Bűbájos(okkal egy) új élet

Katarinát leszámítva, nem tudom, hányan vagytok még, akit érdekel ez a történet, és várta, talán még most is várja a folytatást. Túl biztató hírekkel még nem szolgálhatok, viszont elkezdtem a Bűbájos élet javítását. Kb. egy hét alatt az eddigi, itt leközölt 13 fejezetből lett nagyjából 4, egyenként ~ 8 oldalas fejezet. :)
Szóval nem vagytok elfelejtve, ahogy a történet sem, csupán egy ideje nem az a világ vesz körbe, aminél elengedhetetlen számomra az írás.
A lényeg, amiért ez a bejegyzést megszületett, hogy szeretném felmérni, van-e még igény Angi és a Bűbájos utódok történetére, ezért kérlek, ha olvasod ezt a bejegyzést, és örülnél a folytatásnak, amit elolvasnál, és véleményeznél is, akkor hagyj itt egy hozzászólást! Köszönöm! :)

— Ez most csak valami vicc, ugye? – kérdezte Phoebe.
— Miért lenne az? – kérdeztem értetlenül.
— Cole volt Anya nagy szerelme, még Apa előtt. – kezdett a magyarázatba Penny.
— Mellesleg félig démon, aki összetörte a szívem. Megkérdeznéd tőle, miért jött vissza ennyi év után kísérteni? – kért meg hidegen a nő. Sosem láttam még ilyennek.
— Nem őt kísérteni vagyok itt, még csak nem is Phoebe miatt. És nem kell aggódnotok, nem tudok nektek ártani, nem is szeretnék.
— Akkor miért nem lépett végre tovább? – kérdezte Paige, miután tolmácsoltam Cole válaszát.
— Oké, állj! Nem vagyok postabagoly, se majom, nem lehetne írni valamilyen varázsigét, hogy ne kelljen minden szavát elismételnem?
— Írj egyet! – ajánlotta Prue.
— Vagy keresünk az Árnyak Könyvében – állt fel Phoebe, mi pedig kérdő tekintetekkel ugyan, de követtük a padlásra, ami ennyi embernek elég szűkös volt.
— Varázserő, rossz vagy jó, nyújtózz időn, bolygón túl. Legyen távol, vagy közel, hozd nekünk Belthazor démont el! – olvasta fel, aztán várakozóan nézett szét a helyiségben.
— Csak én maradtam le, vagy Ti sem tudjátok, ki az a Belthazor? – kérdeztem a mellettem álló Christ.
— Cole démon alakja. Miért nem működik az ige?
— Mert már nem vagyok démon. – mondta Cole derűsen. – Igazából nem is létezem, nem vagyok se jó, se rossz, csak egy lélekmaradvány vagyok, egy valaha élt ember lenyomata. – magyarázta.
— De hol vagy pontosan?
— Nem tudom. Talán egy másik síkon. Talán kérdezd meg a mentorod!
— Barint? Ő tudja a válaszokat? – a többiekről megfeledkezve faggattam Cole-t.
— Mi van Barinnal, Kicsim?
— Cole szerint meg kellene kérdeznem a dologról. De nem tudom, hogyan hívhatnám ide – vettem fel a lábamhoz dörgölőző Konstanst. – Te se tudod, Cica? – emeltem meg a fejét, hogy rám nézzen. Értelmes szemeivel az enyémbe nézett, láttam magam visszatükröződni, majd nyávogott egyet. A következő pillanatban Barin bukkant fel mellettem.
— Nocsak, kupaktanács van? – nézett körül.
— Te látod őt, ugye? – mutattam Cole-ra.
— Hogyne! – bólintott komolyan, de a szeme nevetett.
— Azt is tudod, hogy miért van itt, és miért csak én látom. – nem kérdés volt, hanem kijelentés. Valahogy éreztem, hogy ez az igazság.
— Úgy tűnik, fejlődik a hatodik érzéked, nagyszerű! Van ötleted, honnan tudtam, hogy szükséged van rám? – egy másodpercig némán gondolkodtam, miközben még mindig Konstanst simogattam, és akkor beugrott.
— Konstans hívott – adtam meg a választ.
— Kitűnő! – mosolyodott el Barin elégedetten. – Esetleg lemehetnénk a nappaliba, tekintve, hogy itt elég szűkösen vagyunk.
— Engem vár az egyik védencem, úgyhogy mennem kell, de részletes beszámolót kérek! – kötötte ki Paige. – Henry, te jössz? – fordult a fia felé, s miután egy fejrázást kapott válaszul, elköszönve portált el.
— Azt hiszem, nektek is indulnotok kellene. – jegyezte meg Phoebe az órára nézve.
— De Anya! – nyújtotta el Lotte.
— Coop és Patty várnak!
— Jó, megyünk már!
— Elviszlek! – ajánlotta Matthew, miközben sorban megölelt a két lány, majd a fiúval együtt eltűntek a kékes fényekben. Ez után mentünk le a földszintre, és míg Matthew visszatértét vártuk, Piper egy tál csokis sütit hozott be.
— Szóval Cole nem démon, és nem is létezik valójában. – foglaltam össze, mikor bátyám leült mellém. – Akkor mégis hogy tudok vele beszélni, és hol van?
— Valamelyik másik síkon a 11 közül. Azért van veled, hogy segíthessen, ha tud, hiszen démonként, illetve az azóta eltelt években rengeteg tudást szerzett.
— Segítsen? Mármint jóvátegye a bűneit? – kérdezte Phoebe szkeptikusan.
— Igen, így is mondhatjuk. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynod, hogy most nem rólatok van szó, hanem elsősorban Angie-ről.
— Azért az óvatosság sosem árt. – mondta gyorsan Piper, megelőzve Phoebe visszavágását.
— Hát persze. Cole segít, amiben csak tud, s ha eljön az ideje, távozik mellőled. – fordult ismét felém. – Vehetitek egyfajta megtisztulási folyamatnak is, amit ugyan már elkezdett évekkel ezelőtt, de a Bűbájosokat nem igen tudta támogatni, érthető okokból. Most pedig koncentráljunk a megérzéseidre, van még mit fejlődnöd, úgyhogy… – a mondatot félbe hagyva nézett rám. Nem tetszett a mosolya, rossz érzése fogott el tőle, azonban a következő másodpercekben semmi nem történt.
— Úgyhogy? – kérdezte Chris.
— Úgyhogy én most megyek is. Hallgass a megérzéseidre, Angie, akkor minden rendben lesz. – kacsintott rám, aztán eltűnt.
— Ez teljesen megőrült?
— Lehet, hogy agyára ment a hosszú kihagyás.
— Christopher!
— Jó-jó, nem mondtam semmit! Ki jön a VS-be?
— Mi lesz a leckével?
— Majd a Könyvtárban megírjuk! – válaszolta Prue, és kézen fogva hármunkat portált az Iskolába.
— Mit szóltok egy fiúk a lányok elleni meccshez? Szigorúan varázslat nélkül, csak küzdősportok.
— Én benne vagyok! A házi megvár.
— Angie?
— Miért ne? Úgyis régen vertünk már el titeket! – vigyorodtam el, és rátámadtam Chrisre. Nem számított rám, így a földre került, viszont azonnal fel is ugrott, viszonozva a kezdeményezést egy rúgással. Kivédtem, a következő támadást azonban már nem tudtam, így én estem hanyatt. Elgurultam a rám feküdni készülő srác elől, és felállva nemes egyszerűséggel behúztam neki egyet. Megindítottam egy következő pofont, de elkapta a karom, és hátracsavarta. Felszisszenve guggoltam le, és lendítettem félkörívben a lábam, hogy kigáncsoljam, de Chris átugrotta, és a másik kezem is hátrafogta. Elkáromkodva magam feszítettem meg az izmaim, és a csuklóit kitapintva fogtam rájuk, hogy kifordulva Chris elől ismét közelebb kerüljön a talajhoz.
Egy pillanatra összefolyt a világ, így a megindított támadást elvétettem. Elugorva a fiú elől pislogtam párat, de valami nem stimmelt. A látásom nem tisztult ki teljesen, a körvonalak elmosódtak, és hiába erőltettem a szemeim, annál rosszabb lett a dolog. Megdörzsöltem a szemeim, hátha az segít, de nem értem el eredményt. Észleltem a szemből rám rontó alakot, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy ki az. Ösztönösen emeltem a karjaim magam elé, és taszítottam el Christ telekinézissel. Fájdalmasan nyögött fel, mikor padlót fogott.
— Hé, arról volt szó, hogy nem varázsolunk! – méltatlankodott, de meg se hallottam. Arcom elé emelve a kezem hunyorítottam, de a világ végképp elsötétült.
— Angie, mi van? – oldalra kaptam a fejem, ahonnan Wyatt hangját hallottam, aztán a következő pillanatban félre ütöttem a vállam érintő kezet.
— Hé, nyugi!
— Wyatt?
— Itt vagyok. Mi bajod?
— Nem látok. – suttogtam hitetlenül.
— Ne viccelj, Angie!
— Tényleg! Nem látok! – mondtam ki hangosan is, és egészen lassan kezdtem kinyújtani a kezem, amerre a fiút sejtettem. Az állát érintettem, éreztem a puha, meleg bőrt és az enyhe borostát, ahogy végighúztam az ujjaim le a vállára.
— Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor megéreztem a sejtjeimet átjáró meleget.
— Megpróbállak meggyógyítani.
— Valami változás?
— Semmi – ingattam a fejem. A bensőmet jeges vízként öntötte el a félelem. Miért nem látok, és mi lesz, ha ez végleges?
— Mi a fene történik velem? – kérdeztem kétségbeesetten.
— Ang, nyugodj meg, valamit kitalálunk! – csitított Prue, miközben éreztem, hogy valaki kézen fog, majd a teleportálással járó enyhe gyomortájéki nyomást is. Különös volt, mert csak az első alkalommal éreztem ezt, azután pedig átsiklottam felette.
— Hol vagyunk? Wyatt? Prue?
— Itthon vagyunk, a nappaliban. Ülj le ide! – vezetett Matthew a kanapéhoz. – Anya! Apa! – emelte meg a hangját.
— Felmegyek a Könyvhöz, hátha találok valamit. – mondta Prue, hallottam, ahogy megindul a lépcsőn, egyidejűleg Chris szisszenését is, majd az újabb pár láb dobogását.
— Felhurcolta magával Christ? – kérdeztem Matthew-t.
— Igen. Honnan tudtad?
— Hallottam a lépteiket. Wyatt, én nem akarok vak maradni! – suttogtam kétségbeesetten, mire válaszul megszorította a kezem.
— Ne aggódj, kitalálunk valamit! Apa!
— Mi a baj? – hallottam a Leoétól eltérő férfihangot.
— Kyle? – fordultam arra, amerre sejteni véltem a fényőrt.
— Igen, én vagyok. Mi történt, miért hívtál?
— Én nem hívtalak. Hol vagy?
— Itt állok előtted. Tisztán éreztem, hogy félsz valamitől, és segítségre van szükséged.
— Angie nem lát. – világosította fel Wyatt.
— Az hogy lehet?
— Hiába a gyógyítás! Wyatt már próbálta! – mondtam, mikor ismét éreztem a melegséget, csak ezúttal erősebben.
— Mikor történt? – kérdezte immár Leo.
— A Varázssuliban, mikor harcoltunk.
Felsikkantottam, mikor megéreztem az ölembe ugró valamit, de meg is nyugodtam, ahogy megéreztem a négy puha tappancsot és a dorombolást. Automatikusan kezdtem simogatni Konstanst, miközben Wyatt keze után tapogatóztam.
— Wyatt?
— Itt vagyok! – kulcsolta össze a kezünket. Sóhajtva engedtem ki a levegőt. Az érintése, és a tudat, hogy ott van mellettem, biztonság érzetét keltette.
— Egyszerűen megvakultam. Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Az egyik pillanatban még láttam, aztán a másikban csak körvonalakat, végül már azt sem. Nem értem, mi történik velem.

Sziasztok!

— Miért hoztatok ide egy halandót? – hatolt a döbbent csendbe egy férfihang. Meglepetten rezzentünk össze, mikor megjelent előttünk egy harmincas éveiben járó férfi. – Boszorkányokat bármikor szívesen látunk, de a halandókat nem tűrjük! Miért játszottátok ki a védelmet?
— Elnézést, Uram, de itt valami félreértés történt! – lépett előre Matthew, átvéve a vezető szerepét. – Mi semmilyen védelmet nem játszottunk ki, és azt sem tudjuk, hol vagyunk. Iskolai kirándulás keretében jöttünk barlangtúrára.
— És véletlenül az egész csapat boszorkányokból áll?
— Halliwellek! – világosítottam fel a férfit. A hatás nem maradt el, az arca és a testhelyzete is nyomban megváltozott.
— Minek köszönthetjük az Utódok látogatását? – kérdezte alázatosan, lesütve a szemeit.
— Ez már mindjárt jobb! – jegyezte meg Henry vigyorogva.
— Henry! Nem szándékosan jöttünk.
— Egyáltalán hol vagyunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Chris.
— Media Mundiban*, természetesen. – biccentett egyet. – Gyertek, velem! – szólított fel, és a falfehér túravezető felé intve fordított hátat nekünk.
— Mit csinál vele?! – előzött meg minket a kérdéssel Lotte. Az eddig rémülten hápogó férfi egy csapásra kifejezéstelen arcot öltött.
— Nincs semmi baja, de mégsem hagyhatom, hogy lelepleződjünk előtte, nem igaz? – fordult vissza a férfi.
— De hát már lelepleződtünk. – jegyezte meg Chris.
— Pár percet könnyebb kitörölni, mint egy teljes napot – bölcselkedett kísérőnk, és megindult a falu felé. Összenéztünk, aztán Matthew vállat vonva indult meg a férfi és az őt jámboran követő túravezető után.
— Öhm, elnézést… – szaporázta meg lépteit Prue, hogy beérje az elől haladókat.
— Profugus** vagyok.
— Profugus Úr! Szóval, elmondaná, hogy mégis hogyan kerültünk ide? Illetve, miért pont itt helyezkedik el Media Mundi?
— Na, kezdi már… – sóhajtotta Chris, de azért fülét hegyezve hallgatta a beszámolót, mikor Profugus megszólalt.
— Media Mundi a kirekesztettek és a bujdosók hazája. A barlangrendszerben varázslattal létrehozott világ rejtve van az illetéktelenek elől, ugyanakkor az arra hivatottak könnyűszerrel idetalálnak. A világot átjárja a mágia, de másképp működik, mint azt odafenn megszokhattátok.
— Odafenn? Mennyire vagyunk a föld alatt?
— Media Mundi pontosan a Felső Világ és az Alvilág között helyezkedik el. Itt nem teszünk különbséget jók vagy rosszak között, nem érdekli az itt élőket senki múltja, hiszen csak akkor léphetnek e földre, ha érdemesek rá, mint ahogy azt már említettem.
— Szóval előfordulhat, hogy élnek itt démonok is?
— Természetesen! De nem kell aggódnotok, nem fognak rátok támadni!
— Megnyugtató…
— Profugus, nekünk vissza kellene mennünk… – szólalt meg Matthew. – Tudja, a barlangrendszer végén tanárok várnak minket, és elég érdekes lesz, hogy mi indultunk elsőként, de nem érünk oda.
— Ne aggódj, oda fogtok érni! – biztosította a férfi.
— Mégis, mikor? – kérdezte Simon.
— Amint teljesítettétek a feladatot, amiért jöttetek.
— De hát tök véletlenül kerültünk ide! – vágott vissza a srác.
— Simon, a mágiában nem igen vannak véletlenek – csitítottam. – Van valami oka annak, hogy pont most volt ez a túra. Valami miatt itt kell lennünk.
— Csak azt nem tudjuk, hogy miért – jegyezte meg Prue.
Időközben beértünk a faluba. A házak egyszerű vályogépületek voltak, mind egyforma nagyságú. Jöttünkre az emberek félbehagyták munkáikat, hogy végigmérjenek, majd nem törődve velünk folytatták azt. Feltűnt, hogy a legfiatalabbak is huszonévesek voltak, nem lehetett látni egy gyereket sem. A lakók halkan beszélgettek, s bár nemigen láttam bensőséges mozdulatokat, azok ellenkezői is hiányoztak. Úgy volt, ahogy Profugus mondta: békében élnek egymás mellett.
— Ez itt – vezetett a falu közepére – Media Mundi oltára, a világunk tartóköve. A Régiek építették még az első házak előtt.
— Szép darab – mondta Chris, mire kapott egy szúrós pillantást Matthew-tól, és egy érdeklődőt Profugustól. Maga az oltár embernyi vastag, másfél méter magas oszlop volt, cirádás faragással, valószínűleg az egyetlen építmény, amit díszítettek. A tetején egy dombormű kapott helyet a négy égtáj felé mutató faragással, középen egy sárgás-barna színű kővel.
— Az ott borostyán, ugye? – mutatott az ásványra Penny.
— Valóban – bólintott Profugus.
— A faragás pedig mintha képregény lenne – lépett közelebb Prue is, megvizsgálva a díszítést.
— Azt írja le, hogyan hozták létre ezt a helyet a Régiek.
— Na, és ez? Mintha egy csatát ábrázolna – guggolt le Penny, és hajtotta oldalra a fejét, mintha úgy jobban ki tudná venni az alakokat. – Ezek támadnak, ez pedig itt az oltárkő – mutatta, hozzáérve a képhez. A következő pillanatban összerezzenve dermedt meg, jelezve, hogy látomást kapott.
— Mit láttál? – guggolt elé Matthew.
— A csatát. Ahogy ezek a füstszerű teremtmények megtámadják Media Mundit, és mi megvédjük tőlük.
— Hogyan?
— Nem tudom. Valamit kiszórtunk a falu köré, és az oltárral csináltunk valamit.
— Legalább már tudjuk, miért vagyunk itt.

— Angie! Angie! – hallottam a nevemet a tömegből. Megtorpanva fordultam hátra, hogy lássam, kinek hiányzom.
— Szia, Simon! Lányok, őt itt Simon, Simon, ők itt Cat és Bia.
— Beszélhetnénk? – kérdezte félve, miközben a tekintete a lányok és köztem ugrált.
— A teremben találkozunk – kacsintott rám Bia.
— Rendben! – mosolyogtam rájuk.
— Ők tudják?
— A b-betűs dolgot? Nem.
— És nem rossz titkolózni előttük?
— De igen, viszont szükséges, és a Halliwellekkel tudok beszélni róla.
— Szerencsés vagy.
— Miért lennék?
— Mert nem vagy egyedül.
— De te sem vagy egyedül. A szüleid is biztos…
— Nem ismerem a szüleim. Árva vagyok. Vagyis fél árva.
— Ohh… én nem tudtam. Sajnálom – néztem a srácra őszintén.
— Mindegy, nem erről akartam beszélni. Nem lenne kedved eljönni velem moziba? Most adnak pár jó filmet.
— Benne vagyok – egyeztem bele. – Később megbeszéljük, rendben? Most rohanok. – köszöntem el a csengőt hallva, és megindultam a folyosó végén álló Chris felé.
— Mióta vagytok ilyen jóban? – vonta fel a szemöldökét a srác, ahogy a terem felé sétáltunk.
— Milyen jóban? – kérdeztem vissza. – Talán nem beszélhetek vele?
— Az egész szünetet végig csevegtétek, mintha ezer éve pajtások lennétek! – morogta.
— Mi ezzel a bajod? Nem árt, ha összetartunk.
— Semmit nem tudunk róla, azon kívül.
— Ezért kellene megismernünk, nem? Semmi baj sincs Simonnal, kedves srác!
— Nem tetszik a képe!
— Pedig helyes fiú.
— Akkor is! A szeme olyan… – nem folytathattunk, mert megérkezett Mrs. Taylor.
— Jó napot! Akik a múlt héten jelentkeztek a barlangtúrára, jöjjenek ide, és vegyenek el az asztalomról egy-egy szülői nyilatkozatot, illetve tájékoztatót. Kíváncsian futottam végig a menetrendet. Reggel hatkor indulás busszal a suli elől, ami ötórai kelést jelentett. Vigyorogva néztem Chrisre, aki nem épp a korán kelésről volt híres, bár ez a hajnali óra nekem se tetszett.
— Már bánom, hogy nem jelentkeztem – súgta Bia, mikor leültem mellé, és átvette a papírt. – Biztos lesz egy csomó helyes pasi. – pislogott Chris felé. Nevetésemet visszafojtva böktem meg a vállát.
— Ne ennyire feltűnően! – súgtam vissza. – Majd mesélek, de igazad van, a libasorban kitűnően lehet a másik nem hátsóját szemlélgetni. – a grimasz láttán, ami megjelent az arcán, majdnem hangosan is felnevettem.

Másnap reggel nyúzottan lépkedtem a lépcsőn egy szürke topot rángatva rózsaszín felsőmre.
— Jó reggelt, Hugi! – dobott felém Chris egy zöldalmát, amit telekinézissel lassítottam le és kaptam el.
— Kössz! – haraptam bele, és leültem a sráccal szemben. Prue álmosan kevergette mellettem a teáját, miközben igyekezett nyitva tartani a szemeit.
— A zseniális tesónk ébresztő igézetet mondott magára – morogta.
— Hogy mit?
— Az ébresztés igézete – vigyorgott rám teli szájjal a srác. – Tegnap este írtam, hogy ne legyek ma reggel álmos, és fantasztikusan működik!
— Azt meghiszem. A személyes haszon pedig máris visszaüt.
— Mire gondolsz? Tök jól vagyok!
— Úgy hadarsz, hogy alig érteni, amit mondasz! – válaszolt helyettem Matthew.
— Nem a legjobb taktika kora reggel magadra haragítani Pipert – jegyeztem meg.
— Mi a helyzet Simonnal? – váltott témát Prue. – Flora látott tegnap beszélgetni vele.
— Igen, elhívott moziba. Jó alkalom, hogy kicsit többet tudjunk róla, főleg, hogy Christopher nem bízik benne.
— Miért nem? – érkezett meg Piper egy jó adag étellel. – Ő az a srác, aki az évfolyamtársatok, ugye?
— Igen, ő… mit mondtál? – fordultam Chris felé, mikor leesett, hogy mondott valamit, épp csak nem értettem, annyira hadart.
— Persze, hogy nem bízok, mikor olyan sunyin néz ki! Ráadásul úgy néz rád, mintha… nem is tudom – gondolkodott el, ami remek alkalmat adott arra, hogy felfogjuk a mondottakat.
— Olyan, mintha a tulajdona lennél – fejezte be öccse mondatát Matthew. – Én is észrevettem.
— Ezt meg hogy értitek? – néztem rájuk, mire Matthew csak vállat vont.
— Szinte felfal a tekintete.
— Paranoiások vagytok! – nevettem, és levegőt vettem, hogy kifejtsem a véleményem, azonban a pillantásom Chrisre esett, aki követhetetlen mozdulatokkal készítette a szendvicsét, majd villámgyorsan be is falta azt.
— Irtó éhes vagyok! – siránkozott, és neki látott egy következő szendvicsnek.
— Na, jó, ebből elég volt! – ocsúdott fel Piper a leghamarabb. – Christopher Halliwell, most azonnal megírod az ellenvarázsigét, világos?
Miután Chris anyai ösztönzésre visszavonta az igét, és ismét a saját tempójában tudott elkészülni, az elkésés veszélye kezdett fenyegetni, szerencsére azonban időben a sulihoz értünk. Két busz állt a bejárat előtt, amikbe már szálltak be a diákok. Villámgyors búcsúzás után csatlakoztunk Pennyhez, Lottehez és Henryhez, és beszélgetve szálltunk fel az egyik buszba. Prue mellé ülve ecseteltem a lánnyal a nap várható eseményeit, mikor láttam Simont is felszállni. Mikor a srác is meglátott, rámosolyogtam, azonban többre nem volt időm, mert a mögöttünk ülő srácoknak eszébe jutott valami, s mire visszafordultam, Simon már eltűnt.

— Au! Wyatt, nem tudnál kicsit több fényt teremteni?
— Talán felgyújtsalak?
— Srácok, elég! – súgtam nekik, nehogy meghallja a túravezető, aki elől segített Lottenek és Pennynek. A barlanghoz érve a tanárok és vezetők nyolcfős csoportokra osztottak minket, mi pedig természetesen együtt maradtunk, valamint bevettük Simont.
— Chris, nem igaz, hogy ilyen vak vagy, alig két perce hagytuk el a bejáratot!
— Nem vagyok vak! – kérte ki magának a fiú, és leereszkedett a lányokhoz.
— Ez egy viszonylag egyenes szakasz, de azért óvatosan, mert elég csúszós! – figyelmeztetett bennünket a férfi, mikor mindannyian lent voltunk. Libasorban haladtunk végig a szűk üregen, lépteink zaja visszhangozva verődött vissza a nyirkos falakról. Az egyik pillanatban még nyugodtan araszoltam Matthew után, a másikban már sikkantva zuhantam a talaj felé, a csúfos fenékre eséstől azonban két kéz megmentett.
— Jól vagy? – hallottam a fülem mellett Simon hangját, és Matthew is visszafordult.
— Igen, köszi! Csak megcsúsztam. – kapaszkodtam meg a srácban, aztán elfogadva bátyám felém nyújtott kezét, álltam fel. Matthew megszorította a kezem, és ahelyett, hogy elengedte volna, ujjainkat összefonva vezetett.
Egyre lejjebb haladtunk, szűk réseken, csúszós lyukakon átküzdve magunkat, miközben beszélgettünk és egymást ugrattuk.
— Oké, itt megállunk egy kicsit, és figyeljetek! – hangzott percek múltán a vezető felszólítása. – Lefelé tudunk tovább menni, viszont a lyuk széle vizes, könnyen megcsúszhattok. Srácok valamelyikőtök lemegy elsőként, segíteni a többieknek? Én itt maradok, rendben?
— Én megyek! – szólalt meg egyszerre Henry és Matthew.
— Ketten is mehettek, még jobb! Elég nagy hely van, hogy elférjetek.
A két fiú egymás után ereszkedett le, majd Lotte és Prue is lemászott.
— Jöhet a követező! – szólt fel Henry.
— Mész, Penny?
— Menj csak! Közelebb vagy! – engedett előre a lány. A mutatott mozdulatokat végezve guggoltam, majd ültem a lyukhoz. Chris és a vezető két oldalról segített, lent pedig a fiúk fogtak.
— Szia! – köszönt Matthew, mikor a vállába kapaszkodva leértem. Egy mosolyt küldve felé léptem arrébb, és ültem a lányok mellé, hogy megvárjuk a többieket.
— Esküszöm, virágillatot érzek! – szólaltam meg hirtelen, mikor beazonosítottam az orrom csiklandozó szagot.
— Idelent?
— Lehet, hogy az én parfümöm érzed. Rózsa és eper kombináció. – tippelt Charlotte.
— Nem, ez erősebb annál. – vetettem ellen. – És fűszeresebb is!
— Képzelődsz, Angie! A föld alatt nem sok virág nyílik.
— Tudom, de akkor is érzem!
— Rendben, ha kifújtátok magatokat, mehetünk tovább! Oldalazva, és vigyázva, hogy be ne szoruljatok, de ez nem valószínű, sokkal nagyobb emberek is voltak már itt.
— Angie? – szakított ki gondolataimból Matthew. Elmosolyodva fogadtam el a felém nyújtott kezet, mégha pár perc múlva el is kellett engednem.
— Most már én is érzem! – szólalt meg Prue a másik oldalról.
— Azannya! – káromkodta el magát Chris.
— Mi történt? – kérdezte Simon. Összenéztünk, aztán a gyors csatlakozás mellett döntöttünk.
— Mi a fene? Hát ez meg mi?! – a vezető hangja egyenesen rémült volt, ami semmi jót nem jelentett. Átküzdve magam mértem végig társaim arcát, majd a környezetet is, hogy ugyanaz a döbbenet kerítsen hatalmába engem is, mint őket. A derekamon éreztem Matthew kezét, de nem tudtam vele foglalkozni. Elhűlve bámultam a mellettünk végig futó kis patakot, a tiszta, kék eget, méregzöld füvet, és a távolban az apró házikókat.
— Hogy a csudába kerültünk ide? – tette fel a minket is foglalkoztató kérdést Henry.