Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok, hoztam az új fejezetet. :) Enjoy it! :)

A kanapétól, melyen Phoebe és Penny ültek, pár méterre ismét felderengett a férfi sziluettje. Figyeltem, ahogy sóvár tekintettel bámul a nőre, s miközben igyekeztem olvasni a zöldesszürke tekintetből, a gondolataim is meglódultak.
Az első meglepettséggel a riadalmam is tovaszállt, így most észrevettem, a jeleket, melyekre Barin célzott. Az Idegen egyenes, merev tartással állt, de az első benyomás elmúltával már mintha valami megtörtség is sugárzott volt róla, vagy inkább az egész lényéből. A vágyakozó tekintetben belenyugvás és szomorúság is kavargott, illetve az a fokú szeretet, melyről már most biztos voltam, hogy, ha egyszer szerelmes leszek, én is ezt vágyom látni kedvesem tekintetében.
— Angie? – az arcom előtt táncoló kézre összerezzentem, és végre a külvilágra is figyeltem. A család kérdőn nézett rám, én pedig igyekeztem mellőzni a pillantásokból felém áradó ezernyi más érzést, melyek most bennem is újra feléledtek.
— Megint itt van – adtam magyarázatot elrévedésemre, mire mindannyian fejüket kezdték forgatni, hátha megpillantják a férfit, de ez kevésbé érdekelt, mint az, hogy kijelentésemre a jelenés is rám emelte tekintetét, s pókerarcot öltött, nem tudván, hogy volt időm kielemezni vonásait.
— Arról beszéltünk – adta fel Piper a hiábavaló keresést, és kezdett inkább engem felvilágosítani –, hogy Barin lehet, hogy csak ijesztgetni akart minket ezzel a gonosz jövő-dologgal.
— Ezt te se hiszed el, Piper – mosolyodtam el kényszeredetten a nem túl meggyőződött mondatra, mely felelevenítette bennem a félelmet és kétségbeesést. – Egyébként mit hisztek, csak szórakozásból mondta, amit, és most jót röhög rajtunk?
— Annak örülnék a legjobban. – ismerte be nevelőanyám, s arcán jól láthatóan suhant át az aggodalom. A mellkasom összeszorító jeges bűntudat mintha csak erre várt volna, fogta marokba a szívem és a torkom is, néma csatára kényszerítve a feltörni akaró sírással. A szemem sarkából láttam, ahogy Matthew vet rám egy oldalpillantást, észbekapva próbáltam lezárni vele szemben az elmém, de fogalmam sem volt, mennyire sikerült a dolog.
— De ha igaz is, valahogy biztos meg tudjuk akadályozni! Wyatt se gonosz, akkor ez se válik valóra, ha figyelünk! – szólalt meg Prue, nem tudtam eldönteni, hogy az optimizmusa valódi, vagy csak felénk mutatja.
— Ez az! Kideríthetnénk valahogy, mondjuk időutazással, vagy hasonlóval! – lendült bele Penny is, mire mintha valaki egy villanykörtét gyújtott volna fel a fejemben.
— Penny, Te zseni vagy! – lelkesültem fel, ahogy a hirtelen ötlet minden mást kiszorított, én pedig csak még jobban kapaszkodtam belé, mint fuldokló az életmentő úszógumiba. – Van egy házi látónk! – fúrtam a tekintetem Phoebe íriszeibe, melyek a felismerés után elsötétültek.
— Angie, ez nem jó ötlet! Nagyon régen megtanultam, hogy a látomásokat nem szabad erőltetni, mert abból csak rossz dolog sülhet ki!
— De hát nem erőltetnénk! Csak egyetlen egy próba, biztos lenne valami kis eredménye, amivel tudnánk mit kezdeni, és ahhoz mérten tudnánk felkészülni a dolgokra! Kérlek! – néztem a boszorkányra ugyanazzal a tekintettel, mellyel Matthew-nál szoktam edzés-rövidítésért folyamodni, azonban úgy tűnt, Phoebe-nél ez nem fog hatni.
— Sajnálom, de nem lehet! Te is megtanulod, hogy mindennek megvan az ideje, a siettetéssel csak rosszul jársz.
— Na de…– segélykérőn tekintettem a lányokra és Matthew-ra. Nekem kellett az a látomás, túlságosan is beleéltem magam ahhoz, hogy egyszerűen lemondjak róla. Szükségem volt rá, és az ellen Phoebe sem tehet semmit! Egy villámgyors mozdulattal értem a nőhöz, aki későn reagált, így nem tudott elhúzódni. Egy pillanatig azt hittem, tényleg nem fog semmi sem történni, aztán a látomás mégis megérkezett. Ráadásul olyan erővel, hogy attól én is összerezzentem, s mikor vége szakadt, egy atombomba becsapódásának erejével repültünk a nappali két átellenes pontjára.
Fájdalmasan felnyögve próbáltam felülni, miután a kisasztalt felborítva kötöttem ki a fal aljában, és emeltem sajgó fejemhez a kezem, miközben enyhe de ja vu-vel is küzdöttem. A szédüléstől tompán hallottam, ahogy többen is felkiáltanak, vagy az én, vagy Phoebe nevét kiáltva, aztán egy meleg kéz, majd a hozzátartozó Matthew úszott be a szemeim elé, hogy pillanatok alatt begyógyítsa a sebet.
Ahogy tekintetemmel a szintén a földön ülő nővért megtaláltam, úgy éreztem, mintha mázsás súlyt kötnének rám, és dobnának vele együtt egy feneketlen gödörbe. Felgyorsuló lélegzettel szakítottam ki magam a srác karjaiból, hogy kirohanjak a nappaliból, majd a házból is, abban reménykedve, hogy az egész világból ki tudom magam vonni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam a feltörni készülő könnyeket, így a lábaim maguktól vittek a városban, s mikor felnéztem, egy viszonylag üres parkban találtam magam, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Golden Gate hídra. Kifulladva ültem le egy padra, miközben felmértem azt a néhány kutyát sétáltató embert, akik cseppnyi figyelmet sem fordítottak rám.
A szürkület lassan ereszkedett a városra, akár egy pók, elbűvölten csodáltam a fényekben pompázó hidat, igyekezve kizárni elmémből az oda folytonosan visszaszökő rémképeket, hisz az oly’ áhított látomást nem csak nagynéném látta.

Az éjfekete szerelés feszesen, második bőrként simult a testemre. A bőrtop és a miniszoknya nem sokat takart, a tűsarkú csizma egészen a térdemig ért. Hosszú, vörös hajamba fekete tincsek vegyültek, erősítve a baljós hatást és aurát, amely körülvett. A földi érő, szintén fekete bőrkabát szabadon szállt mögöttem.
Körös-körül a városban minden épület és autó romokban, vagy lángokban állt, az emberek – akik tudtak – fejvesztve menekültek, míg mások kifacsart testtel, holtan hevertek az utcán. A pusztulás középpontjában én álltam, szobor merev arccal, hűvösen tekintve a katasztrófára, míg a halálsikolyok, a gazdátlanul hagyott autók riasztójának és a mentőautók szirénájának egyvelege elégedett mosolyt festett vérvörös ajkaimra.

A Halliwell-kúria szintén romokban, a nappaliban a család feküt élettelenül. Piper és Leo egymás mellett, mintha a halál pillanatában szerették volna a másikat védeni, Prue néhány méterrel arrébb. Egy tűzcsóva akkor végzett Chrissel, aki hitetlenül bámult rám.
A családom meghalt és Én öltem meg őket.

Az első könnycseppet megállíthatatlanul követte a többi, hiába próbáltam letörölni őket, dühös mozdulataim nyomán csak újabbak bukkantak fel. Utáltam Barint, amiért nem mondta el, mi vár rám pontosan, utáltam a világot, amiért éppen rám osztotta ezt a végzetet, és utáltam magam, amiért képes leszek ilyen hidegvérrel megölni azokat, akiket szeretek. Sőt, mindenkit!
De én nem akarok gyilkos lenni! Nem akarom, hogy a Halliwellek miattam haljanak meg, akár csak a nevelőszüleim, vagy az édesszüleim, akiket nem is ismertem! Hiszen nem tettek semmi rosszat, egyetlen bűnük, hogy szerettek, de az sem bűn, csak rossz ember fogadtak maguk közé.
Miért nem én halok meg inkább? Ha előbb-utóbb mindenki, aki közel került hozzám, meghal, jobb lenne, ha én halnék meg.
— Ennyire gyávák vagytok?! – ordítottam el magam, tekintetem a sötét égboltra szegezve, mintha azt várnám, hogy az válaszol. – Miért jó nektek, hogy hagyjátok elpusztulni a világot, miért nem léptek közbe?!
Valamelyik ház felől kutyavonyítás hangzott fel, mintegy válaszul kiabálásomra, de nekem ez nem volt elég. Szipogva fordítottam fejem a Golden Gate felé, azon gondolkodva, vajon milyen magas is lehet pontosan, és milyen hideg a víz. Vajon, aki leugrik róla szörnyethal, mielőtt megfulladhatna?
— Szép, igaz? – a hangra riadtan fordultam a mellettem ülő férfira, elfelejtve borús gondolataim.
— Ki maga? Hogy kerül ide? – miközben kérdéseimmel bombáztam, gyanakvón vizsgáltam arcát, és húzódtam arrébb, amennyire a pad engedte.
— Kyle vagyok, és gondolom, úgy, ahogy te. Gyalog – mosolyodott el, amitől az egész lénye szimpatikus lett. – Nem fázol? Hűvös esténk van, kedves…
— Angie. Angie vagyok.
— Angie. Nagyon örvendek! – nyújtotta felém jobbját, majd mikor elfogadtam azt, a hátamra terítette a bőrkabátját.
— Hasonló képpen – sóhajtottam. Nem tűnt démonnak, legalábbis még egy démon sem akart megismerkedni és beszélgetni velem. Ráadásul mintha valamilyen meleg aura vette volna körül, mint Leot vagy Paige-t.
— Na, és mit keresel ilyenkor itt, egyedül?
— Merengek – vontam vállat, és tekintetemmel megkerestem az előbb kémlelt tartóoszlopot.
— Csak nem azon, hogy hogyan lehetne átépíteni? – követte a tekintetem Kyle.
— Nem, most épp azon, hogyan tudnék rá felmászni. – mire észbe kaptam, már válaszoltam is, kimondva az épp fejemben járó gondolatot.
— Tandemugráshoz?
— Persze! – feleltem iróniával, még mindig a hidat vizslatva.
— Nem akarsz te oda felmászni!
— És azt te honnan tudod? – fordultam Kyle felé dühösen.
— Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg elhatározta magát – vont vállat, és tekintetét az enyémbe fúrta.
— Mert te aztán tudod, hogy néz ki egy öngyilkosjelölt! – fordítottam el a fejem, és belerúgtam egy előttem heverő kavicsba.
— Láttam már párat. – a szemem sarkából láttam, ahogy bólint. – De te inkább csak elkeseredettnek tűnt. De biztos nem lehet akkora a baj.
— Nem? Persze, hiszen csak a családomat meg az egész világot akarom majd elpusztítani, miért is lenne ez akkora baj?! – a mondat végét már felpattanva kiabáltam, majd töröltem le az újabb könnyeket. Pedig azt hittem, már elfogytak. Kyle szelíden nyúlt a kezem után, és húzott le maga mellé, hogy átölelve vigasztalhasson, én pedig kislányként bújtam a meleg ölelésbe.
— Angie, hidd el, később nagyon megbánnád, ha most leugranál onnan. A látomások legtöbbször csak irányt mutatnak, egy jövőt, amit meg kell változtatni. Te féltél attól a jövőtől, ezért láttad azt a variációt, de egyáltalán nem biztos, hogy így lesz.
— Ki a fene vagy te? – néztem a férfira, aki egyértelműen tudott a mágiáról, hogy a többit már ne is említsem.
— Mondtam már. Kyle vagyok. – húzódtak mosolyra ajkai, de aztán rögtön meg is komolyodott. A pillantását elkapva néztem hátra, ahol egy patkányarcú, girnyó alak állt, kezében egy athaméval, aztán hirtelen a Golden Gate tetején találtam magam.
— Miért nem mondtad, hogy…
— Mögötted!
Hátra perdülve emeltem a kezem, és küldtem az ismét felbukkanó démon felé egy telekinetikus lökést, aki azonban az athaméját dobta felém. Láttam, ahogy támadásomnak köszönhetően a tartóoszlopnak repül, majd elég, miközben a mágikus tőr engem ért el. A hasamba álló tárgytól egyensúlyomat vesztve léptem le a hídról, s kezdtem sikítva zuhanni az alant közlekedő autók felé. Kyle a fehér fényekből kibontakozva kapott a karom után, majd tűnt el ismét, ezúttal engem is teleportálva.
— Legközelebb a bemutatkozásnál azt is hozzátehetnéd, hogy angyal vagy! – könyököltem fel fájdalmasan vigyorogva, miután Kyle kihúzta az athamét, majd begyógyította a sebet.
— Szia, Kyle vagyok. A fényőröd! – nyújtotta mosolyogva jobbját, mire nevetve feküdtem hanyatt.