Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! Itt a friss, legközelebb nem tudom, mikor lesz. :D Jó olvasást, várom hozzá a véleményeteket, ugyanúgy. :) (bár szinte felesleges kiírnom)

— Milyen volt a randi? – kérdeztem másnap reggel az ásítozva lebotorkáló Wyattet.
— Pocsék – vágta le magát velem szembe kedvetlenül.
— Olyan rossz volt az osztriga? – faggattam két falat pirítós között.
— Nem, Anya főztje isteni volt, mint mindig. De hogy éreznéd magad, ha a randi közepén megjelenne egy démon, hogy megöljön, aztán a fiúd kénytelen lenne bevallani, hogy félig boszorkány, félig fényőr?
— Most ugye, csak szívatsz? – állt meg a szám rágás közben.
— Nem. – sóhajtott. – Gondolhatod, mennyire kiakadt. Szép kis évfordulós ajándék.
— Meghiszem. Piper mit szólt?
— Csak azt, hogy én tudom. Remélem, jól döntöttem.
— De együtt vagytok még?
— Időt kért. Át akarja gondolni, hogy tud-e élni vele. Már azt is csodálom, hogy nem szakított velem rögtön.
— Ne légy ennyire pesszimista! – szidtam a fiút, miközben megkezdtem egy narancsot. – Lehet, hogy megszokja a gondolatot. Nekem is sikerült.
— Csak te azért egészen más vagy. Benned megvolt rá a hajlam, és könnyebben fogadtad el. – válaszolt a konyhába érkező Paige. – Sziasztok, ma én viszlek titeket suliba, Piper rám telefonált, hogy nem tud eljönni az étteremből. Nem hittem, hogy ennyire leköti.
— Szia, Paige Néni! Hol vannak a srácok?
— Parker az apjánál az őrsön, pályaválasztó hét van, az ikrek pedig tanulmányi kiránduláson.
— Tényleg, hallottam, hogy Polli is tudja az alakját változtatni! Gratulálok! – mosolyogtam a nőre.
— Köszönöm a nevében is. De néha azt érzem, igazi átok, pláne, ha Lanával együtt gyakorolnak. Mintha átjáró házzá válna a lakás, a sok idegen emberrel – nevetett.
— Sikerült megtalálni a boszorka gyilkost? – kérdeztem a kocsiba ülve.
— Igen, valóban halandó volt. Egy elmebeteg, aki csak véletlenül talált igazi boszorkányokat.

— Azért nem túl kellemes érzés, hogy már egyszerű emberektől is félhetünk. – jegyezte meg Prue, mikor szünetben összefutva elmeséltem neki a történetet.
— De ez mindig is benne volt a pakliban. Ha a démonok megölnek embereket, mint a szüleimet, ez fordítva is megtörténhet.
— Jut eszembe, azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne ismét nyomozni a múltad után.
— Megint nézzük át a pergameneket?
— Nem, én valami egészen másra gondoltam. Szellemidézés. – mondta ki a lány a kulcsszót.
— Egy szeánsz? – néztem rá bizonytalanul.
— Ez nem olyan, mint a halandók buta szemfényvesztései! Igaz, eddig még csak Anyuékkal csináltuk, és csak a Nagyiékat hívtuk, de biztos működne a szüleiddel is!
— Nem kockázatos? Mi van, ha rosszul sül el?
— Az lehetetlen! Nem veszíthetsz semmit, és pontot tehetnél az ügy végére. Anya is biztos belemenne. Na, mit szólsz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a sarkon Jeremy, és bandája jelent meg. Az négyes fogat. Jeremy Matthew évfolyamtársa volt, sok lány futott utána, ezért beképzeltsége a plafont verte, és lenézésében is tehetséges volt. Magától értetődött, hogy gyűlölje a szintén népszerű srácokat, mint a Halliwell fivérek, és azok barátait. A legjobb eset az volt, ha levegőnek nézte az embert, ám nem mulasztott el naponta belekötni a diákokba. Sajnálatos mód rám ez az undor nem terjedt ki. Már többször is próbálkozott, hátha „felcsíphet”, és következetesen fenyegette meg azokat a fiúkat, akik közeledni mertek felém.
— Hello, Szépségem!
Megálltunk Prue-val, és vetettem rá egy lesújtó pillantást.
— No, mi az? Már nem is köszönsz, Baby?
— Tudod, Nurbs, nem szoktam férgekkel társalogni.
El akartam menni, de elém lépett, és két oldalamról a falnak támasztotta a karjait, elzárva ezzel a távozási útvonalat.
— Ugyan, Szépségem, ne légy ilyen undok! Tudom, hogy tetszem neked, és rólam álmodsz!
— Olyan szerencsétlennek hiszel, hogy megjelensz a rémálmaimban?
— Hmm, valaki ma rosszkedvű! – jelentette ki kedélyesen. – De ne aggódj, nem zavarnak meg a bátyáid. Hogy bírod elviselni őket?
— Azt hiszed, nem tudom magam egyedül megvédeni? – hagytam figyelmen kívül az utolsó kérdését.
— Egy ilyen törékeny kis virágszálnak szüksége van védelemre! De ne félj, Én itt vagyok!
— Tűnj innen, mielőtt olyan helyre küldelek, amihez képest a Pokol álomsziget!
— Úhh, most aztán nagyon megijedtem! – mondta, de azért hátrált egy lépést – Hé! A kicsi Prudence! Leszokhatnál a rossz társaságról, Szépségem!
— Te meg leszokhatnál az életről! – vágtam a képébe. Kezdett nagyon idegesíteni a bunkósága.
— Ejnye, nem szabad ilyet mondani!
Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig rémülten próbáltam kitérni a csókja elől, közben pedig becsöngettek, és a folyosó megtelt diákokkal. Az utolsó pillanatban azonban valami elsodorta előlem a srácot. Christopher szólított, tekintetem viszont Jeremyt találta meg. A fiú a földről tápászkodott fel. Csurom vizes volt. Csatlósai rémülten hátráltak, én pedig azonnal felfogtam, mi történhetett. Csettintettem, mire az négy srác, valamint az egész folyosó megdermedt, Jeremy nyitott szájjal. Mondani készült valamit.
— Teljesen elment az eszed?! Miért varázsolsz? – támadtam Chrisre, aki 3 méternyire állt tőlünk, Wyattel együtt.
— Te meg miért hagyod? – néztem az idősebb srácra. Ők elképedve meredtek rám, aztán az négyesre.
— Ezt meg hogy…?
— Kivontalak Titeket a hatás alól. Mi volt ez a vízsugár?
— Nem mi voltunk! – védekezett Christopher. – Nincs is ilyen erőnk!
— Aham, akkor…
— Angie. – Matthew a hátam mögé bökött az állával. Értetlenül néztem arra. Az egyik terem ajtaja előtt egy fiú állt.
— Mi van vele? Megfagyott.
— Nézd az arcát! És a helyzetét!
Újra odanéztem. A srác dühös arccal, villámló tekintettel bámult Jeremyre, jobb kezét előre nyújtva állt. Felfogtam, mire céloz Matthew.
— Szerinted Ő küldte a vizet? Ő is boszorka?
— Tulajdonképpen ki ez? – kérdezte Prue.
— Simon Steward. 11.A. – tájékoztatott Christopher.
— Olvaszd ki! Vagy mit csináld…– utasított Matthew, én pedig csettintettem egyet, mire Simon leeresztette a kezét, és szétnézett. Arcán a düh a meglepetésnek adta át a helyét. Rémülten nézett ránk, aztán Jeremyékre, majd vissza.
— Ezt meg… mi?... hogy? – dadogott.
— Nyugi, Simon!
— Te ugye boszorka vagy?
— Igen,… de honnan… Ti is?
— Igen, mind a négyen azok vagyunk.
— Megállítottam az időt – magyaráztam, mert még mindig Jeremyéket bámulta. – Te küldted a vízsugarat?
— Igen.
— Köszönöm! – mosolyogtam rá.
A folyosó közepén hirtelen két fehér ruhás férfi jelent meg. Úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki egy pantomim show-ból. Végigmértek minket, aztán az egyik – a fiatalabb – megszólalt:
— Ki tette ezt?
— Mármint az időmegállítást? Az én voltam.
— Áh, Angela Lung!
— Honnan ismersz? És kik vagytok?
— A Takarítók – adta meg a választ Matthew. Nem kellett többet mondania, eleget hallottam már róluk a családtól.
— Mit akartok? – kérdeztem, hogy tovább lépjünk.
— Lelepleződött a mágia. Ezt helyre kell hozni. – mondta az idősebb, enyhén kopaszodó férfi.
— És szerintetek mi nem tudnánk ezt megoldani?
— Bocsánat, de…
— Ne most, Simon! – szakította félbe Chris.
— A barátotok már nem kezdő…
— Mi sem vagyunk azok! – vágott a szavába Matthew.
— Ezt akkor is el kell takarítani!
— És mégis hogyan? Eltüntetnek egy csomó embert? Mi is meg tudjuk oldani. Egyszerűen.
— Pont miattad történt az egész!
— Van egy olyan mondásunk, hogy az ember a hibáiból tanul. Ki tudunk… „takarítani”. – mondtam, megnyomva az ’ember’ szót.
— Hagyjátok, hadd tegyük helyre mi a dolgokat! Nem kell mindent nektek csinálni.
A két férfi egymásra nézett, majd pár másodperc szünet után végül az idősebb szólalt meg.
— Legyen! De, ha mégis szükség lesz ránk, nem lesz egy szavatok sem!
— Rendben!
A két férfi szó nélkül eltűnt, mi pedig ott álltunk a dermedt tanulók körében. Egy perc alatt megfogalmazódott bennem a varázsige. Jeremy elé léptem, és a szavakat az arcába szűrtem:
— Ha még egyszer hozzánk szólsz, vagy akárcsak ránk nézel, nagyon megkeserülöd!
Ezután visszaálltam a helyemre, és felemeltem két kezemet.
— Maradjatok nyugton! – mondtam, közben csettintettem, mire az élet megindult.
— Ez meg mi a fene volt? – üvöltötte Jeremy.
— Mi történt? Honnan jött a víz? – hallatszott mindenfelől. A kezemet a levegőben hagyva kezdtem szavalni nemrég gyártott bűbájom:
— Ősi erő, halld szavam,
S ki halandó e suliban!
Ki látta e varázst,
Felejtse el gyorsan, ne lássa a hatást!
Apró villanás az egész suliban, és több száz kába szempár. Mindenki – kivéve a Halliwelleket és Simont – értetlenül, bambán bámult.
— Mit keresünk itt? – kérdezte valaki a tömegből. Lassan észbe kaptak, és elindultak órára. A diáksereg feloszlott, csak Jeremy maradt mozdulatlan, gyűlölettel teli szemeket meresztett rám, amit én álltam, de ebben a tekintetben volt valami más is. Valami, amit nem tudtam azonosítani.

— De hát tele van a ház fényőrökkel nélküle is!
— Mi is meg tudjuk védeni, eddig is sikerült!
— Wyattnek alig van pár hónapja, hogy 18 legyen! – Chris és Matthew felváltva háborogtak az Égiek döntésén, míg mi Kyle-lal a kanapén ültünk, az én ölemben Konstanzzal. Miután a démontámadást megúszva a férfi felajánlotta, hogy haza hoz, a kúriában feje tetejére állt a világ. A hídnál történtekről egy erősen cenzúrázott változatot hallottak nevelő szüleim – miszerint Kyle csak a démontól mentett meg –, majd, miután Paige is megérkezett, a fiúkból kitört az ellenkezhetnék.
— Christopher Halliwell, elég legyen! – unta meg Piper a srácok puffogását. – Amíg nem vagytok felnőttek, nem kaphattok védencet, erről nem is nyitnék vitát. Az indoklást pedig hallottátok!
— Ja, mert kell neki egy rendes fényőr is! Mi mik vagyunk, teleportáló zombik? Eddig miért hagyták ránk, most miért nem oldhatjuk meg mi?
— Nem kellene kétszer mondani – jegyezte meg halkan Matthew, már kissé nyugodtabban, egy fotelben ülve, viszont az én szívem villámgyorsan váltott gyorsan ütemre. A szinte elsuttogott mondat elérte, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön, és az arcom felforrósodjon, aztán észbe kapva legszívesebben felpofozzam magam. Mire gondolok, hiszen Wyatt a testvérem, mégha nem is vérszerinti!
— Ez tényleg jó kérdés! – szóltam gyorsan én is közbe. – Miért pont most adnak mellém fényőrt? Eddig nem igazán törődtek velem. Ne vedd magadra! – fordultam Kyle felé, kiegészítve, mire csak vállat vont.
— A démonok érdeklődése irántad egyre nagyobb, ezért döntöttek úgy, hogy egy olyan fényőrt kapsz, akit nem irányítanak érzelmek. – válaszolta valószínűleg az Égiek érvelését.
— Ez mégis mit jelent?
— Nem magyarázták jobban – felelte gyorsan, talán túl gyorsan is. – Nekem csak két védencem volt, egyikük egy szintén fényőr, akinek nemsokára már nem lesz rám szüksége, így bármikor a segítségedre lehetek.
— Nagy ügy, mi is non-stop mellette vagyunk! – szólt közbe Chris ismét.
— Chris, ne szemtelenkedj! – fedte meg Piper újra a fiát. – Én sem tartanám jó ötletnek, hogy pont Rád bízzák Angie védelmét, mikor magadra se tudsz vigyázni!
Láttam, ahogy Christopher sértődötten húzza el a száját, és azt is, ahogy Matthew, Paige és Prue elvigyorodik.
— Szóval, a Tanács szerint védelemre szorulok?
— Inkább úgy fogalmaztak, hogy nem árt, ha van, akire számíthatsz a bajban. Több szem többet lát elven – mondta Leo.
— Ez akkor is úgy hangzik, mintha Angie veszélyben volna, és nyugodtan választhatták volna Paige Nénit is, vagy, téged, Apa.
— Én a Varázsiskolát vezetem.
— Nekem pedig megvannak a saját védenceim, épp elegen. Ráadásul David nagyon makacs.
Láttam, ahogy Chris a szemét forgatja, jelezvén, hogy egyáltalán nem győzték meg az érvek.
— Ahogy látom, ez az ellenkezés eleve halva született próbálkozás volt. Bocs srácok, de Kyle a fényőröm.
— Áruló! – morogta Chris az orra alatt, miközben az emelet felé vette az irányt.
— Christopher Perry, azonnal gyere vissza! – szólította fel Piper, hiába.
— Hagyd, csak, túlélem!
— Na, jó, kupaktanács feloszlatva! – csapta össze két kezét Phoebe. – Penny, jössz, vagy itt alszol?
— Maradhatok? – nézett reménykedve gyámanyámra, aki bólintott, mielőtt Leoval elnyelte volna őket a konyha.
— Légy jó, Angie! Hívj, ha kellek, és ne sétálj hidak környékén! – ölelt meg mosolyogva Kyle, aztán eltűnt a ragyogó fények között.
— Kicsim, ne aggódj a látomás miatt, rendben? Valahogy megakadályozzuk!
— Tudom, Phoebe. Bocsánat az erősködés miatt, csak annyira rossz a tudat, hogy lehet, hogy én változtatom megint rosszá az egyszer már megmentett jövőt.
— De látod, ezen van a hangsúly! Lehet! Márpedig mi azt nem hagyjuk! – mondta Penny, és a kanapéról felhúzva lökdösött Prue-val együtt az emeletre.
— Tudjátok lányok, nekem ez az előbbi jelenet hasonlított egy féltékenységi rohamra – súgta a lány, miközben Chris szobája előtt haladtunk el.
— Hogy mi? – próbáltam elfojtani kitörő nevetésem. – Ugyan, Prue, ne képzelődj, egyszerűen csak rosszul viselték, hogy nem ők vannak a középpontban! – vigyorogtam a lányokra. Teljes butaságnak tartottam, hogy akárcsak tetsszem Chrisnek. Hiszen testvérek vagyunk, és ezen semmi nem tudna változtatni. Tűzbe merném érte tenni a kezem.

Igen, Chris érzéseiért valóban tűzbe tehettem volna a kezem. Sőt, az egész karomat!

Az Égiek jóslatával szemben az elkövetkező napok nyugodtan, démonmentesen teltek. A délelőttöket az iskolában töltöttük, moziba mentünk, ahogy mindenki más. Élveztem az átlagos kamaszok hétköznapjait, még ha a dolgozatokról szívesen lemondtam volna, volt valami, ami azt sugallta, hogy ugyanolyan normális életet élek, mint Cat, vagy Bia, vagy a többi osztálytársam.
Piper, kihasználva a démon előtti csendet, ahogy a srácok hívták, neki látott az étterme felújításának. Az épületben található több helyiséget elzárták a vendégek elől, csak a külső terasz volt nyitva, hiszen azt pár éve építették. Délutánonként ide jártunk segíteni a pakolásban vagy takarításban, ami éppen akadt.
A szerda is ilyen nap volt. Elgondolkodva sétáltam a boltok előtt, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
— Halihó!
— Matthew! Hát te? Csak nem lógsz? – néztem a kockás ingben és farmerben díszelgő srácra. El nem tudtam képzelni, hogy nem fázik kabát nélkül, bár az is igaz, hogy volt már hidegebb is ebben az évszakban.
— Mr. Taylor beteg, úgyhogy elmaradt a gyakorlat. Így legalább lesz időm elkészülni estére.
— Csak nem Saraval talákozol? Gyertyafényes vacsora? – vigyorogtam a srácra.
— De igen. Tudod, hogy most volt a születésnapja. Meg fél éves évfordulónk is van.
— Hú, tényleg, kiment a fejemből! Akkor sok boldogságot! Mikorra vegyem a nászajándékot?
— Angie, ne hülyülj! – mosolyodott el szemforgatva, miközben maga elé engedett, hogy elférjünk a nagy forgalomban. – Chris megint a bandával lóg?
— Ahogy Prue is. Egyre többet van velük, de nem értem, Chris miért engedi.
— Miért ne hagyná?
— Mert nagyon jól tudja, hogy tetszik neki Kevin. És mert nem egy „jajjdeszeretemahugomat” típusú báty, pláne nem mutatja ki ezt a haverjai előtt. Remélem, nem csak jót szórakozik Prue-n.
— Ne aggódj annyit, Chris tudja, mint csinál. Legalábbis, a legtöbb esetben.
— Látod, ez a baj. Túl sok hülyeséget hajlandó csinálni, ha úgy gondolja, semmi kockázat nincs.
— Mégis gyakran fogja vissza a bandát, ezért nem törtek be például a múzeumba sem.
— Igazad van. Bejössz az étterembe segíteni?
— Hétig van még pár órám, szóval igen. Gyorsítunk kicsit a tempón? – nyújtotta felém jobbját.
— Naná! – kulcsoltam össze a kezeinket, hogy véletlenül se maradjak le. A fóliával eltakart pult mögé érkeztünk. A táskákat lerakva indultunk Piper keresésére, miközben felmértük a terepet.
— Anya, megjöttünk!
— Hátul vagyok! – érkezett a válasz, mi pedig összenézve indultunk meg a konyha felé.
— Nem úgy volt, hogy a konyhát nem alakítod át? – kérdeztem körülnézve. A mozgatható asztalok és székek ki voltak pakolva, a középső, hosszú pulton pihentek az edények, evőeszközök, az egyik pincér épp akkor takarta le.
— De igen, viszont ha az asztalokat a fal mellé toljuk, és csak kevés szék marad bent, több hely marad, és jobban elférnek a szakácsok. Jean, ne, azt ne oda! – kiáltotta kétségbeesetten, a következő pillanatban pedig már meg is dermedt a srác. – Hányszor kell még elmondanom neki, hogy ne tegye nyílt láng mellé, mert akkor fújhatjuk az egész éttermet, és átalakítás helyett újjáépítésre kell költenünk?! – sopánkodott, miközben kivette a srác kezéből a tálat.
— Mit segítsünk? – kérdezte Wyatt, mikor Piper feloldotta a varázslatot.
— A raktárban találtok seprűt és felmosót, a Nagy Termet már csak takarítani kell.
— Kezdem a mosdóknál, te menj szembe! – mutatott a konyha bejáratához bátyám, miután előkerestük a szükséges felszereléseket.
— Wyatt…– kezdtem bele lassan a mondandómba.
— Na, mondd, mi kellene? – nézett fel rám a padlóról.
— Honnan tudod, hogy akarok valamit?
— Wyattnek szólítottál. Csak akkor hívsz így, ha akarsz valamit. – mutatott rá.
— Kezdek kiismerhető lenni. – vigyorogtam rá. – Nem segítenél a matekban? Mr. Thomson dögunalmas órákat tart, te pedig őstehetség vagy!
— Te is értenéd, ha érdekelne egy kicsit!
— Miért, mi hasznát veszem egy démontámadáskor, ha tudom, hogy mennyi a nyolcas alapú logaritmus húsz, meg a hetes alapú kettő eredménye? – vágtam egy fintort.
— Démontámadáskor nem veszed hasznát, de évvégén nem buksz meg. – nevetett egy férfihang.
— Henry bácsi! – köszönt Matthew a férfinak, míg én is odamentem, hogy megöleljem.
— Mi járatban?
— Csak szólni jöttem. Van egy furcsa esetünk, átlagban húsz és ötven közti nőket ölnek, kitaláljátok, mi bennük a közös? – ült az egyik asztal sarkára.
— Boszorkányság? – tippelt Wyatt.
— Mindet öt késdöféssel öltek meg, amelyek egy öt ágú csillag csúcsainak felelnek meg. Ezen kívül a lakásokban mágiára utaló tárgyakat találtunk.
— De a srácok nem esnek bele a kategóriába, mi pedig tudunk magunkra vigyázni. – jelent meg Piper. – Hello, Henry!
— Szia! Ez igaz, viszont találtunk gyerek holttestet is. Csak szólni jöttem, hogy legyetek résen, lehet, hogy démon, de az is előfordulhat, hogy kivételesen csak egy halandó szekta.
— A második! – hallottam a férfihangot, és oldalra kapva a fejem, pillantottam meg a körvonalazódó alakot. Meglepve bámultam a jelenésre, ez volt az első alkalom hetek óta, hogy megszólalt.
— Szellembarátom szerint csak egy szekta. – továbbítottam az üzenetet.
— Szellem? Milyen szellem? – nézett körül Henry.
— Hosszú történet. Viszont adott egy tippet. Jack Slown.