
— Mégis, mit kezdjünk vele? Szükségünk van rád!
— Arról nem volt szó, hogy pátyolgatnom is kell! – feleselt a nő – Bérgyilkos vagyok! Már a rablás sem az én asztalom, nemhogy a dajkálás!
— Akkor is segítened kell! – emelte fel hangját a férfi. Ha a nőből keveset lehetett látni, belőle akkor semmit. Mintha csak a hangja lett volna jelen a teremben egy sötét folt kíséretében.
— Csak akkor kapod meg a jutalmad, ha már mi is bírunk vele!
— Nincs kedvem évekig dadaként tengődni! – kiabált mostmár a nő is. A zajra a barlang közepén álló sziklán fekvő csomag megmozdult. És sírni kezdett! A démonnő odarohant, és felvette, mire az máris halkulni kezdett.
— Pedig értesz hozzá! – mondta immár ismét nyugodtan a férfi, és – bár nem látszott a csuklya miatt – elmosolyodott.
*
San Francisco egyik külvárosi házának szobájában felriadt álmából egy lány. Alig lehetett 14 éves, vörös haja össze-vissza állt, igézően szép zöld szeme most álmosan csillogott. Feloltotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, és ránézett az ébresztőórára. Fél tizenkettőt mutatott, ami azt jelentette, hogy alig aludt. A költözés miatt hosszú napja volt, és csak nemrég feküdt le, nem értette, miért nem tud aludni.
A földszintről hangokat hallott. Biztosan Anyáék pakolnak még. – gondolta. Elindult, hogy igyon egy pohár tejet, de ahogy kilépett a szobája ajtaján, meglátta ott álló apját. Az megérezte, hogy ott van, hátranézett, és azt tátogta, menjen vissza. A lány megijedt. Ha az apja itt van, kik pusmognak lent? Vissza akart menni, de a lábai nem mozdultak. Figyelte, amint apja óvatosan lemegy a lépcsőn, mögötte feleségével.
— Mit keresnek itt? Azonnal tűnjenek el, vagy hívom a rendőrséget! – hallotta apja hangját. Odalent az egyik idegen felröhögött.
— Hogy a rendőröket? – horkantott – Nem tudod, kivel beszélsz, öreg!
Rémült kiáltás hangzott, majd az apa átrepült a nappalin. A lány felsikkantott, az anyja pedig férjéhez rohant.
— Hagyjanak minket békén! – kiáltotta feléjük, miközben férje fejét a térdére helyezte.
— Ne félj, te is mindjárt követed! – szólalt meg a másik alak, majd a nő fölé lépett. Az felsikoltott, majd tompa puffanással terült el a padlón. A lány öntudatlanul ment le a lépcsőn.
— Angie, fuss! - mondta rekedten földön fekvő anyja. Hasán hatalmas seb éktelenkedett, melyből vér szivárgott. A két alak meglátta, és a lány felé indult. Megijedt. Az apja halott, az anyja haldoklik. Ő lesz a következő? Hátrálni kezdett, megakadt a falban, ám a két férfi egyre közeledett, és az egyik kezében valami fura gömb jelent meg. Biztos, csak álmodom! – gondolta Angela, de tudta, ez a valóság. A férfi felé dobta a tűzgömböt, ő pedig felsikoltott, és ösztönösen maga elé emelte kezeit. A becsapódás elmaradt, helyette a szobát fény öntötte el. Angela kinyitotta a szemét, és meglátta: a bútorok és a lépcső lángokban állt! A következő másodpercben az egész ház felrobbant, a lány előtt pedig minden elsötétült.
*
Mindenütt füst volt, ami csípte a szemét, a ház pedig lángokban állt. Féloldalt feküdt a falnak dőlve, mikor magához tért. A kezdeti emlékhiány után minden eszébe jutott. Szülei már halottak, csak egy gondolat visszhangzott fejében: menekülj! Nehézkesen állt fel, miközben a füst már a torkát is csípte: könnyezett és köhögött. Kitapogatta az ajtót, és megkönnyebbülve lélegzett a friss levegőből. Jó pár saroknyira volt már a lángoló háztól, mikor szirénahangot hallott. Tehát a szomszédok értesítették a tűzoltókat –futott át a fején, majd el is felejtette. Eszébe sem jutott visszamenni, vagy segítséget kérni. Csak ment előre, maga sem tudta merre, vagy hova.
Megvirradt, és lassan már délre járt, de még mindig gyalogolt. Észre sem vette, hogy az a kevés járókelő, aki az utcán van, megbámulja. Egy útkereszteződéshez érve, azt az egyetlen kocsit sem látta, amely közeledett. A külvilág már rég megszűnt számára. Kilépett az autó elé, majd elájult. Pontosan a kocsi előtt!
*
— Nem hiszem el, hogy mágiát kellett volna alkalmaznod! – korholta Piper legidősebb fiát, bár egyáltalán nem volt mérges. Wyatt pedig pontosan tudta ezt, így csak csendben ült az anyósülésen. Hazafelé tartottak. Piper bevette az utolsó kanyart, és már meg is érkeztek volna, amikor egy lány lépett ki a kocsi elé, és összeesett.
— Anya, vigyázz! – kiáltotta Wyatt, feleslegesen, hisz Piper már fékezett. Épp időben állt meg. Wyatt nyomban kiugrott a kocsiból, s mire anyja mellé ért, ő már az alélt lány fölött térdelt. Piper szétnézett, majd suttogni kezdett.
— Teleportáld haza, és szólj Apádnak! Mindjárt megyek én is!
Fia és a lány helyén kékesfehér fény maradt csupán, ami pillanatokon belül eltűnt. A nő visszaült a kocsiba, és továbbhajtott abban a tudatban, hogy senki sem látta őket. Legalábbis senki halandó.
*
Angela csak az ereiben csörgedező vért, és a testében szétáradó meleget érezte. Ajtócsapódás, majd léptek zaja jutott el agyáig.
— Hogy van? – kérdezte egy női hang.
— Rendbe jön, de sokat kell pihennie. A lelkének pedig még több idő kell – mondta egy férfi. Felette állhatott.
— Köszönöm, Wyatt, abbahagyhatod!
Angela ismét elmerült a jóleső sötétségben. Az őt gyógyító férfi szemében pedig aggdalom csillant.
*
Először azt hitte, kórházban van. Ám a berendezés azt mutatta, hogy a szobának lakója van. A fal krémfehér színű, egy-két képpel, az ágyon kívül két fotelt, egy íróasztalt és pár szekrényt fedezett fel. Az ablaknál a függönyök nem voltak behúzva, így látni lehetett a Nap által vörösre festett ég alját. Tehát reggeledett. Vagy alkonyodott? Angelának fogalma sem volt, meddig feküdhetett itt.
Balra nézett. Az ágy mellett álló kisasztalon egy pohár tej, és egy kistányér csokis süti volt kikészítve. Nyilván neki. Felült, és elvett egy süteményt. Valószínűtlennek érezte, hogy „megmentői” így akarnák megmérgezni. Megevett még egy süteményt, hisz csak most döbbent rá, milyen éhes. A harmadik édesség után már arra is elég erősnek érezte magát, hogy felálljon. El kell innen mennem. – gondolta, mikor tekintete az ajtóra esett. Már, ha nem zártak be. Lassan állt fel, és botorkált az ajtóhoz. Óvatosan lenyomta a kilincset, és az engedett. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor folyosót látott maga előtt. Nesztelenül ment le a lépcsőn, majd ki az ajtón az utcára. Sietős léptekkel indult el, maga sem tudta, merre. Úgy érezte, el kell mennie. Nem sodorhatta veszélybe jótevőit. Mert azt is érezte, hogy a házban, ahol felébredt, jó emberek vannak, mint ahogy azt is, hogy veszélyben van. Bár azt nem tudta volna megmondani, milyenben, és honnan tudja ezt.
*
Ezalatt felébredtek a Halliwell-ház lakói. Piper kíváncsian nyitott be lánya szobájába, ahol most az a lány feküdt, akit tegnap „találtak”. Vajon felébredt már? Ám az ágy üres volt. Piper tekintete ekkor a süteményes tányérra vándorolt, és már tudta, mi történt. A konyhába sietett, ahol Leo, és két fiuk, Wyatt és Chris épp azon vitáztak, ki lehet a lány.
— Eltűnt! – közölte Piper, amint belépett a konyhába, és megállt a küszöbnél.
— Hogy-hogy eltűnt? – kérdezte Leo.
— Úgy, hogy megszökött – mondta Piper, és felmutatta a tányért melyről észrevehetően hiányzott pár sütemény.
— Megkeressük? – tette fel Chris az érthető kérdést. A két felnőtt alig láthatóan össze-nézett.
— Mindenképpen. Ki kell derítenünk, mi történt vele. Lehet, hogy egy ártatlan – határozott Piper.
— Nekem muszáj bemennem az iskolába – mondta Leo – De előtte még megkereshetem.
— Majd én megkeresem! – mondta Wyatt – Én is gyógyítottam.
Apjára nézett, Leo bólintott, és elteleportált. Wyatt behunyta a szemét, és koncentrált. Pár pillanat múlva szemei kipattantak, és öccsére nézett.
— Szólok, ha jöhettek! – mondta, majd, miközben Chris bólintott – Rendben – eltűnt a kékesfehér fényben.
Sikerült! Megtalálta. Ám, ahogy megérkezett, egyből meg is döbbent!
Sziasztok! :)
Lehet, hogy törölni fogom ezt a blogot; lehet, hogy nem; de egy furcsa pillanatomban úgy döntöttem, már csak azért is létrehozom. Már régóta tervezgettem, eddig nem tudom, miért nem szántam rá magam.
A lényeg: ahogy a címből is kitalálhatjátok, itt egy Bűbájos boszorkák spin off lesz olvasható. A főszereplő egy általam kitalált lány lesz, aki egy tragédia folytán kerül közelebbi kapcsolatba a három nővérrel, illetve családjukkal. Mi várható? Démonölés, időutazás, szerelem és persze sok-sok titok és bonyodalom. :)
Mondjuk úgy, leírás: Mi történik, ha teljesen magadra maradsz, egy új, ismeretlen világban? Mikor idegenek vesznek körül, és nem létező dolgokról beszélnek neked, amiről aztán meggyőződsz, hogy valóban létezik? Egy világ, melyben sokan kételkednek és ugyanannyian hisznek, de csak néhányan tudják az igazságot.
Ha elnyerte a tetszésed, nézz vissza máskor is! :) Én várlak!