Bűbájos(okkal egy) új élet

— Angie! Angie! – hallottam a nevemet a tömegből. Megtorpanva fordultam hátra, hogy lássam, kinek hiányzom.
— Szia, Simon! Lányok, őt itt Simon, Simon, ők itt Cat és Bia.
— Beszélhetnénk? – kérdezte félve, miközben a tekintete a lányok és köztem ugrált.
— A teremben találkozunk – kacsintott rám Bia.
— Rendben! – mosolyogtam rájuk.
— Ők tudják?
— A b-betűs dolgot? Nem.
— És nem rossz titkolózni előttük?
— De igen, viszont szükséges, és a Halliwellekkel tudok beszélni róla.
— Szerencsés vagy.
— Miért lennék?
— Mert nem vagy egyedül.
— De te sem vagy egyedül. A szüleid is biztos…
— Nem ismerem a szüleim. Árva vagyok. Vagyis fél árva.
— Ohh… én nem tudtam. Sajnálom – néztem a srácra őszintén.
— Mindegy, nem erről akartam beszélni. Nem lenne kedved eljönni velem moziba? Most adnak pár jó filmet.
— Benne vagyok – egyeztem bele. – Később megbeszéljük, rendben? Most rohanok. – köszöntem el a csengőt hallva, és megindultam a folyosó végén álló Chris felé.
— Mióta vagytok ilyen jóban? – vonta fel a szemöldökét a srác, ahogy a terem felé sétáltunk.
— Milyen jóban? – kérdeztem vissza. – Talán nem beszélhetek vele?
— Az egész szünetet végig csevegtétek, mintha ezer éve pajtások lennétek! – morogta.
— Mi ezzel a bajod? Nem árt, ha összetartunk.
— Semmit nem tudunk róla, azon kívül.
— Ezért kellene megismernünk, nem? Semmi baj sincs Simonnal, kedves srác!
— Nem tetszik a képe!
— Pedig helyes fiú.
— Akkor is! A szeme olyan… – nem folytathattunk, mert megérkezett Mrs. Taylor.
— Jó napot! Akik a múlt héten jelentkeztek a barlangtúrára, jöjjenek ide, és vegyenek el az asztalomról egy-egy szülői nyilatkozatot, illetve tájékoztatót. Kíváncsian futottam végig a menetrendet. Reggel hatkor indulás busszal a suli elől, ami ötórai kelést jelentett. Vigyorogva néztem Chrisre, aki nem épp a korán kelésről volt híres, bár ez a hajnali óra nekem se tetszett.
— Már bánom, hogy nem jelentkeztem – súgta Bia, mikor leültem mellé, és átvette a papírt. – Biztos lesz egy csomó helyes pasi. – pislogott Chris felé. Nevetésemet visszafojtva böktem meg a vállát.
— Ne ennyire feltűnően! – súgtam vissza. – Majd mesélek, de igazad van, a libasorban kitűnően lehet a másik nem hátsóját szemlélgetni. – a grimasz láttán, ami megjelent az arcán, majdnem hangosan is felnevettem.

Másnap reggel nyúzottan lépkedtem a lépcsőn egy szürke topot rángatva rózsaszín felsőmre.
— Jó reggelt, Hugi! – dobott felém Chris egy zöldalmát, amit telekinézissel lassítottam le és kaptam el.
— Kössz! – haraptam bele, és leültem a sráccal szemben. Prue álmosan kevergette mellettem a teáját, miközben igyekezett nyitva tartani a szemeit.
— A zseniális tesónk ébresztő igézetet mondott magára – morogta.
— Hogy mit?
— Az ébresztés igézete – vigyorgott rám teli szájjal a srác. – Tegnap este írtam, hogy ne legyek ma reggel álmos, és fantasztikusan működik!
— Azt meghiszem. A személyes haszon pedig máris visszaüt.
— Mire gondolsz? Tök jól vagyok!
— Úgy hadarsz, hogy alig érteni, amit mondasz! – válaszolt helyettem Matthew.
— Nem a legjobb taktika kora reggel magadra haragítani Pipert – jegyeztem meg.
— Mi a helyzet Simonnal? – váltott témát Prue. – Flora látott tegnap beszélgetni vele.
— Igen, elhívott moziba. Jó alkalom, hogy kicsit többet tudjunk róla, főleg, hogy Christopher nem bízik benne.
— Miért nem? – érkezett meg Piper egy jó adag étellel. – Ő az a srác, aki az évfolyamtársatok, ugye?
— Igen, ő… mit mondtál? – fordultam Chris felé, mikor leesett, hogy mondott valamit, épp csak nem értettem, annyira hadart.
— Persze, hogy nem bízok, mikor olyan sunyin néz ki! Ráadásul úgy néz rád, mintha… nem is tudom – gondolkodott el, ami remek alkalmat adott arra, hogy felfogjuk a mondottakat.
— Olyan, mintha a tulajdona lennél – fejezte be öccse mondatát Matthew. – Én is észrevettem.
— Ezt meg hogy értitek? – néztem rájuk, mire Matthew csak vállat vont.
— Szinte felfal a tekintete.
— Paranoiások vagytok! – nevettem, és levegőt vettem, hogy kifejtsem a véleményem, azonban a pillantásom Chrisre esett, aki követhetetlen mozdulatokkal készítette a szendvicsét, majd villámgyorsan be is falta azt.
— Irtó éhes vagyok! – siránkozott, és neki látott egy következő szendvicsnek.
— Na, jó, ebből elég volt! – ocsúdott fel Piper a leghamarabb. – Christopher Halliwell, most azonnal megírod az ellenvarázsigét, világos?
Miután Chris anyai ösztönzésre visszavonta az igét, és ismét a saját tempójában tudott elkészülni, az elkésés veszélye kezdett fenyegetni, szerencsére azonban időben a sulihoz értünk. Két busz állt a bejárat előtt, amikbe már szálltak be a diákok. Villámgyors búcsúzás után csatlakoztunk Pennyhez, Lottehez és Henryhez, és beszélgetve szálltunk fel az egyik buszba. Prue mellé ülve ecseteltem a lánnyal a nap várható eseményeit, mikor láttam Simont is felszállni. Mikor a srác is meglátott, rámosolyogtam, azonban többre nem volt időm, mert a mögöttünk ülő srácoknak eszébe jutott valami, s mire visszafordultam, Simon már eltűnt.

— Au! Wyatt, nem tudnál kicsit több fényt teremteni?
— Talán felgyújtsalak?
— Srácok, elég! – súgtam nekik, nehogy meghallja a túravezető, aki elől segített Lottenek és Pennynek. A barlanghoz érve a tanárok és vezetők nyolcfős csoportokra osztottak minket, mi pedig természetesen együtt maradtunk, valamint bevettük Simont.
— Chris, nem igaz, hogy ilyen vak vagy, alig két perce hagytuk el a bejáratot!
— Nem vagyok vak! – kérte ki magának a fiú, és leereszkedett a lányokhoz.
— Ez egy viszonylag egyenes szakasz, de azért óvatosan, mert elég csúszós! – figyelmeztetett bennünket a férfi, mikor mindannyian lent voltunk. Libasorban haladtunk végig a szűk üregen, lépteink zaja visszhangozva verődött vissza a nyirkos falakról. Az egyik pillanatban még nyugodtan araszoltam Matthew után, a másikban már sikkantva zuhantam a talaj felé, a csúfos fenékre eséstől azonban két kéz megmentett.
— Jól vagy? – hallottam a fülem mellett Simon hangját, és Matthew is visszafordult.
— Igen, köszi! Csak megcsúsztam. – kapaszkodtam meg a srácban, aztán elfogadva bátyám felém nyújtott kezét, álltam fel. Matthew megszorította a kezem, és ahelyett, hogy elengedte volna, ujjainkat összefonva vezetett.
Egyre lejjebb haladtunk, szűk réseken, csúszós lyukakon átküzdve magunkat, miközben beszélgettünk és egymást ugrattuk.
— Oké, itt megállunk egy kicsit, és figyeljetek! – hangzott percek múltán a vezető felszólítása. – Lefelé tudunk tovább menni, viszont a lyuk széle vizes, könnyen megcsúszhattok. Srácok valamelyikőtök lemegy elsőként, segíteni a többieknek? Én itt maradok, rendben?
— Én megyek! – szólalt meg egyszerre Henry és Matthew.
— Ketten is mehettek, még jobb! Elég nagy hely van, hogy elférjetek.
A két fiú egymás után ereszkedett le, majd Lotte és Prue is lemászott.
— Jöhet a követező! – szólt fel Henry.
— Mész, Penny?
— Menj csak! Közelebb vagy! – engedett előre a lány. A mutatott mozdulatokat végezve guggoltam, majd ültem a lyukhoz. Chris és a vezető két oldalról segített, lent pedig a fiúk fogtak.
— Szia! – köszönt Matthew, mikor a vállába kapaszkodva leértem. Egy mosolyt küldve felé léptem arrébb, és ültem a lányok mellé, hogy megvárjuk a többieket.
— Esküszöm, virágillatot érzek! – szólaltam meg hirtelen, mikor beazonosítottam az orrom csiklandozó szagot.
— Idelent?
— Lehet, hogy az én parfümöm érzed. Rózsa és eper kombináció. – tippelt Charlotte.
— Nem, ez erősebb annál. – vetettem ellen. – És fűszeresebb is!
— Képzelődsz, Angie! A föld alatt nem sok virág nyílik.
— Tudom, de akkor is érzem!
— Rendben, ha kifújtátok magatokat, mehetünk tovább! Oldalazva, és vigyázva, hogy be ne szoruljatok, de ez nem valószínű, sokkal nagyobb emberek is voltak már itt.
— Angie? – szakított ki gondolataimból Matthew. Elmosolyodva fogadtam el a felém nyújtott kezet, mégha pár perc múlva el is kellett engednem.
— Most már én is érzem! – szólalt meg Prue a másik oldalról.
— Azannya! – káromkodta el magát Chris.
— Mi történt? – kérdezte Simon. Összenéztünk, aztán a gyors csatlakozás mellett döntöttünk.
— Mi a fene? Hát ez meg mi?! – a vezető hangja egyenesen rémült volt, ami semmi jót nem jelentett. Átküzdve magam mértem végig társaim arcát, majd a környezetet is, hogy ugyanaz a döbbenet kerítsen hatalmába engem is, mint őket. A derekamon éreztem Matthew kezét, de nem tudtam vele foglalkozni. Elhűlve bámultam a mellettünk végig futó kis patakot, a tiszta, kék eget, méregzöld füvet, és a távolban az apró házikókat.
— Hogy a csudába kerültünk ide? – tette fel a minket is foglalkoztató kérdést Henry.