Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! Itt a friss, legközelebb nem tudom, mikor lesz. :D Jó olvasást, várom hozzá a véleményeteket, ugyanúgy. :) (bár szinte felesleges kiírnom)

— Milyen volt a randi? – kérdeztem másnap reggel az ásítozva lebotorkáló Wyattet.
— Pocsék – vágta le magát velem szembe kedvetlenül.
— Olyan rossz volt az osztriga? – faggattam két falat pirítós között.
— Nem, Anya főztje isteni volt, mint mindig. De hogy éreznéd magad, ha a randi közepén megjelenne egy démon, hogy megöljön, aztán a fiúd kénytelen lenne bevallani, hogy félig boszorkány, félig fényőr?
— Most ugye, csak szívatsz? – állt meg a szám rágás közben.
— Nem. – sóhajtott. – Gondolhatod, mennyire kiakadt. Szép kis évfordulós ajándék.
— Meghiszem. Piper mit szólt?
— Csak azt, hogy én tudom. Remélem, jól döntöttem.
— De együtt vagytok még?
— Időt kért. Át akarja gondolni, hogy tud-e élni vele. Már azt is csodálom, hogy nem szakított velem rögtön.
— Ne légy ennyire pesszimista! – szidtam a fiút, miközben megkezdtem egy narancsot. – Lehet, hogy megszokja a gondolatot. Nekem is sikerült.
— Csak te azért egészen más vagy. Benned megvolt rá a hajlam, és könnyebben fogadtad el. – válaszolt a konyhába érkező Paige. – Sziasztok, ma én viszlek titeket suliba, Piper rám telefonált, hogy nem tud eljönni az étteremből. Nem hittem, hogy ennyire leköti.
— Szia, Paige Néni! Hol vannak a srácok?
— Parker az apjánál az őrsön, pályaválasztó hét van, az ikrek pedig tanulmányi kiránduláson.
— Tényleg, hallottam, hogy Polli is tudja az alakját változtatni! Gratulálok! – mosolyogtam a nőre.
— Köszönöm a nevében is. De néha azt érzem, igazi átok, pláne, ha Lanával együtt gyakorolnak. Mintha átjáró házzá válna a lakás, a sok idegen emberrel – nevetett.
— Sikerült megtalálni a boszorka gyilkost? – kérdeztem a kocsiba ülve.
— Igen, valóban halandó volt. Egy elmebeteg, aki csak véletlenül talált igazi boszorkányokat.

— Azért nem túl kellemes érzés, hogy már egyszerű emberektől is félhetünk. – jegyezte meg Prue, mikor szünetben összefutva elmeséltem neki a történetet.
— De ez mindig is benne volt a pakliban. Ha a démonok megölnek embereket, mint a szüleimet, ez fordítva is megtörténhet.
— Jut eszembe, azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne ismét nyomozni a múltad után.
— Megint nézzük át a pergameneket?
— Nem, én valami egészen másra gondoltam. Szellemidézés. – mondta ki a lány a kulcsszót.
— Egy szeánsz? – néztem rá bizonytalanul.
— Ez nem olyan, mint a halandók buta szemfényvesztései! Igaz, eddig még csak Anyuékkal csináltuk, és csak a Nagyiékat hívtuk, de biztos működne a szüleiddel is!
— Nem kockázatos? Mi van, ha rosszul sül el?
— Az lehetetlen! Nem veszíthetsz semmit, és pontot tehetnél az ügy végére. Anya is biztos belemenne. Na, mit szólsz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a sarkon Jeremy, és bandája jelent meg. Az négyes fogat. Jeremy Matthew évfolyamtársa volt, sok lány futott utána, ezért beképzeltsége a plafont verte, és lenézésében is tehetséges volt. Magától értetődött, hogy gyűlölje a szintén népszerű srácokat, mint a Halliwell fivérek, és azok barátait. A legjobb eset az volt, ha levegőnek nézte az embert, ám nem mulasztott el naponta belekötni a diákokba. Sajnálatos mód rám ez az undor nem terjedt ki. Már többször is próbálkozott, hátha „felcsíphet”, és következetesen fenyegette meg azokat a fiúkat, akik közeledni mertek felém.
— Hello, Szépségem!
Megálltunk Prue-val, és vetettem rá egy lesújtó pillantást.
— No, mi az? Már nem is köszönsz, Baby?
— Tudod, Nurbs, nem szoktam férgekkel társalogni.
El akartam menni, de elém lépett, és két oldalamról a falnak támasztotta a karjait, elzárva ezzel a távozási útvonalat.
— Ugyan, Szépségem, ne légy ilyen undok! Tudom, hogy tetszem neked, és rólam álmodsz!
— Olyan szerencsétlennek hiszel, hogy megjelensz a rémálmaimban?
— Hmm, valaki ma rosszkedvű! – jelentette ki kedélyesen. – De ne aggódj, nem zavarnak meg a bátyáid. Hogy bírod elviselni őket?
— Azt hiszed, nem tudom magam egyedül megvédeni? – hagytam figyelmen kívül az utolsó kérdését.
— Egy ilyen törékeny kis virágszálnak szüksége van védelemre! De ne félj, Én itt vagyok!
— Tűnj innen, mielőtt olyan helyre küldelek, amihez képest a Pokol álomsziget!
— Úhh, most aztán nagyon megijedtem! – mondta, de azért hátrált egy lépést – Hé! A kicsi Prudence! Leszokhatnál a rossz társaságról, Szépségem!
— Te meg leszokhatnál az életről! – vágtam a képébe. Kezdett nagyon idegesíteni a bunkósága.
— Ejnye, nem szabad ilyet mondani!
Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig rémülten próbáltam kitérni a csókja elől, közben pedig becsöngettek, és a folyosó megtelt diákokkal. Az utolsó pillanatban azonban valami elsodorta előlem a srácot. Christopher szólított, tekintetem viszont Jeremyt találta meg. A fiú a földről tápászkodott fel. Csurom vizes volt. Csatlósai rémülten hátráltak, én pedig azonnal felfogtam, mi történhetett. Csettintettem, mire az négy srác, valamint az egész folyosó megdermedt, Jeremy nyitott szájjal. Mondani készült valamit.
— Teljesen elment az eszed?! Miért varázsolsz? – támadtam Chrisre, aki 3 méternyire állt tőlünk, Wyattel együtt.
— Te meg miért hagyod? – néztem az idősebb srácra. Ők elképedve meredtek rám, aztán az négyesre.
— Ezt meg hogy…?
— Kivontalak Titeket a hatás alól. Mi volt ez a vízsugár?
— Nem mi voltunk! – védekezett Christopher. – Nincs is ilyen erőnk!
— Aham, akkor…
— Angie. – Matthew a hátam mögé bökött az állával. Értetlenül néztem arra. Az egyik terem ajtaja előtt egy fiú állt.
— Mi van vele? Megfagyott.
— Nézd az arcát! És a helyzetét!
Újra odanéztem. A srác dühös arccal, villámló tekintettel bámult Jeremyre, jobb kezét előre nyújtva állt. Felfogtam, mire céloz Matthew.
— Szerinted Ő küldte a vizet? Ő is boszorka?
— Tulajdonképpen ki ez? – kérdezte Prue.
— Simon Steward. 11.A. – tájékoztatott Christopher.
— Olvaszd ki! Vagy mit csináld…– utasított Matthew, én pedig csettintettem egyet, mire Simon leeresztette a kezét, és szétnézett. Arcán a düh a meglepetésnek adta át a helyét. Rémülten nézett ránk, aztán Jeremyékre, majd vissza.
— Ezt meg… mi?... hogy? – dadogott.
— Nyugi, Simon!
— Te ugye boszorka vagy?
— Igen,… de honnan… Ti is?
— Igen, mind a négyen azok vagyunk.
— Megállítottam az időt – magyaráztam, mert még mindig Jeremyéket bámulta. – Te küldted a vízsugarat?
— Igen.
— Köszönöm! – mosolyogtam rá.
A folyosó közepén hirtelen két fehér ruhás férfi jelent meg. Úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki egy pantomim show-ból. Végigmértek minket, aztán az egyik – a fiatalabb – megszólalt:
— Ki tette ezt?
— Mármint az időmegállítást? Az én voltam.
— Áh, Angela Lung!
— Honnan ismersz? És kik vagytok?
— A Takarítók – adta meg a választ Matthew. Nem kellett többet mondania, eleget hallottam már róluk a családtól.
— Mit akartok? – kérdeztem, hogy tovább lépjünk.
— Lelepleződött a mágia. Ezt helyre kell hozni. – mondta az idősebb, enyhén kopaszodó férfi.
— És szerintetek mi nem tudnánk ezt megoldani?
— Bocsánat, de…
— Ne most, Simon! – szakította félbe Chris.
— A barátotok már nem kezdő…
— Mi sem vagyunk azok! – vágott a szavába Matthew.
— Ezt akkor is el kell takarítani!
— És mégis hogyan? Eltüntetnek egy csomó embert? Mi is meg tudjuk oldani. Egyszerűen.
— Pont miattad történt az egész!
— Van egy olyan mondásunk, hogy az ember a hibáiból tanul. Ki tudunk… „takarítani”. – mondtam, megnyomva az ’ember’ szót.
— Hagyjátok, hadd tegyük helyre mi a dolgokat! Nem kell mindent nektek csinálni.
A két férfi egymásra nézett, majd pár másodperc szünet után végül az idősebb szólalt meg.
— Legyen! De, ha mégis szükség lesz ránk, nem lesz egy szavatok sem!
— Rendben!
A két férfi szó nélkül eltűnt, mi pedig ott álltunk a dermedt tanulók körében. Egy perc alatt megfogalmazódott bennem a varázsige. Jeremy elé léptem, és a szavakat az arcába szűrtem:
— Ha még egyszer hozzánk szólsz, vagy akárcsak ránk nézel, nagyon megkeserülöd!
Ezután visszaálltam a helyemre, és felemeltem két kezemet.
— Maradjatok nyugton! – mondtam, közben csettintettem, mire az élet megindult.
— Ez meg mi a fene volt? – üvöltötte Jeremy.
— Mi történt? Honnan jött a víz? – hallatszott mindenfelől. A kezemet a levegőben hagyva kezdtem szavalni nemrég gyártott bűbájom:
— Ősi erő, halld szavam,
S ki halandó e suliban!
Ki látta e varázst,
Felejtse el gyorsan, ne lássa a hatást!
Apró villanás az egész suliban, és több száz kába szempár. Mindenki – kivéve a Halliwelleket és Simont – értetlenül, bambán bámult.
— Mit keresünk itt? – kérdezte valaki a tömegből. Lassan észbe kaptak, és elindultak órára. A diáksereg feloszlott, csak Jeremy maradt mozdulatlan, gyűlölettel teli szemeket meresztett rám, amit én álltam, de ebben a tekintetben volt valami más is. Valami, amit nem tudtam azonosítani.

— De hát tele van a ház fényőrökkel nélküle is!
— Mi is meg tudjuk védeni, eddig is sikerült!
— Wyattnek alig van pár hónapja, hogy 18 legyen! – Chris és Matthew felváltva háborogtak az Égiek döntésén, míg mi Kyle-lal a kanapén ültünk, az én ölemben Konstanzzal. Miután a démontámadást megúszva a férfi felajánlotta, hogy haza hoz, a kúriában feje tetejére állt a világ. A hídnál történtekről egy erősen cenzúrázott változatot hallottak nevelő szüleim – miszerint Kyle csak a démontól mentett meg –, majd, miután Paige is megérkezett, a fiúkból kitört az ellenkezhetnék.
— Christopher Halliwell, elég legyen! – unta meg Piper a srácok puffogását. – Amíg nem vagytok felnőttek, nem kaphattok védencet, erről nem is nyitnék vitát. Az indoklást pedig hallottátok!
— Ja, mert kell neki egy rendes fényőr is! Mi mik vagyunk, teleportáló zombik? Eddig miért hagyták ránk, most miért nem oldhatjuk meg mi?
— Nem kellene kétszer mondani – jegyezte meg halkan Matthew, már kissé nyugodtabban, egy fotelben ülve, viszont az én szívem villámgyorsan váltott gyorsan ütemre. A szinte elsuttogott mondat elérte, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön, és az arcom felforrósodjon, aztán észbe kapva legszívesebben felpofozzam magam. Mire gondolok, hiszen Wyatt a testvérem, mégha nem is vérszerinti!
— Ez tényleg jó kérdés! – szóltam gyorsan én is közbe. – Miért pont most adnak mellém fényőrt? Eddig nem igazán törődtek velem. Ne vedd magadra! – fordultam Kyle felé, kiegészítve, mire csak vállat vont.
— A démonok érdeklődése irántad egyre nagyobb, ezért döntöttek úgy, hogy egy olyan fényőrt kapsz, akit nem irányítanak érzelmek. – válaszolta valószínűleg az Égiek érvelését.
— Ez mégis mit jelent?
— Nem magyarázták jobban – felelte gyorsan, talán túl gyorsan is. – Nekem csak két védencem volt, egyikük egy szintén fényőr, akinek nemsokára már nem lesz rám szüksége, így bármikor a segítségedre lehetek.
— Nagy ügy, mi is non-stop mellette vagyunk! – szólt közbe Chris ismét.
— Chris, ne szemtelenkedj! – fedte meg Piper újra a fiát. – Én sem tartanám jó ötletnek, hogy pont Rád bízzák Angie védelmét, mikor magadra se tudsz vigyázni!
Láttam, ahogy Christopher sértődötten húzza el a száját, és azt is, ahogy Matthew, Paige és Prue elvigyorodik.
— Szóval, a Tanács szerint védelemre szorulok?
— Inkább úgy fogalmaztak, hogy nem árt, ha van, akire számíthatsz a bajban. Több szem többet lát elven – mondta Leo.
— Ez akkor is úgy hangzik, mintha Angie veszélyben volna, és nyugodtan választhatták volna Paige Nénit is, vagy, téged, Apa.
— Én a Varázsiskolát vezetem.
— Nekem pedig megvannak a saját védenceim, épp elegen. Ráadásul David nagyon makacs.
Láttam, ahogy Chris a szemét forgatja, jelezvén, hogy egyáltalán nem győzték meg az érvek.
— Ahogy látom, ez az ellenkezés eleve halva született próbálkozás volt. Bocs srácok, de Kyle a fényőröm.
— Áruló! – morogta Chris az orra alatt, miközben az emelet felé vette az irányt.
— Christopher Perry, azonnal gyere vissza! – szólította fel Piper, hiába.
— Hagyd, csak, túlélem!
— Na, jó, kupaktanács feloszlatva! – csapta össze két kezét Phoebe. – Penny, jössz, vagy itt alszol?
— Maradhatok? – nézett reménykedve gyámanyámra, aki bólintott, mielőtt Leoval elnyelte volna őket a konyha.
— Légy jó, Angie! Hívj, ha kellek, és ne sétálj hidak környékén! – ölelt meg mosolyogva Kyle, aztán eltűnt a ragyogó fények között.
— Kicsim, ne aggódj a látomás miatt, rendben? Valahogy megakadályozzuk!
— Tudom, Phoebe. Bocsánat az erősködés miatt, csak annyira rossz a tudat, hogy lehet, hogy én változtatom megint rosszá az egyszer már megmentett jövőt.
— De látod, ezen van a hangsúly! Lehet! Márpedig mi azt nem hagyjuk! – mondta Penny, és a kanapéról felhúzva lökdösött Prue-val együtt az emeletre.
— Tudjátok lányok, nekem ez az előbbi jelenet hasonlított egy féltékenységi rohamra – súgta a lány, miközben Chris szobája előtt haladtunk el.
— Hogy mi? – próbáltam elfojtani kitörő nevetésem. – Ugyan, Prue, ne képzelődj, egyszerűen csak rosszul viselték, hogy nem ők vannak a középpontban! – vigyorogtam a lányokra. Teljes butaságnak tartottam, hogy akárcsak tetsszem Chrisnek. Hiszen testvérek vagyunk, és ezen semmi nem tudna változtatni. Tűzbe merném érte tenni a kezem.

Igen, Chris érzéseiért valóban tűzbe tehettem volna a kezem. Sőt, az egész karomat!

Az Égiek jóslatával szemben az elkövetkező napok nyugodtan, démonmentesen teltek. A délelőttöket az iskolában töltöttük, moziba mentünk, ahogy mindenki más. Élveztem az átlagos kamaszok hétköznapjait, még ha a dolgozatokról szívesen lemondtam volna, volt valami, ami azt sugallta, hogy ugyanolyan normális életet élek, mint Cat, vagy Bia, vagy a többi osztálytársam.
Piper, kihasználva a démon előtti csendet, ahogy a srácok hívták, neki látott az étterme felújításának. Az épületben található több helyiséget elzárták a vendégek elől, csak a külső terasz volt nyitva, hiszen azt pár éve építették. Délutánonként ide jártunk segíteni a pakolásban vagy takarításban, ami éppen akadt.
A szerda is ilyen nap volt. Elgondolkodva sétáltam a boltok előtt, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
— Halihó!
— Matthew! Hát te? Csak nem lógsz? – néztem a kockás ingben és farmerben díszelgő srácra. El nem tudtam képzelni, hogy nem fázik kabát nélkül, bár az is igaz, hogy volt már hidegebb is ebben az évszakban.
— Mr. Taylor beteg, úgyhogy elmaradt a gyakorlat. Így legalább lesz időm elkészülni estére.
— Csak nem Saraval talákozol? Gyertyafényes vacsora? – vigyorogtam a srácra.
— De igen. Tudod, hogy most volt a születésnapja. Meg fél éves évfordulónk is van.
— Hú, tényleg, kiment a fejemből! Akkor sok boldogságot! Mikorra vegyem a nászajándékot?
— Angie, ne hülyülj! – mosolyodott el szemforgatva, miközben maga elé engedett, hogy elférjünk a nagy forgalomban. – Chris megint a bandával lóg?
— Ahogy Prue is. Egyre többet van velük, de nem értem, Chris miért engedi.
— Miért ne hagyná?
— Mert nagyon jól tudja, hogy tetszik neki Kevin. És mert nem egy „jajjdeszeretemahugomat” típusú báty, pláne nem mutatja ki ezt a haverjai előtt. Remélem, nem csak jót szórakozik Prue-n.
— Ne aggódj annyit, Chris tudja, mint csinál. Legalábbis, a legtöbb esetben.
— Látod, ez a baj. Túl sok hülyeséget hajlandó csinálni, ha úgy gondolja, semmi kockázat nincs.
— Mégis gyakran fogja vissza a bandát, ezért nem törtek be például a múzeumba sem.
— Igazad van. Bejössz az étterembe segíteni?
— Hétig van még pár órám, szóval igen. Gyorsítunk kicsit a tempón? – nyújtotta felém jobbját.
— Naná! – kulcsoltam össze a kezeinket, hogy véletlenül se maradjak le. A fóliával eltakart pult mögé érkeztünk. A táskákat lerakva indultunk Piper keresésére, miközben felmértük a terepet.
— Anya, megjöttünk!
— Hátul vagyok! – érkezett a válasz, mi pedig összenézve indultunk meg a konyha felé.
— Nem úgy volt, hogy a konyhát nem alakítod át? – kérdeztem körülnézve. A mozgatható asztalok és székek ki voltak pakolva, a középső, hosszú pulton pihentek az edények, evőeszközök, az egyik pincér épp akkor takarta le.
— De igen, viszont ha az asztalokat a fal mellé toljuk, és csak kevés szék marad bent, több hely marad, és jobban elférnek a szakácsok. Jean, ne, azt ne oda! – kiáltotta kétségbeesetten, a következő pillanatban pedig már meg is dermedt a srác. – Hányszor kell még elmondanom neki, hogy ne tegye nyílt láng mellé, mert akkor fújhatjuk az egész éttermet, és átalakítás helyett újjáépítésre kell költenünk?! – sopánkodott, miközben kivette a srác kezéből a tálat.
— Mit segítsünk? – kérdezte Wyatt, mikor Piper feloldotta a varázslatot.
— A raktárban találtok seprűt és felmosót, a Nagy Termet már csak takarítani kell.
— Kezdem a mosdóknál, te menj szembe! – mutatott a konyha bejáratához bátyám, miután előkerestük a szükséges felszereléseket.
— Wyatt…– kezdtem bele lassan a mondandómba.
— Na, mondd, mi kellene? – nézett fel rám a padlóról.
— Honnan tudod, hogy akarok valamit?
— Wyattnek szólítottál. Csak akkor hívsz így, ha akarsz valamit. – mutatott rá.
— Kezdek kiismerhető lenni. – vigyorogtam rá. – Nem segítenél a matekban? Mr. Thomson dögunalmas órákat tart, te pedig őstehetség vagy!
— Te is értenéd, ha érdekelne egy kicsit!
— Miért, mi hasznát veszem egy démontámadáskor, ha tudom, hogy mennyi a nyolcas alapú logaritmus húsz, meg a hetes alapú kettő eredménye? – vágtam egy fintort.
— Démontámadáskor nem veszed hasznát, de évvégén nem buksz meg. – nevetett egy férfihang.
— Henry bácsi! – köszönt Matthew a férfinak, míg én is odamentem, hogy megöleljem.
— Mi járatban?
— Csak szólni jöttem. Van egy furcsa esetünk, átlagban húsz és ötven közti nőket ölnek, kitaláljátok, mi bennük a közös? – ült az egyik asztal sarkára.
— Boszorkányság? – tippelt Wyatt.
— Mindet öt késdöféssel öltek meg, amelyek egy öt ágú csillag csúcsainak felelnek meg. Ezen kívül a lakásokban mágiára utaló tárgyakat találtunk.
— De a srácok nem esnek bele a kategóriába, mi pedig tudunk magunkra vigyázni. – jelent meg Piper. – Hello, Henry!
— Szia! Ez igaz, viszont találtunk gyerek holttestet is. Csak szólni jöttem, hogy legyetek résen, lehet, hogy démon, de az is előfordulhat, hogy kivételesen csak egy halandó szekta.
— A második! – hallottam a férfihangot, és oldalra kapva a fejem, pillantottam meg a körvonalazódó alakot. Meglepve bámultam a jelenésre, ez volt az első alkalom hetek óta, hogy megszólalt.
— Szellembarátom szerint csak egy szekta. – továbbítottam az üzenetet.
— Szellem? Milyen szellem? – nézett körül Henry.
— Hosszú történet. Viszont adott egy tippet. Jack Slown.

Sziasztok, hoztam az új fejezetet. :) Enjoy it! :)

A kanapétól, melyen Phoebe és Penny ültek, pár méterre ismét felderengett a férfi sziluettje. Figyeltem, ahogy sóvár tekintettel bámul a nőre, s miközben igyekeztem olvasni a zöldesszürke tekintetből, a gondolataim is meglódultak.
Az első meglepettséggel a riadalmam is tovaszállt, így most észrevettem, a jeleket, melyekre Barin célzott. Az Idegen egyenes, merev tartással állt, de az első benyomás elmúltával már mintha valami megtörtség is sugárzott volt róla, vagy inkább az egész lényéből. A vágyakozó tekintetben belenyugvás és szomorúság is kavargott, illetve az a fokú szeretet, melyről már most biztos voltam, hogy, ha egyszer szerelmes leszek, én is ezt vágyom látni kedvesem tekintetében.
— Angie? – az arcom előtt táncoló kézre összerezzentem, és végre a külvilágra is figyeltem. A család kérdőn nézett rám, én pedig igyekeztem mellőzni a pillantásokból felém áradó ezernyi más érzést, melyek most bennem is újra feléledtek.
— Megint itt van – adtam magyarázatot elrévedésemre, mire mindannyian fejüket kezdték forgatni, hátha megpillantják a férfit, de ez kevésbé érdekelt, mint az, hogy kijelentésemre a jelenés is rám emelte tekintetét, s pókerarcot öltött, nem tudván, hogy volt időm kielemezni vonásait.
— Arról beszéltünk – adta fel Piper a hiábavaló keresést, és kezdett inkább engem felvilágosítani –, hogy Barin lehet, hogy csak ijesztgetni akart minket ezzel a gonosz jövő-dologgal.
— Ezt te se hiszed el, Piper – mosolyodtam el kényszeredetten a nem túl meggyőződött mondatra, mely felelevenítette bennem a félelmet és kétségbeesést. – Egyébként mit hisztek, csak szórakozásból mondta, amit, és most jót röhög rajtunk?
— Annak örülnék a legjobban. – ismerte be nevelőanyám, s arcán jól láthatóan suhant át az aggodalom. A mellkasom összeszorító jeges bűntudat mintha csak erre várt volna, fogta marokba a szívem és a torkom is, néma csatára kényszerítve a feltörni akaró sírással. A szemem sarkából láttam, ahogy Matthew vet rám egy oldalpillantást, észbekapva próbáltam lezárni vele szemben az elmém, de fogalmam sem volt, mennyire sikerült a dolog.
— De ha igaz is, valahogy biztos meg tudjuk akadályozni! Wyatt se gonosz, akkor ez se válik valóra, ha figyelünk! – szólalt meg Prue, nem tudtam eldönteni, hogy az optimizmusa valódi, vagy csak felénk mutatja.
— Ez az! Kideríthetnénk valahogy, mondjuk időutazással, vagy hasonlóval! – lendült bele Penny is, mire mintha valaki egy villanykörtét gyújtott volna fel a fejemben.
— Penny, Te zseni vagy! – lelkesültem fel, ahogy a hirtelen ötlet minden mást kiszorított, én pedig csak még jobban kapaszkodtam belé, mint fuldokló az életmentő úszógumiba. – Van egy házi látónk! – fúrtam a tekintetem Phoebe íriszeibe, melyek a felismerés után elsötétültek.
— Angie, ez nem jó ötlet! Nagyon régen megtanultam, hogy a látomásokat nem szabad erőltetni, mert abból csak rossz dolog sülhet ki!
— De hát nem erőltetnénk! Csak egyetlen egy próba, biztos lenne valami kis eredménye, amivel tudnánk mit kezdeni, és ahhoz mérten tudnánk felkészülni a dolgokra! Kérlek! – néztem a boszorkányra ugyanazzal a tekintettel, mellyel Matthew-nál szoktam edzés-rövidítésért folyamodni, azonban úgy tűnt, Phoebe-nél ez nem fog hatni.
— Sajnálom, de nem lehet! Te is megtanulod, hogy mindennek megvan az ideje, a siettetéssel csak rosszul jársz.
— Na de…– segélykérőn tekintettem a lányokra és Matthew-ra. Nekem kellett az a látomás, túlságosan is beleéltem magam ahhoz, hogy egyszerűen lemondjak róla. Szükségem volt rá, és az ellen Phoebe sem tehet semmit! Egy villámgyors mozdulattal értem a nőhöz, aki későn reagált, így nem tudott elhúzódni. Egy pillanatig azt hittem, tényleg nem fog semmi sem történni, aztán a látomás mégis megérkezett. Ráadásul olyan erővel, hogy attól én is összerezzentem, s mikor vége szakadt, egy atombomba becsapódásának erejével repültünk a nappali két átellenes pontjára.
Fájdalmasan felnyögve próbáltam felülni, miután a kisasztalt felborítva kötöttem ki a fal aljában, és emeltem sajgó fejemhez a kezem, miközben enyhe de ja vu-vel is küzdöttem. A szédüléstől tompán hallottam, ahogy többen is felkiáltanak, vagy az én, vagy Phoebe nevét kiáltva, aztán egy meleg kéz, majd a hozzátartozó Matthew úszott be a szemeim elé, hogy pillanatok alatt begyógyítsa a sebet.
Ahogy tekintetemmel a szintén a földön ülő nővért megtaláltam, úgy éreztem, mintha mázsás súlyt kötnének rám, és dobnának vele együtt egy feneketlen gödörbe. Felgyorsuló lélegzettel szakítottam ki magam a srác karjaiból, hogy kirohanjak a nappaliból, majd a házból is, abban reménykedve, hogy az egész világból ki tudom magam vonni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam a feltörni készülő könnyeket, így a lábaim maguktól vittek a városban, s mikor felnéztem, egy viszonylag üres parkban találtam magam, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Golden Gate hídra. Kifulladva ültem le egy padra, miközben felmértem azt a néhány kutyát sétáltató embert, akik cseppnyi figyelmet sem fordítottak rám.
A szürkület lassan ereszkedett a városra, akár egy pók, elbűvölten csodáltam a fényekben pompázó hidat, igyekezve kizárni elmémből az oda folytonosan visszaszökő rémképeket, hisz az oly’ áhított látomást nem csak nagynéném látta.

Az éjfekete szerelés feszesen, második bőrként simult a testemre. A bőrtop és a miniszoknya nem sokat takart, a tűsarkú csizma egészen a térdemig ért. Hosszú, vörös hajamba fekete tincsek vegyültek, erősítve a baljós hatást és aurát, amely körülvett. A földi érő, szintén fekete bőrkabát szabadon szállt mögöttem.
Körös-körül a városban minden épület és autó romokban, vagy lángokban állt, az emberek – akik tudtak – fejvesztve menekültek, míg mások kifacsart testtel, holtan hevertek az utcán. A pusztulás középpontjában én álltam, szobor merev arccal, hűvösen tekintve a katasztrófára, míg a halálsikolyok, a gazdátlanul hagyott autók riasztójának és a mentőautók szirénájának egyvelege elégedett mosolyt festett vérvörös ajkaimra.

A Halliwell-kúria szintén romokban, a nappaliban a család feküt élettelenül. Piper és Leo egymás mellett, mintha a halál pillanatában szerették volna a másikat védeni, Prue néhány méterrel arrébb. Egy tűzcsóva akkor végzett Chrissel, aki hitetlenül bámult rám.
A családom meghalt és Én öltem meg őket.

Az első könnycseppet megállíthatatlanul követte a többi, hiába próbáltam letörölni őket, dühös mozdulataim nyomán csak újabbak bukkantak fel. Utáltam Barint, amiért nem mondta el, mi vár rám pontosan, utáltam a világot, amiért éppen rám osztotta ezt a végzetet, és utáltam magam, amiért képes leszek ilyen hidegvérrel megölni azokat, akiket szeretek. Sőt, mindenkit!
De én nem akarok gyilkos lenni! Nem akarom, hogy a Halliwellek miattam haljanak meg, akár csak a nevelőszüleim, vagy az édesszüleim, akiket nem is ismertem! Hiszen nem tettek semmi rosszat, egyetlen bűnük, hogy szerettek, de az sem bűn, csak rossz ember fogadtak maguk közé.
Miért nem én halok meg inkább? Ha előbb-utóbb mindenki, aki közel került hozzám, meghal, jobb lenne, ha én halnék meg.
— Ennyire gyávák vagytok?! – ordítottam el magam, tekintetem a sötét égboltra szegezve, mintha azt várnám, hogy az válaszol. – Miért jó nektek, hogy hagyjátok elpusztulni a világot, miért nem léptek közbe?!
Valamelyik ház felől kutyavonyítás hangzott fel, mintegy válaszul kiabálásomra, de nekem ez nem volt elég. Szipogva fordítottam fejem a Golden Gate felé, azon gondolkodva, vajon milyen magas is lehet pontosan, és milyen hideg a víz. Vajon, aki leugrik róla szörnyethal, mielőtt megfulladhatna?
— Szép, igaz? – a hangra riadtan fordultam a mellettem ülő férfira, elfelejtve borús gondolataim.
— Ki maga? Hogy kerül ide? – miközben kérdéseimmel bombáztam, gyanakvón vizsgáltam arcát, és húzódtam arrébb, amennyire a pad engedte.
— Kyle vagyok, és gondolom, úgy, ahogy te. Gyalog – mosolyodott el, amitől az egész lénye szimpatikus lett. – Nem fázol? Hűvös esténk van, kedves…
— Angie. Angie vagyok.
— Angie. Nagyon örvendek! – nyújtotta felém jobbját, majd mikor elfogadtam azt, a hátamra terítette a bőrkabátját.
— Hasonló képpen – sóhajtottam. Nem tűnt démonnak, legalábbis még egy démon sem akart megismerkedni és beszélgetni velem. Ráadásul mintha valamilyen meleg aura vette volna körül, mint Leot vagy Paige-t.
— Na, és mit keresel ilyenkor itt, egyedül?
— Merengek – vontam vállat, és tekintetemmel megkerestem az előbb kémlelt tartóoszlopot.
— Csak nem azon, hogy hogyan lehetne átépíteni? – követte a tekintetem Kyle.
— Nem, most épp azon, hogyan tudnék rá felmászni. – mire észbe kaptam, már válaszoltam is, kimondva az épp fejemben járó gondolatot.
— Tandemugráshoz?
— Persze! – feleltem iróniával, még mindig a hidat vizslatva.
— Nem akarsz te oda felmászni!
— És azt te honnan tudod? – fordultam Kyle felé dühösen.
— Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg elhatározta magát – vont vállat, és tekintetét az enyémbe fúrta.
— Mert te aztán tudod, hogy néz ki egy öngyilkosjelölt! – fordítottam el a fejem, és belerúgtam egy előttem heverő kavicsba.
— Láttam már párat. – a szemem sarkából láttam, ahogy bólint. – De te inkább csak elkeseredettnek tűnt. De biztos nem lehet akkora a baj.
— Nem? Persze, hiszen csak a családomat meg az egész világot akarom majd elpusztítani, miért is lenne ez akkora baj?! – a mondat végét már felpattanva kiabáltam, majd töröltem le az újabb könnyeket. Pedig azt hittem, már elfogytak. Kyle szelíden nyúlt a kezem után, és húzott le maga mellé, hogy átölelve vigasztalhasson, én pedig kislányként bújtam a meleg ölelésbe.
— Angie, hidd el, később nagyon megbánnád, ha most leugranál onnan. A látomások legtöbbször csak irányt mutatnak, egy jövőt, amit meg kell változtatni. Te féltél attól a jövőtől, ezért láttad azt a variációt, de egyáltalán nem biztos, hogy így lesz.
— Ki a fene vagy te? – néztem a férfira, aki egyértelműen tudott a mágiáról, hogy a többit már ne is említsem.
— Mondtam már. Kyle vagyok. – húzódtak mosolyra ajkai, de aztán rögtön meg is komolyodott. A pillantását elkapva néztem hátra, ahol egy patkányarcú, girnyó alak állt, kezében egy athaméval, aztán hirtelen a Golden Gate tetején találtam magam.
— Miért nem mondtad, hogy…
— Mögötted!
Hátra perdülve emeltem a kezem, és küldtem az ismét felbukkanó démon felé egy telekinetikus lökést, aki azonban az athaméját dobta felém. Láttam, ahogy támadásomnak köszönhetően a tartóoszlopnak repül, majd elég, miközben a mágikus tőr engem ért el. A hasamba álló tárgytól egyensúlyomat vesztve léptem le a hídról, s kezdtem sikítva zuhanni az alant közlekedő autók felé. Kyle a fehér fényekből kibontakozva kapott a karom után, majd tűnt el ismét, ezúttal engem is teleportálva.
— Legközelebb a bemutatkozásnál azt is hozzátehetnéd, hogy angyal vagy! – könyököltem fel fájdalmasan vigyorogva, miután Kyle kihúzta az athamét, majd begyógyította a sebet.
— Szia, Kyle vagyok. A fényőröd! – nyújtotta mosolyogva jobbját, mire nevetve feküdtem hanyatt.

Íme a folytatás! A titkok egyre csak gyűlnek, ám még korántsem fogytak el! :D Ráadásul addig kuszálom a szálakat, hogy én magam sem tudom, mi lesz ebből, egyedül a nagyon nagy vonalakbeli végkifejlet van meg! :D A jelenésről direkt nem adok képet, mert akkor rögtön tudnátok, hogy kiről van szó, és úgy nem izgi a dolog, de találgatni lehet, ahogy a lenti kérdőjeles karakterekről is! (Főleg a felső kettő) :D Mindhárom esetben sorozat-béli "emberkékre" gondoljatok. :)
Egy kis érdekesség: Barin vezette Arthurt Avalon szigetére, miután a király megölte az áruló Mordredet és Bedivere-rel visszaküldte a Tó asszonyának Excaliburt, mert ő maga is súlyosan megsérült. :)
Várom a véleményeteket!
Enjoy!

— Hűha! – csúszott ki Prue ajkain alig hallhatóan. A szemem sarkából rásandítva láttam, hogy elbűvölten bámul a hirtelen sárkányból lett férfira, aki valóban jó képű volt, én mégsem tudtam rá ekképpen tekinteni.
— Úrnőm, talán egyszerűbb lenne, ha visszatérnénk otthonodba, bizonyára családod többi tagját is érdekelni fogja a történet. – javasolta Barin rendíthetetlen nyugalommal, mire én zúgó fejjel bólintottam rá az ötletre.
— De ezt az úrnőm-dolgot nem hagyhatnánk el? – húztam el a szám a gondolatra, hogy folyton a titulust hallgassam. – Esetleg tegeződhetnénk is!
— Örömmel! – mosolyodott el, így komor vonásai végre megszépültek. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán karoltam Matthew-ba, aki mindvégig némán, bizalmatlanul méregette újdonsült ismerősünket.
— Mi a baj? – kérdeztem halkan a sráctól.
— Nem bízik bennem – válaszolt bátyám helyett Barin, mire felvont szemöldökkel pillantottam a srácra.
— Megnyugodhatsz, a hely gonoszságán kívül semmi mást nem érzek. Barin tökéletesen jó, de legalábbis semleges. – nyugtatta meg Prue a bátyját, bár, ahogy láttam, nem sikerült minden kétséget eloszlatnia.
— Menjünk! – húztam magammal a ládákhoz, hogy visszapakolhassuk a rengeteg szétszórt pergamentekercset. Hallottam, ahogy Barin lezárja a kis helyiséget, majd Prue-val csatlakoztak hozzánk.
— Mondd, nem… nem lehetne, hogy… Nem tudnád elkészíteni az én családfámat? Azt mondtad, teljesíted a kívánságaimat – fordultam a sárkányférfi, vagy férfisárkány felé.
— Azért vagyok, hogy segítselek a neked kijelölt utat végigjárni. – válaszolt sejtelmesen. – Hogy a teljes igazságot meg tudd, még nem állsz készen.
— Remek, akkor miért jelentél meg egyáltalán? – morogtam, miközben az utolsó tekercset is a ládába hajítottam, majd lecsuktam a tetőt. A wicca jel azonnal mozgásba lendült, s mikor a zár kattant, egy utolsó pillantást vetve rá álltam fel.
— Mert eljött az időm.
— Az időd? Mire?
— Hogy csatlakozzak Hozzád.
— Mégis, miért?
— Hagyd, ennél többet nem fog mondani. Inkább menjünk! – csitított Wyatt, és kézen fogva vezetett a kijárat felé. Örültem, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt a hátborzongató helyet, és úgy tűnt, ezzel Prue is így van.
— Végre. Remélem, jó darabig nem kell idejönnünk – sóhajtott fel, mikor becsuktuk az ajtót.
— Most is a te ötleted volt. – emlékeztettem a lányt, mire csak egy fintort kaptam válaszul.
— Öhm, izé… Barin! Tudsz teleportálni, vagy téged is vigyünk? – fordult a férfi felé Matthew, miután belém karolva kapott észbe.
— Nem teleportálok, mindazonáltal nincs szükségem szállításra, menjetek csak!
Az apró fénypontok között még éppen láttam őt valamint Prue-t eltűnni, majd a kúria nappalijában találtam magam. Ez után tűnt fel húgom, illetve újdonsült mentorom.
— Anya, megjöttünk! És nem fogod elhinni mit találtunk! – kiabált Matthew a konyha felé, ahonnan szokás szerint fantasztikus illatok áradtak felénk.
— Csak nem családfát? – hallottam Phoebe Halliwell mosolygós hangját, majd az átjáróban megjelent magam a nő is, azonban, mikor meglátta vendégünket, lehervadt arcáról a mosoly.
— Nyugi, nem démon! – előztem meg a kérdést.
— Akkor kicsoda? – nézett végig Barinon az anyja mellett megjelenő Penny. – Prue, veled még később számolok, lekéstük a filmet! – pillantott a lányra szemrehányón.
— Jajj, tényleg! Ne haragudj, teljesen elfelejtettem, de ez kárpótolni fog, hidd el! – ölelte meg nagynénjét, majd unokatestvérét Prue, aztán eltűnt a konyhában.
— Anya, gyere már! Ráérsz utána főzni! – hallottuk a hangját, miközben leültünk a kanapéra és a fotelekbe, s pár másodperccel később Piper is megjelent, hogy a maga gyanakvó tekintetével méregesse az idegent.
— Meséljetek!
— Na, szóval, családfát nem találtunk, viszont Konstans jóvoltából megismerkedtünk Barinnal – kezdtem bele a történetben, a mondat végén az említett felé pillantva, miközben a semmiből előtűnő macska az ölemben elhelyezkedve fogott dorombolásba.
— Barin? – visszhangozta Piper.
— Angela mestere vagyok. Az egyik utolsó tagja a Zöld Sárkány Rendnek.
— Zöld Sárkány Rend? Róluk olvastam a VS-ben. Emlékszel, Prue, te mutattad, és le is hurrogtalak, hogy milyen hülye könyvet találtál.
— Igen, tényleg! Még egyeznek is a dolgok! A rendtagok képesek sárkánnyá változni, gondolatban kommunikálni az általuk kiválasztott egyénnel, több ezer évig képesek életben maradni, ha egyfajta hibernációhoz hasonló, mély álomba merülnek, és mindig sorsdöntő események előtt bukkannak fel. – sorolta Prue fejből a jellemezőket.
— Jesszus, hugi, te minden könyvet bemagolsz, ami a kezedbe kerül? – szörnyülködött Matthew.
— Nem mindet, csak azt jegyzem meg, ami érdekel! – válaszolt a lány sértődötten.
— Vagyis mindet. – nyugtázta a fiú.
— Nem ez a lényeg! – vágott közben Piper, míg Prue nyelvet öltött bátyjára. – Milyen sorsdöntő eseményről van szó?
— Nem áll módomban elmondani, csak, ha már itt az ideje. A kezdetektől fogva segítem Angela családját, ha szükségük van rám.
— Honnan tudod, hogy most segítened kell? – kérdezte Penny.
— Onnan, hogy Angela megkeresett.
— De hát véletlen volt!
— Az nem számít. Nincs szükség konkrét segítségkérésre. Konstans tudta, hogy ideje felbukkannom, hát rásegített a dologra.
— Azt mondod, ismered Angie családját. Lehet, hogy azért kellett most a színre lépned, hogy elmondhasd, kik a szülei. – próbálkozott Phoebe. Barin elmosolyodott, azonban néma maradt.
— Honnan tudod, hogy nem ez az ok? – kérdezte a nő, mentorom azonban makacsul hallgatott.
— Rendben, akkor mit tudhatunk?
— Amit eddig elmondtam. Angelára, ahogy Wyattre is, nagy tettek várnak még, és csak rajtuk múlik, hogy ezek jók, vagy rosszak lesznek. Én azért vagyok itt, hogy segítsek Angelának a helyes útra találni, és, ha kell, akkor Wyattnek is.
— Remek, mintha nem lenne így is bonyolult az életünk! – morogta Matthew, amivel mélyen egyet értettem.
— Ha arra a jövőre célzol, amiben Wyatt gonosz lesz, azt mi elhárítottuk. Gideon nem tudta őt bántani – mutatott rá Piper, és érződött a hangjában az aggodalom.
— A jövő megváltozott – bólintott rá Barin. – Ám a múlt is, hiszen abban az alternatív világban Angela és a Halliwell koven nem ismerte egymást ilyen jól.
— Ezzel most arra célzol, hogy én fogom Matthew-t a rossz útra csábítani? – kérdeztem mellékesen, ám, mikor Barin ismét hallgatással felelt, elöntött a rémület.
— Ugye, nem? Barin! – csattant a hangom, és éreztem a belőle áradó rémületet, ahogy a többiek döbbenetét is észrevettem.
— Mint mondtam, ez csak tőletek függ!
— A fenébe is, hogy várhatod el, hogy jól döntsünk, ha egyáltalán nem segítesz? Miért vagy itt tulajdonképpen?
A férfi végignézett rajtunk, mielőtt válaszolt volna, ám Piper beléfojtotta a szót.
— Egyszer már megakadályoztuk, hogy a fiam legyen a legfőbb gonosz, nem hagyom, hogy ez kárba vesszen! Egyikük sem válik gonosszá!
— Angie ráadásul egyszer már választott. – tette hozzá Phoebe, utalva a Fallaciuszos esetre.
— Hmm, talán mégis korai volt a megjelenésem. – töprengett hangosan Barin.
— Nehogy azt merd mondani, hogy felejtsük el ezt a délutánt, Te pedig szépen visszamész a barlangodba aludni, mert esküszöm, nagyon megbánod, és minden jövőbeli gonoszságomat ellened fordítom! – fenyegettem meg türelmem vesztve. A gondolat, hogy így háláljam meg a Halliwellek kedvességét, hogy a jövőben átálljak a démonok oldalára, ráadásul magammal rántsam Matthew-t is, elviselhetetlen volt.
A beálló csend maga volt a pokol. Másodpercek teltek el súlyok némaságban, aminek egy férfi vetett véget. Minden riadt és sötét gondolatom eltűnt, ahogy megláttam a Piper mögött feltűnő jelenést. A magas, fekete hajú férfi hasonlított egy szellemre, mert ugyanolyan átlátszó volt, valami mégis azt súgta, mással van dolgunk.
— Szellem! Vagy hasonló. – jelentettem ki felemelt hangon, és a jelenésre mutattam, mire mindenki odanézett.
— Hol, Kicsim? Én nem látom. – mondta Phoebe.
— Pont ott! Nem igaz, hogy nem látod, nem olyan átlátszó! – a férfi, aki eddig merengve bámulta Phoebe-t, most rám emelte a tekintetét. A szürkés tekintetben megvillant valami.
— Én sem látom. – mondta Prue, pedig egyértelműen a mutatott irányba nézett.
— Nem kell tőle félned, nem tud ártani senkinek. Nem is akar. – nyugtatott Barin, anélkül, hogy akár a pillantását a jelenség felé fordította volna – ami most, ahogy jött, úgy tűnt el.
— Hol van? Hogy néz ki? – kérdezte Matthew.
— Már eltűnt. Honnan tudod, hogy nem bánt? Ki ő? – faggattam Barint, nem sok reménnyel.
— Ennek sincs itt az ideje, de hamarosan választ kaphatsz a kérdésekre! Nem mondom, hogy ne foglalkozz vele, mert ezentúl többször is látni fogod majd, de nem kell félned tőle. Most mennem kell, ha szükséged lesz rám, itt leszek! – ígérte, aztán mielőtt visszatarthattuk volna, eltűnt.

Majd' két hónap után itt a folytatás. Bocsánat mindenkitől, aki olvassa, és várta, főleg Katarinától! Remélem, tetszeni fog! :) Enjoy! (képek a fejezet végén)

Megdermedve kezdtem hallgatózni, mikor halk neszezés ütötte meg a fülem. Pár polccal arrébb Prue és Matthew kutatott a ládában, a kezemben tartott fáklya lángja lobogva táncolt. Mozdulatlanul figyeltem, hátha ismét hallom a hangot, de nem történt semmi. Lehetetlen, hogy csak képzeltem, futott át az agyamon, és tettem egy lépést előre, de nyomban meg is torpantam. Finom léptek nesze. Egy, két há’, négy apró talp.
Kiszáradt torokkal próbáltam bemérni a hang forrását. Matthew szerint ide senki nem juthatott be hosszú évek óta. A polc mögött valami mégis mozog. A vér a fülembe tódult, ahogy a szívem az izgatottságtól egyre hevesebben dobogott. A fáklya lángja egészen a faszerkezet végéig elvilágított, ahol most egy árnyék bukkant fel. Izzadó tenyérrel szorítottam rá a szövétnekre, miközben másik karom védekezésre, avagy támadásra készen emeltem magam elé. Az árny még jobban nőtt, a következő percben pedig előbukkant ijedtségem okozója.
Rémült-meglepett kiáltást hallattam, és biztos voltam benne, hogy a szívem egy pillanatra elfelejtett dobogni. Reszketeg sóhaj kíséretében dőltem az egyik vaskos kötetnek, megfeledkezve Matthew figyelmeztetéséről, és behunyt szemmel vártam, hogy rémületem csituljon.
— Mire volt ez jó? – kérdeztem feddőn az macskát, aki okos szemeit rám függesztve ült le pár méterrel előttem. Futó léptek zaja, majd a sarkon feltűntek testvéreim.
— Mi történt? Jól vagy?
— Konstans – böktem fejemmel a macska felé. – A szívbajt hozta rám.
— Hogy kerül ide? – tette fel Prue az engem is foglalkoztató kérdést.
— Ez igazán jó kérdés. Fogalmam sincs – válaszoltam, és testvéreimre néztem, de Matthew ekkor már márt figyelt.
— Angie… - suttogta, egy bizonyos pontra meredve. Újból meglóduló szívvel fordultam meg, és próbáltam bemérni a helyet, melyet kitartóan fixíroz. A polc, melynek nemrég nekidőltem, szinte semmilyen változást nem mutatott, csupán az egyik könyv helyezkedett kissé beljebb a többitől.
— Nem halsz bele, biztos akkor toltam be, mikor Konstans megijesztett – forgattam a szemeim, és a zöld bőrkötéses könyv után nyúltam, hogy a helyére tegyem. A kötet nem akart mozdulni, s egy erősebb rántás után csak azt értem el, hogy a felső része mozdult kijjebb.
Abban a pillanatban a hátam mögött kattant valami, mire rémülten perdültem meg, és még épp láttam, ahogy a fel egy része hangosan súrlódva emelkedik ki, majd enged szabad utat egy éjsötét helyiségbe, mintha egy láthatatlan kéz tolná el.
Mielőtt Matthew leszidhatott volna, Konstans felállt, és levegőbe emelt farokkal kocogott a koromsötét terembe. Utána lódultam, a következő másodpercben viszont mindhárman kővé dermedve bámultuk a szemmagasságban kigyúló két, apró, zöld fénypontot. Macskanyávogás térített magamhoz döbbenetemből, s az áthatolhatatlannak tűnő sötétség pereméhez lépve meresztgettem szemem, hogy megpillantsam az állatot, mire a falak mentén fáklyák gyulladtak ki.
Rémült nyögés szakadt fel Prue-ból, ahogy mellém lépve megpillantották a mesebeli lényt, mely a kör alakú helyiség közepén feküdt, vörös szemeit ránk szegezve.
— Ez… hogy kerül ide?
— Én azt hittem a sárkányok… nagyok – fejeztem be a mondatot kicsit esetlenül, a hirtelen elmémbe tóduló szavak közül a legelsőt kiválasztva. A békésen fekvő lény csak valamivel volt nagyobb egy álló németjuhásznál. Méregzöld pikkelyekkel borított teste halványan ragyogott, hegyes tűként végződő farkát lustán emelte a levegőbe, összecsukott szárnyai a teste mellett pihentek. Félelmetes, vörös tekintetében értelem csillogott, s egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármelyik percben nekünk akarna támadni.
Ha teljes valómban jelennék meg, nem férnék ide be, Úrnőm, csendült fel egy készséges, mély bariton hang. Elkerekedett szemekkel bámultam az előttem nyugvó lényre. Lehetetlen, hogy ő szólaljon meg!
— Lehet, hogy még gyerek – találgatott Prue, mintha nem most hallotta volna a választ.
— Ti nem hallottátok? – kérdeztem testvéreimre nézve.
— Mit? – kérdezett vissza Matthew, aki mindeddig megbabonázva bámult az őshüllőre.
Csak te hallasz, Úrnőm, hallottam ismét a hangot. Elképedve bámultam a sárkányra, miközben Prue és Matthew rám bámultak elképedve.
— De hát… de hát Matthew is telepata – mondtam a sárkánynak, hisz rájöttem, hogy a hangocska a fejemben csendült fel.
Ennek semmi köze a telepatikus képességek birtoklásához, Úrnőm. Nem kell hangosan feltenned a kérdéseidet, ugyanúgy hallom a gondolataid, Úrnőm.
— Úrnőm… Miért… Miért hívsz Úrnőmnek? – tettem fel gondolatban a kérdést.
Mert a szolgálód vagyok. Engedelmességgel tartozom neked, és teljesítem a kéréseid.
Mint egy dzsin? Nem, inkább, mint egy barát, aki véd, és segít, ha szükséged van rá, válaszolt türelmesen. Furcsa volt egy félelmet keltő sárkányhoz ilyen barátságos, szelíd hangot társítani.
— Angie, elmondanád, hogy mégis, mi a fene folyik itt?
— Hogyan? – pillantottam fel Matthew-ra csodálkozva. El is felejtettem, hogy ők is itt vannak. – Ohh. Szóval, Ő itt… Ő – néztem bizonytalanul a sárkányra. Most mit mondhatnék?
Talán mutass be nekik, Úrnőm! A nevem Barin. Évszázadok óta a családodhoz tartozom, hűséget fogadtam nektek.
— Évszázadok? – csúszott ki a kérdés a számom.
— Angie! – csattant fel türelmét vesztve Matthew. – Elmondanád, mégis miért beszélgetsz magadban?
— Nem magammal. Vele – böktem a sárkány felé. – A neve Barin, és csak a helység mérete az oka annak, hogy ilyen kicsi.
— Honnan tudod? – esett le Prue álla.
— Ő maga mondta. Telepátiát használ, hallja a gondolataim, illetve én is az övét. Nem tudom, veled miért nem működik. – előztem meg Matthew kérdését.
— Na, és miért van itt? Mióta?
— Hjajj, nem lehetne, hogy ők is halljanak? – sóhajtottam fel, mikor Barin elkezdte a magyarázatát.
Ahogy óhajtod, Úrnőm!
A következő másodpercben nem akartam hinni a szememnek! Barin alakja elhalványult, helyette egy magas, elegáns férfi tűnt fel. Szürke öltönyt viselt, haja fekete volt, arca borostás, csupán a szeme ragyogott méregzölden.
— Így mindjárt kényelmesebb lesz – állapította meg ugyanazon a mély, bariton hangon.
----------------------------------
---->

Öhm... elnézést a késésért. :$ Rengeteg időm van, és még sincs semmire elég. :)

Eltelt pár másodperc, míg felfogtam, hogy a saját keresztnevemmel szemezek, aztán a nappaliba lerohanva lengettem meg a többiek előtt a kis darabot.
— Mi ez?
— Nem tudom. Egyszer csak előtűnt a semmiből, ott volt az asztalomon, aztán megjelent rajta ez a név.
— Angela Drose? Miért nem Lung? Mármint, ez a valódi neved, nem? Nem változtatták meg a nevelőszüleid, vagy ilyesmi?
— Nem, a nevelőszüleim neve Spencer volt – biztosítottam róla Pipert, miközben helyet foglaltam a kanapén. A következő másodpercben Konstans már az ölemben is feküdt, dorombolva simult a tenyerembe. – Valamiért ismerős ez a vezetéknév, de fogalmam sincs, honnan, biztos, hogy életemben nem hallottam még.
— Ez a papír réginek tűnik. Óóó… - nyíltak el Prue ajkai a felismeréstől. – Pergamen. A Suliban van egy láda, tele feltekercselt pergamenekkel, Wyatt, te is láttad!
— Igen, és? Mi van velük?
— Nem emlékszel, mi van rájuk írva? Némelyik egészen hosszú.
— Arra gondolsz, hogy… De akkor Angie miért csak egy nevet kapott? – szakította félbe önmagát a srác.
— Hahó, mi is itt vagyunk! – lengettem meg a kezem.
— Az őrzött részlegben találtuk a ládát, mikor két éve Angie szülei, illetve a Vöröshold után kutattunk. Apa engedett be – kezdett a magyarázásba Prue. – Akkor akadtam rá, mahagóniból készült, szépen megmunkált, míves láda, a lakat egészen furcsa jelet ábrázolt, ami hasonlít a triquetrára.
— A lényeget, Prudence! – szólította fel lányát Piper.
— A ládában rengeteg pergamentekercs volt, mindegyik egy-egy családfát ábrázolt – vette át a szót Matthew, és jelentőségteljesen rám nézett.
— Azt hiszitek, köze van a bűbájhoz, amit elszórtam? Miért nem akkor jelent meg, miért most?
— Miért létezik mágia, miért vagyunk boszorkányok?
— A feltételezés ott hibádzik, hogy egyetlen nevünk van, nem pedig egy teljes listánk – mutattam rá.
— Szétnézhetnétek abban a ládában – ajánlotta Piper. – Lehet, hogy nem a teljes listát kaptad, csupán egy jelet, amin elindulhatsz.
— Ez az! Szólok Apának, hogy engedjen be! – pattant fel Prue, és tűnt el a szivárvány fényekben. Az ő teleportja volt a legösszetettebb színű.
— Mintha az ő családfáját keresnénk – állapítottam meg fejcsóválva. – Matthew, elviszel?
— Még mindig Wyattnek hívnak – morgott a megszólított. – Anya, te is jössz?
— Nem, menjetek csak!
— Nekem akkor is Matthew maradsz! – karoltam a fiúba.

— Tessék, menjetek! – nyitotta ki Leo az ősréginek tűnő faajtót. Mikor Matthew-val megérkeztünk, Prue már javában magyarázott apjának, nagyban gesztikulálva hozzá. – Elismétlem, semmihez ne nyúljatok, kivéve a könyveket és a ládát! Hívjatok, ha végeztetek!
— Hű, mintha valami régi horror filmbe csöppentünk volna! – suttogtam, miután tettem pár lépést befelé. A súlyos ajtó egy hosszú, félhomályba burkolózó folyosóra nyílt, két oldalt könyves polc szegélyezte az utat, illetve jobbra és balra is vezetett út. Kísérteties látványt nyújtott, főleg, ha még hozzá vesszük a mindenütt vastagon álló port. Olyan érzésem volt, hogy, ha suttogásnál hangosabban beszélek, felverem az itt nyugvó mágiát, mint valami félelmetes szörnyet.
— Még mindig kiráz tőle a hideg! – borzongott meg mellettem Prue.
— Gyertek, menjünk! – orbolt Matthew a kezébe egy fáklyát, aztán gyújtotta meg pirokinézise segítségével, és felvállalva a vezető szerepét, indult meg az elénk táruló kis ösvényen.
— Pue-nak igaza van, ez a hely hátborzongató! – fontam össze magam előtt a karjaimat, mintha ezzel védeni tudnám magam. – Ráadásul minden tiszta por! Nem vagyok tisztaságmániás, de százévente igazán ráférne erre a helyre egy alapos porszívózás!
— Angie, ezen a helyen több száz éve nem járt senki, rajtunk kívül! A legtöbb mágiatudó el is felejtette a létezését.
— Miért, mi olyan nagy szám benne? Innen vette Rowling a Titkok Kamrájának ötletét?
— Nem. Ennek a helynek nincs neve, ahogy meghatározható helyzete sincs.
— Már hogyne volna? Hiszen a Varázsiskolából nyílik! – vágtam közbe.
— Na, és a Suli hol helyezkedik el pontosan? – kérdezte Matthew.
— Hát ööö… izé.
— Na, ugye? Ez a kamra, vagy terem, még a Sulinál is meghatározhatatlanabb, külön dimenziót képvisel. Jó párszáz éve még a Varázsló Tanács zárta el, mert túl veszélyes helynek tartották, az ide halmozott mágikus tárgyak és könyvek miatt.
— Aha. Nem akarok okoskodni, de ha el van zárva, akkor mi miért sétálgathatunk most ilyen nyugodtan?
— Mióta az Iskolához csatolták, az aktuális igazgató tudja csak nyitni. Gideon például innen szerezte a varázstükröt, amivel a gonosz világgal tartotta a kapcsolatot.
— Ez a folyosó is olyan végtelen, mint a suliban?
— Csak majdnem – mosolyodott el Matthew. – Itt van.
— Ez hatalmas! – ámultam el az előttünk pihenő, kb. egyszer másfélszer másfél méteres ládán.
— Mondtam. Rengeteg pergamen van benne! – jegyezte meg Prue.
— Na, és hogy nyitjuk ki? – térdeltem a poros földre, a kicsinek igazán nem nevezhető tároló elé. – Ez egy wicca szimbólum! – ismertem fel a zárat alkotó jelet, ami valóban hasonlított a Nővérek jelképére.
— Honnan tudod? – lepődött meg Matthew.
— Nem véletlenül vettem fel a mitológiát, és folytatom ebben az évben is – néztem a srácra. – Szóval? Tárulj szezám?
— Nem, két éve egy bűbájt használtunk, Prue, te emlékszel rá?
— Nagyjából. Valami olyasmi volt…
Nem figyeltem a lány töprengésére, lefújtam a por nagy részét a zárról, mely így sokkal kivehetőbbé vált. Eddig csak könyvekben láttam ez a szimbólumot, ami eddig is vonzott, ám most, hogy itt volt előttem, a levegő szinte vibrált. Kinyúltam, és ujjbegyemmel finoman érintettem az egyik holdat, végig simítva az íven.
A következő pillanatban kattant valami, belehasítva a csendbe, a három hold a saját tengelyük mentén elfordult, míg végül csak a csúcsaik értek össze, majd a felső elvált az alsó kettőtől, a láda teteje pedig hangosan nyikorogva tárult fel.
— Hé! Ezt meg hogy csináltad?
— Fogalmam sincs, Prue. Épp csak hozzáértem.
— Hát, az biztos, hogy a mi érintésünkre nem reagált így – jegyezte meg Matthew, miközben mellém guggolt, és kotorászni kezdett a láda tartalmában.
Körülbelül egy órás keresés után jutottunk el a láda feléig, a már megnézett pergamenek mellettünk hevertek a földön, és a kupac egyre csak halmozódott.
— Drose, Drose, Drose – ismételgettem mantraként, ahogy sorra vettem az újabb és újabb családfákat. – Hjajj, ez lehetetlen feladat! – fakadtam ki, mikor a következő kijjebb tekert tekercsen a Gary Parkertől levezetett ágakat találtam, és mérgemben nem épp kedves mozdulattal hajítottam a kupac tetejébe. – Sétálok egyet – álltam fel, és ugrottam át a kisebb dombot.
— Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetett Matthew. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatva indultam meg a sorok mentén, a magammal vitt fáklya fényénél megvilágított könyvek gerincét olvasva: Az gonosz démonok enchyklopediája, Minden jóslatok Nagykönyve, Földön kívüli dimenziók.

A szimbólum, ami a láda zárjaként funkciónál:

Elégedetten sétáltam az utcán, új műkörmeimet csodálva.
A csütörtöki napon nem kellett bemennünk az iskolába, tanítási szünet miatt, így a megszokotthoz képest későn keltünk, majd irány egy bevásárló körút. Prue addig könyörgött anyjának, míg az el nem engedte a nemrég nyílt bevásárlóközpontba, amit inkább plázának lehet nevezni. A kislány engem is magával rángatott egy csajos bevásárló túrára, és nemsokára csatlakozott hozzánk Penny is. Míg Pipert a fiúkkal hamar szem elől tévesztettem, mi a ruhák felé vettük az irányt. Jót tett nekem a válogatás, és a csajos pletyizés, végül pedig a műkörmöshöz vettem utam.
Most elégedetten sétáltam az utcán, új körmeimet csodálva. Egyre beszéltük meg a találkozót, hogy haza induljunk. Volt még fél órám. Hirtelen novemberre jellemző hideg szél támadt. Az erős szélrohamtól egy pillanatra elakadt a lélegzetem, így befordultam egy mellékutcába. Csukott szemmel dőltem a falnak, és vettem egy mély levegőt.
Ideje megkeresnem a szökőkutat, talán Chrisék már ott vannak.
Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas férfival találtam magam szemben. Szakadt, mocskos ruhájával hajléktalan benyomását keltette bennem.
— Elnézést! – motyogtam, miközben sietve próbáltam megkerülni, és a lehető legtávolabb kerülni tőle. Lágy szellő kerekedett, és az orromat furcsán gonosz bűz csapta meg. A férfi elkapta a karomat, és a falnak vágott.
— Azt nem mondták, hogy véla is vagy, banya! – Remek, már megint egy démon! – Nem baj! Így is meghalsz!
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, megragadta a torkomat, és fojtogatni kezdett, közben magasra emelt. Rémülten próbáltam lefejteni a kezét a nyakamról, hogy levegőhöz jussak, de nagyon erős volt. Más eszközhöz folyamodtam. Kezemmel a démon felé suhintva megpróbáltam ellökni, de épp csak megtántorodott kissé.
— Több kell, hogy leállíts, banya! – mondta, és a szemközti falhoz vágott. Éreztem, amint a homlokomon valami hűvös kezd szivárogni, és a fejembe belehasít a fájdalom, de nem törődtem vele. A démon megindult felém. Összeszedtem minden erőmet, és egy nagy löketet küldtem felé, megtoldva egy telepatikus hullámmal. Áldottam az eszem, amiért rávettem Wyattet, hogy segítsen a telepátia használatában és irányításában, bár fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hamar hasznát veszem.
Az óriás repült pár métert, és a hátán landolt. Ez így nem lesz jó. Tényleg nagyon erős! Körbenéztem, szememmel valami hegyes vagy éles tárgyat keresve, és egy hosszú vascső keltette fel a figyelmem. Telekinézissel megragadtam, és betájolva a feltápászkodó démon szívét – már ha van neki –, teljes erővel neki löktem.
— Wyatt Matthew, Christopher! – kiáltottam, mikor a démon ismét csak megtántorodott. Még a levegőben elkapta fegyveremet, így az csak meglökte. Elhűlve bámultam rá, és már nem tudtam mit kitalálni, hiszen ebben már tényleg benne volt minden erőm. A mellékutcába a két srác orbolt.
— Mi tör…
— Mögötted! – szakítottam félbe Christ, mire mindketten megfordultak. Meglepetésemre Wyatt mellém portált, míg Chris támadásba lendült. A levegőbe emelte, majd teljes erőből a földhöz vágta, robbantással kísérve. A démonnak alig kottyant meg.
— Na, jó! Te akartad! – morogta Chris, és egy elektromos nyalábot küldött a démonra. Abban a pillanatban mintha nem is Christopher Halliwell állt volna előttem, szinte éreztem, ahogy átjárja az elektromosság, körülötte a levegő szikrázott.
— Nem tudjátok mindig megvédeni! – ordította, miközben felrobbant. Chris felénk fordult. Úgy vigyorgott, mint egy elégedett óvodás.
— Szerencséd volt. A brutális démonokat nem sokan élik túl. Betörik az áldozat koponyáját. – mondta Wyatt, miközben meggyógyított.
— Nem jártam tőle messze – grimaszoltam.
— Megint egyértelműen Angie-re ment.
— Ja. A baj az, hogy biztos volt megbízója is, mert ezek nem támadnak maguktól. Ahhoz túl ostobák.
— Haza mehetünk?
— Nem! – mondtam fájdalmasan – Most csináltattam meg a körmöm, erre ez a Behemót Káposztaléagyú betöri Nekem!
Chris rosszul leplezett kuncogásba kezdett, míg Wyatt csak a szemeit forgatta, és kezébe vette „sérült jobbomat”.
— Tessék. Most már indulás!
Ránéztem a körmömre, aminek immár semmi baja nem volt.
— Azta! Köszi, Matthew!
— Maradjunk a Wyattnél! – húzott fel a földről egy grimasz kíséretében. A szökőkúthoz sétáltunk, majd a terepjáróban ülve elmeséltük kis kalandunkat a többieknek is.
Ebéd után szét széledtünk, Prue segített mosogatni, Penny elbúcsúzva tűnt el a narancsos-bíbor fényekben, míg a két fiú a pincébe vette be magát egy kis csetepatéra. Folyamatosan azon versengtek, hogy melyikőjük veri el a másikat többször. Én, kihasználva az alkalmat, a padlásra mentem, átlapozni az Árnyak Könyvét. A brutális démon furcsa jelzővel illetett, és reménykedtem benne, hogy megtalálom a könyvben, ráadásul közelebb is visz a múltamhoz. Mióta rendelkezem aktív erőkkel, és varázsolok, egyre inkább foglalkoztatott a múltam. Biztos voltam benne, hogy a nevelő szüleim egyszerű halandók voltak, a vér szerinti szüleimről, rokonaimról viszont semmit sem tudtunk kideríteni. Különös volt az egész.
— Mit keresel? – kérdezte Prue, belépve az ajtón.
— Az a démon azt mondta rám, hogy véla. Ki akarom deríteni, mit jelent.
— Az Árnyak Könyvében semmit sem fogsz találni – ült mellém. – Átlapoztam már párszor, és egyszer sem láttam véla feljegyzést. De talán a Suliban több sikerrel jársz. Ha akarod, segítek! – ajánlotta.
— Remek, kösz! Menjünk! – csaptam be a könyvet, elengedve a lapot, amit épp továbbhajtottam volna. Egy-egy főzet segítségével pillanatokon belül a Suli Könyvtárában termettünk.
— Itt több ezer könyv van, hogy találjuk meg a nekünk kellőt? – kérdeztem a lányt, miközben körbeforogva futtattam végig a tekintetem a hatalmas polcokon.
— Ige segítségével – válaszolta Prue magától értetődően.
— Varázserő halld a rímet,
Váltsd valóra kérésem!
Hogy a vágyott célt elérjük,
A kívánt könyv feltűnjön előttünk!
Alig pislogtam egyet, húgom máris kész igézettel állt elő, amit fel is olvasott, melynek hatására az egyik polcról kicsusszant egy vastag könyv, és hangosan puffant előttünk az asztalon.
— Kereshetünk! – vigyorodott el. Magunk elé húzva a vaskos kötetet, kezdtünk neki a dolognak, azonban csak az első tíz oldalig jutottunk, mikor Matthew jelent meg mellettünk.
— Hé, Lányok! Mit kerestek?
— Meg tudod, ha megtaláltuk! Matthew – vigyorodtam el az arca láttán. Végre rájöttem, mivel tudom bosszantani.
— Át akarjátok lapozni az egészet? Mutatok egy jobb megoldást! – mondta, mert a kérdésre bólintottunk. Mögém állt, megfogta a kezeimet, és a nyitott könyv fölé tartotta.
— Hunyd be a szemed, és koncentrálj a keresett témára! – susogta a fülembe, mire végigfutott a hátamon a hideg.
— Megvan? – bólintottam.
— Akkor most használd a telekinézised!
— Hogyan? – kinyitottam a szemem, és megrökönyödve néztem rá a vállam felett. Hátratántorodtam, az arca alig két centire volt az enyémtől. Előrefordította az állam.
— Menni fog! Gondolj arra, ahogy a könyv a megfelelő oldalra lapozza magát! Egyszerű erőkombinálás. Összekötöd a telepátiát és a telekinézist. Most pedig rajta!
Behunytam a szemem, és koncentráltam a ’véla’ szóra. Hallottam a lapok finom suhogását, mint mikor a szél pörgeti őket. A levegő lágyan rezdült előttem, végül abbamaradt.
— Nyisd ki a szemed! – Wyatt hangja elégedetten csendült, kíváncsian néztem a könyvre. Sikerült! A jobb oldal tetején, középen a arannyal írt Vélák cím díszelgett.
— Hűha! – suttogtam.
— Gratulálok! – ujjongott Prue.
— Ügyes vagy! Mire kellenek nektek a vélák?
— A démon ezt mondta rám. Vélának nevezett.
— Szóval nimfa vagy? Nálunk ennek felel meg – mondta, mert közben gyorsan átfutotta a szöveget. Én is a díszesen írt szöveg felé fordítottam a figyelmem.

— Azta! De nem hiszem, hogy szellem lennék – nyújtottam előre a karom, és forgattam ide-oda, azt nézve, vajon átlátok-e rajta.
— Ugye, Te nem sújtod rettenetes büntetéssel a hazugságot?
— Ne félj, egy kis füllentésért még nem öllek meg! – vigyorogtam Wyattre.
— Viszont a kép hasonlít Rád! – mutatta Prue. Igaza volt. A vonatkozó résznél egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lány díszelgett. Valószínűleg épp tánc közben ábrázolták, mivel a haja és ruhája a levegőben úszott. Maga is kép is eszméletlenül gyönyörű volt, és hirtelen el sem tudtam képzelni, vajon milyen lehet élőben.
— Nem lehet, hogy egy ősöd volt véla?
— Jó feltételezés! Azonban, ha hasonlítgatni szeretnénk, rossz irány a nimfa. Inkább tündérek és szellemek kereszteződései lehetnének, de természetesen ez sem a tökéletes megközelítés. Ahogy egyetlen embert sem lehet senki máshoz hasonlítani, úgy a vélákat sem sorolhatjuk az általunk ismert, Amerikában élő mágikus lények közé. Valószínűleg meg is sértődnének, ha hallanák ezt a találgatást, hiszen ezek a női szellemek a Földön – és talán a világban – élő legszebb lények.
Mindhárman a mosolyogva közeledő Mr. Carsonra néztünk. A varázstörténelem tanárral találkoztam már párszor, mikor a suliban jártam.
— Tehát a kérdés: lehetséges-e, hogy Miss Lung véla őssel rendelkezik? Ön mit gondol, Miss Halliwell?
— Öhm… - gondolkodott el Prue zavartan. Erre tutira nem számított, ahogy mi sem. De az okot, hogy miért a lányt kérdezte, tudtam: Prue sokszor ült be az itteni órákra. – Hát azt már tudjuk, hogy a vélák női szellemek, és, hogy emberi alakban is élhetnek. Szóóval, szerintem, elméletileg, lehetséges – válaszol lassan, minden egyes szót megrágva, aztán nézett a tanárra.
— Remek, Miss Halliwell! Örömmel venném, ha folyamatosan részt venne a kurzusomon! Ahogy azt a Kisasszony helyesen kifejtette, elméletben ez lehetséges. És feljegyzéseink is vannak róla, miszerint megtörtént már, hogy egy véla elcsábított egy férfit, és össze is házasodtak.
— Összeházasodtak? De hogy lehet egy szellemnek gyereke?
— Mikor a vélák testet öltenek, minden életfunkciójuk megegyezik az állat, vagy épp egy nő funkciójával. Ugye, Mr. Halliwell, nem kell elmagyaráznom a szaporodás folyamatát? – Prue-val kitört belőlünk a kuncogás, míg Wyatt láthatóan zavarba jött, bár ez azért ránk is igaz volt.
— Nincs valami varázslat arra, hogy tudjam, kik voltak az őseim? Vagy, hogy egy családfát készíthessek? Még a vér szerinti szüleimről sem tudok semmit! – fordultam a tanár felé, hogy tovább lendítsem az ici-picit kínos szituációt.
— Megpróbálhatják. De mindennek megvan a maga ideje, ezt ne feledjék el! És sosem tudni, mikor jön el a megfelelő idő! Viszontlátásra! – köszönt el, és elment. Volt egy olyan fura érzésem, hogy az utolsó mondatokat nekem címezte.
— Mit gondolsz? Kipróbáljunk egy szeánszot?
— Nem biztos, hogy fel vagyok készülve egy szellemidézésre, Matthew – ingattam a fejem.
— Akkor marad a családfa! Szerintem, jobb, ha Te írod! – adott a kezembe Prue tollat és papírt.
— Rendben, nézzük csak! – sóhajtottam, és leültem egy asztalhoz. Pár percig gondolkoztam, majd a kész igézetet megmutattam testvéreimnek.
— Működhet. Olvasd fel! – futotta át Wyatt. Bólintottam. Kissé ideges is voltam, nem csak, hogy végre fény derülhet az őseimre, de ez volt a legelső varázsigém.
— Hogy a vágyott célt elérjem,
Őserő teljesítsd kérésem!
Hogy megtudjam, ki vagyok,
Készítsd el családfám, legott!
Semmi sem történt. Csalódottan eresztettem le a papírt.
— Mi a baj?
— Fogalmam sincs. Az ige érthető.
— Lehet, hogy nincs baj – kezdte Prue óvatosan, minden szót megrágva. – Talán… talán csak Mr. Carsonnak igaza van. Emlékeztek? Azt mondta, mindennek meg van a maga ideje. Talán Angie még nem készült fel az igazságra, talán nem ez a megfelelő idő.
— Talán. Túl sok a talán. Megpróbáljuk kicsivel később, rendben? – nézett a szemembe Matthew.
— Tudok mást, mint beleegyezni?
— Mindenesetre az már szinte biztos, hogy van egy véla ősöd. Tehát a férfi, akit elcsábított, volt a boszorkány – Prue bátorítólag mosolygott rám.
— Nos, ez több a semminél, és legalább van nyom, amint elindulhatunk. Most menjünk, Anya keres.

A házba visszatérve kimentettem magam a beszélgetés alól, tanulásra hivatkozva, és az átalakított vendégszoba felé vettem az irányt. Az ajtót magam mögött becsukva, futtattam végig tekintetem a berendezésem. A puha ágy a szoba közepén bevetve ásítozott, vele szemben szekrénysor, attól jobbra a sarokban egy számítógépasztal. Az ajtóval szemben párkányos ablak, mely most nyitva adott szabad utat a még kellemes szellőnek. Az íróasztal előtt egy forgószék, valamint két babzsákfotel az ágy két oldalán. A szoba fala padlizsán lila-rózsaszín átmenetes, a padlótól a plafonig haladva, fokozatosan világosodva.
Az ágyra ülve kapcsoltam be a laptopot, majd néztem a szekrényajtóra szerelt tükörbe, míg a gép tölteni kezdett, figyelmemet azonban a semmiből megjelenő, majd az íróasztalra hulló papír fecni keltette fel. Érdeklődve vettem át a lábam az ágyon, és sétáltam az asztalhoz, kezembe véve a pergamenhatású papírdarabot, de az üres volt. Megfordítva kerestem rajta bármiféle írást, majd ismét az elejére pillantva döbbenten néztem végig, ahogy szálkás betűkkel egyetlen szó, pontosabban név ég a cetlibe.

Míg délutánonként Prue-val, vagy Wyattel a könyvtárban különféle könyveket bújtunk tanulás céljából, egész hétvégéket töltöttünk a Varázssuli gyakorlótermeiben edzéssel, ilyenkor a legtöbbször mind a négyen együtt voltunk, sőt unokatestvéreink közül is többen jöttek egy-egy alkalomra.
— Vigyázz, Angie! – sikította Prue, amint épp felém repült Chris egyik telekinetikus dobásától. Lassú voltam, telibe kaptam társam, így mindketten a földön kötöttünk ki.
Ez alkalommal Henry és Penny csatlakozott hozzánk, a másik két nővér legidősebb gyermekei. Fiúk a lányok ellen párosítást választottunk. Penny remekül hárította Henry támadásait, és egy-egy ütése érezhetően jobb volt, nem véletlenül volt jó közelharcban az édesanyja is.
Egy nem túl kedves mozdulattal lelöktem magamról húgomat, felugrottam, és telekinézissel jó öt-öt méterrel hátrább taszítottam a közeledő Christophert és Wyattet.
Az idősebb srác mögém orbolt, és, mire reagálhattam volna, a csuklómra kattintott egy erő gátló bilincset. Leguggolva megpördültem, és kigáncsoltam a vigyorgó fiút, aki ettől hanyatt esett, a vigyor pedig lehervadt az arcáról. Ezt elégedetten vettem tudomásul.
— Penny! – kiáltottam a mellém kerülő lánynak, mire Ő robbantásra emelte a kezét – nemrég kapta meg a látomások és a szívteleport mellé –, de ahelyett, hogy a bilincs felrobbant volna, virágok hullottak a kezemre. Gyilkos pillantást küldtem Wyatt felé, aki immár vigyorogva állt előttünk.
Magára hagyva a 14 éves lányt, Wyattre rontottam, aki értetlenül meredt rám, ám az utolsó pillanatban kifordultam előle, és a kiszemelt, falra szerelt egyik kardra vágva elvágtam a bilincs láncát, mire az nyomban eltűnt. Lekaptam a fegyvert, és egy jól irányzott mozdulattal, a markolatával – nem túl nemesen – jól hátba vágtam a srácot.. A fájdalomtól térdre roskadt, én pedig szépen a vállára fektettem a kardot, élét közvetlenül a nyakához érintve.
Eltöltött a győzelem mámora. Mindketten tudtuk, hogy innen élesben nem tudna menekülni, Henry és Christopher is el volt foglalva a saját harcával, és teleportálni sem lett volna ideje.

— Mi lett az eredmény? – kérdezte egy órával később Piper a vacsoránál.
— 2-1 – mondtam – Szétrúgtam Wyatt fenekét, és Prue is kiütötte Christophert. Penny egy félmozdulat híján lemaradt, és vesztett.
Angyali, mégis győzedelmes vigyort küldtem az akkor belépő Wyatt felé. Épp csak rám nézett, pedig én legalább egy leszólásra számítottam. Teljesen nyugodtan sétált a széke felé, ami meglepett, hirtelen azonban elteleportált. Mire észbe kaptam, már mögöttem állt, és csikizett. Felvisítottam ijedtemben, aztán csak nevetve próbáltam szabadulni, de nem engedett.
— Elég legyen, vacsora! – mosolygott Piper. Bátyám végre abbahagyta a csikizést, de szorosan magához ölelt. Remegő tagokkal kapkodtam levegőért.
— Ugye, tudod, hogy ez bosszúért kiált? – kérdeztem tőle, miközben kibújtam karjaiból. Ő csak sejtelmesen mosolygott.

Aznap este fürdéshez indulva sikítva kaptam magam elé a törülközőt.
— Wyatt Matthew Halliwell! Mit művelsz?
— Mehet a visszavágó? – nézett végig rajtam zavartalanul.
— Mi? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Kérdése meglepett.
— A Suliban. Bosszút szeretnél a csikizésért, én pedig nem szeretnék legyőzötten elaludni.
— De… most?
— Aham. Csak mi ketten.
— Hát nem is tudom. Nem szeretnélek egy nap kétszer is elpáholni.
— Ajjaj, Kislány, nagyszájjal? – vigyorgott.
— Adj két percet, míg átöltözöm! De aztán ne sírj, ha megint szétrúgom a segged!
Rám villantott egy magabiztos vigyort, és kifordult az ajtón. Gyorsan átvettem a melegítő nacim és egy szakadt, régi felsőt, és már teleportáltunk is a délutáni terembe.
A csatatér ugyanolyan rumlisan fogadott minket, ahogy hagytuk. Nem szoktunk összepakolni, hisz naponta jártunk ide. Miközben Wyatt a helyére rakott – teleportált – egy-két dolgot, felgumiztam a hajam, majd támadást indítottam.
Pillanatokon belül eljutottunk a közelharcig, amit tulajdonképp egyikőnk sem vett túl komolyan. Mindketten inkább csak szórakoztunk. Nevetve tértem-ugrottam ki jó pár olyan támadás elől, amit simán kivédtem volna máskor. Kecsesen lebegve röpültem, ugrottam el a srác ütései elől. Ingereltem Őt.
Pár nap alatt az első kemény edzéseken olyan módon megismertem telekinézisemet, hogy már könnyedén irányítottam akár a saját testemet is. A családból senki sem mozgott olyan ügyesen, mint én, kivéve talán Phoebet, aki Charlotte lánya születésekor (2007 nyara) visszakapta levitációját. Egy-egy kitérés alkalmával szinte úsztam a levegőben, mátrixos mozdulatokat tettem (szaltó, hátradőlés). Most is ezt a mátrixozást vetettem be.
Wyatt kinyúlt, hogy kicsavarja a karom, mire én hátradőltem, de a srác összezavarta az erőmet, és hanyatt estem. Elkaptam a karját, magammal rántva őt, így azonban rám esett.
Furcsa pillanat volt. Ott feküdtem a földön, felettem Wyattel, és egymás szemébe néztünk. Nem mozdultunk, nem is létezett átható kék tekintetén kívül semmi. Akár egy élet-halál háború kellős közepén is lehettünk volna. Megszűnt a világ.
Alig éreztem a bennem vadul zúgó vért, a zihálásomat. Csak a tekintete töltötte ki a világot.
— Megegyezünk egy döntetlenben? – kérdezte, miközben felsegített.
— Ühüm.
Akkor éjjel az ágyban fekve, visszagondolva arra a pillanatra, valami egészen furcsa érzés töltött el, mintha kihagytam volna egy lehetőséget, mintha pulzált volna körülöttünk az egész levegő, csak mi nem vettük észre. Vagy figyelmen kívül hagytuk, mert nem akartuk észrevenni. Ezzel a különös gondolattal aludtam el, amit akkor el is felejtettem, és utána sokáig eszembe sem jutott.

Sziasztok! Tudom, biztosan a 14. fejezetet várnátok, de az még nem jön. Már elküldtem bétázásra, úgyhogy hamarosan jön! :)
Ez a bejegyzés azért született, mert várom a véleményeteket azzal kapcsolatban, hogy Ti milyen szemszögből olvasnátok tovább a történetet? Váltsak vissza szubjektívre, tehát Angie "mesélje" el a részeket, vagy maradjak meg az objektív, tárgyilagos mesemondásnál? Nem ígérem, hogy ezentúl abban az elbeszélésmódban hozom a fejezeteket, de a véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok!

A.J.

Nos, itt a megszavazott, külső szemszöges rész, a történet műfajához és témájához hűen a tizenharmadik fejezetként. :) Jó szórakozást hozzá! :)

Figyelj, van egy igém. Telepátiával tudlak annyira irányítani, hogy velem együtt mondd.
Oké, bármint, csak ne érjen még egyszer hozzám! Undorító!
Időközben Angela és a démon elérte az oltárt. A boszorkány hasba rúgta kísérőjét, mire az összegörnyedt. Wyatt ezt a pillanatot választotta, hogy áttörje a nem túl erős védelmet, és Angela elméjébe hatolva átvegye a lány felett az irányítást, aki érezte, hogy mozog a szája, de nem tudta irányítani a saját testét. Nem is akarta. A két fiatal egyszerre mondta ki az igét.

A szolga ordítva robbant fel, ahogy, a hangok alapján a többi, kint várakozó őr is. Angela mostohatestvéréhez rohant, és eloldozta a kezét, mire a srác, amint szabad lett, a derekánál ölelte magához az ifjú boszorkányt, és kezdte kántálni a sebtében kitalált igézetet.
Fehér fények ölelték őket körbe, és ismét a Halliwell házban voltak.
— Wyatt, Angie! Hála az égnek, jól vagytok? – Paige rohant hozzájuk, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében mindkettőjüket megölelte. Nagyon aggódott a két gyerek miatt, hiszen egyáltalán nem érzékelte őket, illetve a nővére miatt is aggódott. Piper kikészült volna, ha fiát és Angelát nem találja itthon.
— Paige Néni! Mit keresel itt?
— Prue hívott. Megijedt, mikor magához tért, és nem voltatok sehol. Hol voltatok? Nem éreztelek titeket.
— Kirándultunk egyet az Alvilágban. A barlang teljesen le volt fedve a jó mágiával szemben, szerencsére a varázsige működött. Meddig voltunk lenn?
— Nem olyan sokáig. Szerencsére Piper még nincs itthon. Kockázatos lett volna nélkületek elé állni. Meséljetek, mi történt?
— Először védjük le a házat! Próbálkozni fognak még – nézett itt Angelára, aki felvont szemöldökkel viszonozta a fiú pillantását. Nem tudta, mire vélje a dolgot, és ezzel nem volt egyedül. Prue és Paige is értetlenül segített kirakni a kristályokat, majd érdeklődve helyezkedtek el a nappaliban.
— Mire fel ez az óvatosság? – kérdezte Prue.
— Miután elájultál, megjelent még egy démon. Magával akarta vinni Angie-t, de velem nem számolt.
— Hogy-hogy?
— Engem is vitt, megragadtam Ang karját. Egy lefedett barlangba érkeztünk, ami hemzsegett a démonoktól. A telekinézisem még működött, így megtámadtam őket, aztán futottunk. Végül találtam egy megfelelő üreget, de leütöttek. Egy olyan kavernában tértünk magunkhoz, ahol már semmilyen erőnk nem működött, kivéve a telepátiámat. Egyértelműen Angie-re koncentráltak. Volt ott egy márványoltár, de nem vártuk meg, mit akarnak.
— Honnan veszed, hogy én voltam a cél? – nézett Wyattre a lány.
— Téged raboltak el, és téged cipeltek az oltárhoz. Ráadásul a démon saját maga mondta, hogy most nem én vagyok a célpont. Elég rég abbahagyták a próbálkozásokat, hogy megöljenek.
— Van benne valami – értett egyet Paige. Az agya máris pörögni kezdett a megoldáson, vagy a lehetséges támadójelölteken. – Volt rajtuk valamilyen szektajel?
— Semmi, legalábbis nem láttunk egyet sem.
— Nem vagyok benne biztos, hogy a csuklyás is meghalt, nem volt a teremben, mikor az igét mondtam, bár az őrök is kívül álltak.
— Gondolom nem láttátok az arcát.
— Nem, tényleg nem.
Pukkanás, és kiáltás hallatszott. Mind négyen a hang irányába kapták a fejüket. A lángok épp akkor tűntek el.
— Nem adták fel – nyugtázta a történteket Prue.
— Legalább a védelem működik.
— Ki tudja, meddig. Azt mondom, vessünk véget az ügynek. Megidézzük ezt a csuklyás démonotokat, és a Hármak Erejével legyőzzük. Még ma.
— A biztonság kedvéért készítünk főzetet. Gyere!
Wyatt felállt, és Angelát is magával húzva ment a padlásra.
— Ugye, tudod, mit csinálsz? – kérdezte a vörös boszorkány gyanakodva Wyattet, miközben felgumizta a haját, az utolsó hurkot csak félig húzva át, így egy kontyot kapva.
— Nem hagyom, hogy még egyszer elrabolják a kedvenc húgomat – mondta könnyedén, és az üstbe dobott valami növényt, amitől az pukkant egyet. Felrémlettek benne azok az esetek, mikor rá vadásztak ennyire a démonok. Emlékezett még, milyen rossz érzés volt esténként úgy elaludni, hogy nem tudta, mikor támadnak legközelebb, illetve túlélik-e épségben. Nem akarta, hogy Angela is ugyanezt élje át.
— Hozz fiolákat! – mutatott egy láda felé. Angela kivett öt kis üvegcsét, majd bátyja mellé állt.
— Gyere hátrébb! – hátrált Wyatt, és húzta magával a lányt, majd onnan beledobta az utolsó hozzávalót, mire az egész főzet robbant egyet, és füstölni kezdett. – Ez kész.
Kitöltötték az italt, aztán visszamentek a nappaliba. Paige közben úgy döntött, csak akkor hozza el Phoebe-t, ha Piper hazaért, tehát vártak, és közben megfelelő igézetet írtak. Miközben a két gyerek a padláson szakácskodott, Prue és Paige egy varázslat segítségével megbizonyosodott róla, hogy a célszemély valóban nem pusztult el. Megírtak egy pusztító igét, miközben még próbálkozott pár démon a házba való bejutással, majd, mire elkészültek a megidéző versikével, Piper is hazatért.
— Hahó! Mi ez a kupaktanács? És miért vannak kint a kristályok? – vette le a kabátját a nő. Rossz előérzete volt, és ez húga következő tette csak még inkább fokozta.
— Mindjárt megtudod! – mondta Paige, és elteleportált.
— Mi baj már megint? Démontámadás? – ráncolta homlokát a nő, és sóhajtva ült fia mellé. Igazából megszokhatta volna, hogy sosincs nyugtuk, de az elmúlt hetekben megint aktívabban támadtak a démonok, és ez kezdte aggasztani.
— Igen.
A nappaliba Paige tért vissza, oldalán a középső nővérrel, közben a télikertből Konstans került elő, és egyből gazdája ölében helyezkedett el, aki automatikusan kezdte simogatni az állatot. A lánynak jól esett a macska jelenléte, nyugalmat és biztonságot árasztott, ami a napokban nem volt Angela terhére.
— Ma reggel elrabolták Angie-t, velem együtt, de engem nem direkt. Angre fájt a foguk. Nem tudjuk meg akarták-e ölni, vagy mást, nem vártuk meg. Azóta folyamatosan próbálkoznak – vázolta a helyzetet Wyatt.
— Van főzetünk, és igénk, most már itt a Hármak Ereje is – foglalta össze Paige.
— Akkor irány a padlás! Be kell fejeznem egy fontos cikket.

— Először dobjátok rá a főzetet! – utasított a padláson a legidősebb Bűbájos, mikor már mindannyian körbeállták a kristálykört.
— Rendben!
Wyatt és Angela egymás mellé állt, majd szavalni kezdték a bűbájt.
A körben fehér fények között megjelent a csuklyás démonnő. Villámgyorsan mérte fel a helyzetet, és igen elégedett volt. Minden a tervek szerint haladt, a boszorkák azt hitték, ők vannak nyerő pozícióban, és ez így is volt rendjén, ha már azok az idióták odalent így elrontották a jól felépített tervet.
— Mit akartál Angie-től? – kérdezte Piper.
— Belőlem semmit sem fogtok kihúzni, bármivel próbálkozhattok! Én is csak szolga vagyok – tette még hozzá, hogy a helyiségben senki sem hallhatta.
— Ha ezt akarod, legyen!
Wyatt és Prue keze egyszerre lendült, az üvegcsék egyszerre landoltak, és törtek darabokra a démon előtt. Mielőtt azonban a Bűbájosok belekezdhettek volna az igébe, a démon felsikoltott, néhány színpadias mozdulattal vergődött egy kicsit, majd felrobbant.
— Ennyi?
— Úgy tűnik, többre becsültük, ha elég volt a bájital.
— Feladat teljesítve! Ó, Henry már vár!
— Várj, Kicsim! Ugye elviszel?
— Persze! Vasárnap jövünk! – mondta még a legfiatalabb nővér, azzal elteleportáltak. A padlás kiürült, mindenki azzal a tudattal távozott, hogy megölték a démont, és mindenki remélte, hogy most nyugtuk lesz egy kis ideig. Egyedül Angela maradt a helyén, és nézte még mindig a helyet, ahol felrobbant a nő.
A Bűbájosok szerint is meghalt, miért érzem akkor mégis, hogy nem pusztult el végleg? Miért nem tudok megnyugodni?
Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon nyugtalan és nyomasztó gondolataitól, és elhagyta a padlást.

Az Árnyak Könyve kinyílt, és lapozni kezdte önmagát, hogy egy üres oldalnál megállapodjon, de ezt Angela már nem látta, mert becsukta maga mögött az ajtót.

A 12. fejezet, még mindig Angie szemszögéből, a folytatás azonban már egyben a meglepetés rész is lesz, külső szemszöggel. ;) Addig is jó szórakozást ehhez a részhez! :)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. A tegnapi alvilági kaland csak rossz emlékvolt, az utána megtartott bájital óra pedig tanulságos. Piper majdnem két és fél órán át magyarázott a főzetekről, és mutatta meg, hogyan kell egy-egy száraz, vagy folyadékos főzetet elkészíteni. A lelkemre kötötte, hogy egyedül jó ideig ne próbálkozzam, és csakis receptből készítek utána bájitalt. Engedelmes kislányként megígértem ezt Neki, bár nem is vágytam kalamajkára.
— Jó reggelt! – köszöntem a konyhába lépve, ahol Wyatt és Piper reggelizett.
— Szia! Kérsz tejeskávét?
— Igen, köszönöm! – letelepedtem vele szemben, és vettem egy pirítóst.
— Hol vannak Chrisék?
— A Bandával mentek suliban. Prue-t is elvitték, látnod kellett volna, milyen boldog volt. – Chris szinte mindig az ötfős bandájával lógott, amiben elég fontos helye volt. A többi srác felnézett rá, gyanúm szerint nem csak azért, mert ötük közül ő volt a legjóképűbb, hanem, mert érettebb is volt kortársainál – ami a Halliwell gyerekekről általánosságban is elmondható. Amolyan bandavezér volt, szerencsére nem a rosszabb fajtából.
Kevin, a banda egyik tagja, Christopher legjobb barátja már hónapok óta tetszett Prue-nak. Ezt is, mint sok mást, a szombati kis kalandunk alkalmával tudtam meg.
— Áh, értem. Ma is edzünk?
— Szeretnél? – nézett rám vigyorogva, aztán felnevetett, hallva, hogy felnyögök. – Nyugi, suli után pihenünk!
— Éljen! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Az órák viszonylag egyhangúan teltek.. Minden anyagot ott folytattunk, ahol az előző tanévben abbahagytuk.
— Tudod, még mindig nem értem, hogyhogy nem buktatok le előttem gyerekként? Az oké, hogy kezdettől fogva varázsoltok, de arra is emlékszem, hogy rengeteget játszottunk együtt – mondtam Wyattnek, mikor már otthon ültünk a konyhában.
— Megtanultunk ezzel együtt élni. Gyerekként mindenkivel többször fordul elő baleset. A gyerekek nem tudják kontrollálni a képességeiket, egyszerűen csak jön. Jó példa erre a varázsovi.
— Persze, tudom. Azok a gyerekek mind úgy használták a mágiát, mint mások a két kezüket. Csakhogy én sosem varázsoltam. Arra emlékeznék – kortyoltam bele a pohár narancslevembe.
— Valószínűleg átmenetileg megkötötték az erődet. Vagy olyan mélyen elnyomtad a rossz élmények hatására, hogy szinte el is tűnt. Sok mindenre képes az ember, ha trauma éri! – jelent meg Prue az ajtóban, egy könyvvel a kezében.
— Te meg mióta hallgatózol?
— Most értem vissza a suliból – mutatta a könyvet. – Apa és Paige néni épp a diákok órarendjét készíti újra. Valami nem stimmelt a régivel.
— A mágiatörténet tanár lelépett, nem bírta a kilencedikesek szurkálódását. Úgy tűnik, egy ideig mienk a ház.
— Vigyázz! – kiáltottam, és lehúztam Wyattet, hogy a háta mögött megjelenő démon el ne találja. A srác azonnal felvonta a pajzsát, majd egy-egy gömbbel elintézte a három démont.
— Jól van? – kérdeztem, mikor megvizsgálta az eszméletlenül fekvő Prue-t.
— Rendbe jön, csak beütötte a fejét.
— Nem tudod meggyógyítani?
— Nem. Mágia okozta sebeket gond nélkül gyógyítanak a fényőrök, ám nem minden sima sérülésre hat.
— Mitől függ? – faggattam, hisz eszembe jutott, hogy tegnap pont emiatt bosszankodtam az Alvilágban.
— Azt hiszem, a sérülés súlyosságától, illetve, hogy mennyire erős a szeretete a fényőrnek az adott személy iránt.
— A szeretete? – kérdeztem vissza.
— Igen. A fényőrök gyógyításához a szeretet a kulcs. Éreznie kell, hogy szereti az áldozatot, anélkül képtelen a gyógyításra. Christ még nem érte ilyesfajta megrázkódtatás, ezért nem képes gyógyítani. Én pedig most azért nem gyógyítom meg Prue-t, mert magától is helyre jön.
— Értem. És mi van ezzel a védenc-megérzős dologgal?
— A fényőrök így tudnak segíteni, ha baj van. Ha a védenc hívja a fényőrét, azaz kimondja a nevét, vagy gondol rá, azt az őr megérzi. Nem tudom, hogyan működik pontosan, majd elmondom, ha lesz védencem.
— Mikor kaphatsz?
— 18 éves koromig semmiképp. Utána akkor, ha készen állok.
— Az Égiek döntik el?
— Igen – mosolygott.
— Azt hiszem, kifogytam a kérdésekből. Egyelőre.
Wyatt felnevetett.
— Tudod, mi jutott eszembe? Teleportáltunk már. Még régen. Anya alaposan leszidott utána – nevetett.
— Elhitették velem, hogy az egészet csak álmodtam, tényleg! – jutott eszembe a régi emlék. A srác az egyik pillanatban még velem nevetett, a másikban elkomorodott. Egy kéz ragadta meg a vállam, Wyatt azonnal utánam kapott. A démon mindkettőnket megával vitt.
— Te meg hogy…? – nézett a démon elképedve Wyattre. A srác gyorsan vont maga mögé, kihasználva a döbbenetét. Az üreg, ahova érkeztünk, tele volt démonokkal.
— A francba!... Fuss! – taszított meg Wyatt, míg Ő egy telekinetikus hullámmal minden démont a földre szegezett. A lábaim maguktól lendültek meg, és vittek előre. Fogalmam sem volt, merre, vagy hova futok. Hallottam, amint Wyatt mögöttem jön, aztán egyszer csak már a balkaromat fogva vezetett előre, úgy rohantunk. Az Alvilág leginkább egy sötét, végtelen barlangrendszerre emlékeztetett, ahol a folyosók és a termek sűrűn váltották egymást.
Most nem éreztem annyira a bizonytalanságot és egyebet, mint előző nap. A félelem azonban, hogy utolérnek, vagy belefutunk egy másik csapatba, nagy volt. Sűrűn tekintgettem hátra, megjelennek-e mögöttünk.
— Miért nem… teleportálunk? – lihegtem. Kezdett szúrni az oldalam.
— Nem tudok… Olyan területre hoztak, … ami blokkolja ezt az … erőm. Keresnünk kell egy… rendes terepet.
Hirtelen állt meg, én pedig majdnem nekiütköztem.
— Démonok! – tátogta némán, és a kaverna felé intett a szemével, ami előtt megtorpantunk.
A következőt fogjuk tenni.
Még épp idejében tapasztotta a számra a kezét, nehogy felkiáltsak. Elkerekedett szemekkel bámultam rá. Hangja a fejemben szólalt meg.
Telepátia, magyarázta. Öten vannak, meg tudod őket taszítani telekinézissel, én pedig küldök nekik egy-egy energiagömböt. A meglepetés a mi oldalunkon van. Onnan már tudok teleportálni.
Bólintottam, jelezve, hogy értem a feladatot, és kiléptem. Suhintani akartam, de a barlang üres volt. Tanácstalanul pillantottam Wyattre, a fiú épp akkor esett össze. A démon, aki leütötte, rám emelte tekintetét, mire fájdalom szúrt a csontjaimba, majd ájultan estem össze.
Ismét megkötözve tértem magamhoz, de legalább láttam. Wyatt mellettem állt a fal mellett, és engem nézett. Mindkettőnk keze fel volt láncolva.
— Hogy vagy?
— 24 órán belül másodszorra ejtenek foglyul, és kötöznek meg. Mivel ez igazán nem számít, tökéletesen! – morogtam gúnyosan. Bátyám elmosolyodott, majd ismét komolyan folytatta.
— Nem tudok teleportálni, és egyik erőm se működik. Teljesen blokkolták a barlangot. Nekünk kell kitalálni valamit, mert nem jön segítség.
— Remek! – morogtam – Van ötleted?
— Igen, egy igézet.
Valami hangosan döndült egyet, és csak most néztem körül. A kaverna közepén egy nagy áldozati oltár feküdt, valószínűleg fehér márványból faragva. A falakon fáklyák világítottak, és a többi üreghez képest ennek volt ajtaja, ami a hangot adta, ugyanis döngve kinyílt. Két alak lépett be rajta. Az egyik sötét köpenyt viselt, és csuklyát, ami az arca közepéig lógott, eltakarva azt. Viszont magas volt, és szikár. A másik, egy férfi, alázatosan követte urát – mert nyilván az volt –, elég szerencsétlennek nézett ki.
— Angela Lung és egy Halliwell-utód, ráadásul a legidősebb. Szép munka! – érezni lehetett hangján, hogy elégedett, a szolga mélyen meghajolt.
— Mi legyen velük, Úrnőm?
Undorítóan behízelgő hangja bántotta a fülem. Tudtam, hogy volt valami furcsaság. A köpenybe burkolózó alak nő volt!
— A Lánnyal tudod, mit kell tenni. A Halliwell… nos, most nem Ő a cél, de ha már itt van… hasznát vehetjük. Hozd a Lányt!
A márványkő felé fordult, szolgája pedig elém lépett.
— Hozzám ne nyúlj, Te féreg! – sziszegtem, mikor eloldozta a csuklómat tartó láncot. – Wyatt!
— Nem lesz baj! – mondta, mikor a démon a földre lökött, egyenesen az oltár felé. Megpróbáltam behúzni neki egyet, mivel az én telekinézisem sem működött, de megragadta a csuklóm, és nem engedte.

Csodaszép zene által ihletett novella. Remélem, visszaadja a bennem kavargó érzéseket: Angyalok keringője

Négykézláb térdeltem az Iskola gyakorló termében. Ziháltam, csöpögött rólam a verejték, de Wyatt nem a könyörületes tanár típusból származott. A legrosszabb pólómat és nadrágomat vettem fel – parancsra – ebéd után, és ide jöttünk. Azóta eltelt a fél délután, Én viszont még mindig az athamék, energianyalábok és bájitalos fiolák különböző áradata elől ugráltam, vagy ép telekinézissel védekeztem.
Egyetlenegyszer próbáltam megkérni bátyámat, egyben kegyetlen személyi edzőmet, hogy tartsunk pihenőt. Erre egy energiagömbbel válaszolt.

— A démonok legtöbbször támadnak, nem védekeznek. Nagyon ritka egy védekező démon, főleg, hogy a legtöbbször ők keresik, és támadják meg a boszorkákat – így kezdte a délutánt, majd egy-egy fegyverrel megfűszerezve folytatta:
— Ha megtámadnak – energianyaláb –, nem lesz időd leállni – athamé –, és bájcsevegni a démonnal – fiola – Ő a halálodat akarja majd – energianyaláb –, és nem érdekli, hány hajszálad görbült el – fiola –, vagy hányast kaptál a suliban – fiola – Megértetted?
— Igen! – ugrottam el egy athamé elől. És ez órákon át így ment. Szorgalmasan tértem ki a támadások elől, a testnevelésórán tanultak pedig – bukfenc, magasugrás, szaltó, kézen átfordulás… - szépen sorban, egyre jobban mentek, bár atlétikából sosem voltam ¾-nél jobb. Ha lehetőségem adódott, telekinézissel egész jól hárítottam, és egyszer-kétszer, tényleg csak ennyiszer, próbáltam visszatámadni. Hamar megértettem, hogy a mai „órán” a védekezést, főleg a kitérést gyakoroljuk.

Négykézláb térdeltem a parkettán, lihegtem, pólómból és homlokomról csöpögött a verejték. A folyamatos, erőteljes edzéshez nem voltam hozzá szokva. Teljesen kifáradtam, a tagjaim remegtek már egy ideje.
— Állj fel, és folytassuk! – áll meg két méterre tőlem Wyatt, és egy energiagömböt idézett a kezébe.
— Wyatt… – elcsuklott a hangom. – Wyatt, kérlek szépen, pihenjünk kicsit!
Hangom sokkal halkabb és erőtlenebb volt, mint szerettem volna.
— Folytassuk! Gyerünk, állj fel!
— Kérlek, Wyatt, csak két percet! – éreztem, hogy már a hangom is remeg. – Elfáradtam!
Csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok még térdelni és beszélni, és nem estem már rég össze. Tudtam, hogy ennek az edzésnek itt a vége, bármit is mond Wyatt. Már a holtponton is rég túl voltam.
— Állj fel! Még nincs vége! – hozzám lépett, és kezét felém nyújtotta. Ránéztem a kezére, és belekapaszkodtam. Összeszedtem a maradék erőmet, és felhúztam magam, de rögtön vissza is estem. A srác megtartott, de mégis ültem a földön. Leguggolt mellém.
— Tényleg ennyire fáradt vagy?
Nem tudtam szólni, csak levegőt vettem. Pedig szívesen beszóltam volna, hogy végre észrevette. Mellkasom elé emelte a kezét, amelyből aranyos fény csapott ki, mire jobban lettem.
— Nem hittem, hogy ennyire túlhajtottalak. Mégis vége mára. Menjünk haza!
Felállt, és mosolyogva bíztatott, hogy kövessem példáját. Ismét belekapaszkodtam a kezébe, és ezúttal sikerült állva maradnom, bár a szédülés elfogott. Haza teleportáltunk.

Otthon egy jóleső zuhany után frissült erővel csatlakoztam Prue-hoz, aki épp a nappaliban nézett valami sorozatot.
— Nagyon kifárasztott? – nézett rám együtt érzően.
— Úhh, ennyire látszik? Pedig nagy részét már kihevertem.
— Csak ismerem az edzési mániáját! Hamar belejössz!
— Angie! Anya üzeni, hogy menj fel a padlásra, nemsoká megy Ő is, és bevezet a bájitalok világába.
— Ugye, annál nem kell ugrálni? – néztem Prue-ra segítséget kérve.
— Nem vészes! – vigyorgott Chris is.

Felballagtam a padlásra, és belelapoztam az Árnyak Könyvébe. Elolvastam a címeket, aztán mentem is tovább. Egy érdekes oldalnál azonban megakadtam.
A helyiség közepén hirtelen feltűnt egy alak. Felismertem a jellemzőket: szakadt ruha és a bűz. A démon végigmért, és eldobott egy tűzgolyót. Sikítva bújtam a Könyv állványa mögé, aztán eszembe jutott, hogy ez nem a legjobb reakció, és hozzávágtam a polcról egy fiolát. A démon ordítva égett el. Lépések koppantak, és, mikor a démon eltűnt, Christopher, és Piper jelent meg a padlásajtóban. Pontosan ebben a másodpercben jelent meg mögöttem két újabb démon. Gyámom felrobbantotta az egyiket, a másik azonban gyorsan maga elé rántott, majd elpislantott. Velem együtt!
Nem volt nehéz kitalálni, hová vitt. Amint megérkeztünk, rögtön egy másiknak taszított, aki hátrafogta a kezem, összekötözte, utána bekötötték a szemem is, és a falnak löktek. Elestem, de sikerült valahogy felguggolnom.
— Hol van Fezír? – reccsent az egyik kérdése. A hang hallatán összerezzentem, de úgy tűnt, már nem foglalkoznak velem.
— Felrobbant. Ahogy Kalín is. Kalínt Ez a banya, Fezírt pedig az egyik Bűbájos nyírta ki.
Megrémültem, mikor nyilvánvalóan Rám célzott. Hangjából sütött a gyűlölet, és az undor. Védtelenül húzódtam közelebb a falhoz, bár abból áradt a hideg és a rosszindulat. Próbáltam bátyáimra koncentrálni, hátha megéreznek, de fogalmam sem volt, vajon működhet-e. Csak annyit tudtam, a fényőrök megérzik védencüket, de nem igazán voltak mondhatók a fényőreimnek. Szidtam magam, amiért nem mélyedtem bele eddig jobban ebbe a témába. Így csak reménykedni tudtam.
Csend telepedett a barlangra, amit annak jeleként vettem, hogy a démonok itt hagytak. Félelem fogott el. Nem úgy tűnt, mintha meg akarnának ölni – legalábbis egyelőre –, viszont, ha tényleg elmentek, bármikor jöhet valaki más, aki megteheti ezt helyettük. Nem valószínű, hogy itt lettek volna ajtók.
— Chris! Wyatt! – szólítottam a két fiút félhangosan, amit rögtön meg is bántam. Valamelyik démon alaposan felpofozott.
— Kuss legyen!
Bizsergett az arcom, ahol a démon tenyere ért, és volt egy sejtésem, hogy ez holnap is meg fog látszódni – már, ha megérem a holnapot.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a rettegés. Nem látok semmit, meg vagyok kötözve, az Alvilágban, ráadásul össze vagyok zárva egy démonnal, aki bármit megtehet velem, hisz túlságosan is kiszolgáltatott voltam. A gondolattól csak még jobban megrémültem. Bármit megtehet. BÁRMIT!
Éreztem, hogy felgyorsul a szívem, és izzadni kezd a tenyerem. Kezdtem a levegőt is szaggatottan venni. El akartam innen menni. El akartam futni erről az átok helyről, ahol minden jéghideg, és mindenhol bizonytalanság és gonoszság uralkodik.
Rémült-meglepett kiáltás harsant, melytől összerezzentem, majd egy meleg kéz érintette az arcom. El akartam húzódni, de a kéz ekkor a vállamat ragadta meg, és levette a szememet takaró anyagot.
— Nyugi, kiviszünk! – mondta Chris. Egyenesen zöld szemeibe bámultam.
— Menjünk! – lépett közelebb Piper. Felsegítettek, eloldották a kezemet tartó kötelet, és hazateleportáltunk.
— Elhalasszuk a főzetezést? – kérdezte gyámanyám, mikor már a padlás kanapéján ültem.
— Nem kell, pár perc, és rendbe jövök! – komolyan is gondoltam, amit mondtam. Amint ismét a házban voltunk, sokkal jobban lettem.
— Nem értem, hogy viselhetett meg ennyire.
— Az első pár alkalom mindenkinél ilyen.
— De Én nem először voltam lenn – mutattam rá.
— Igaz, de akkor nagyobb volt a sokk, ami elnyomta a többi kiváltható érzést.