Sziasztok! Íme a folytatás, egy kis nyugis rész. Illetve nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok a dőlt betűs mondathoz. :D
Enjoy! :)
— Mi is meg tudjuk védeni, eddig is sikerült!
— Wyattnek alig van pár hónapja, hogy 18 legyen! – Chris és Matthew felváltva háborogtak az Égiek döntésén, míg mi Kyle-lal a kanapén ültünk, az én ölemben Konstanzzal. Miután a démontámadást megúszva a férfi felajánlotta, hogy haza hoz, a kúriában feje tetejére állt a világ. A hídnál történtekről egy erősen cenzúrázott változatot hallottak nevelő szüleim – miszerint Kyle csak a démontól mentett meg –, majd, miután Paige is megérkezett, a fiúkból kitört az ellenkezhetnék.
— Christopher Halliwell, elég legyen! – unta meg Piper a srácok puffogását. – Amíg nem vagytok felnőttek, nem kaphattok védencet, erről nem is nyitnék vitát. Az indoklást pedig hallottátok!
— Ja, mert kell neki egy rendes fényőr is! Mi mik vagyunk, teleportáló zombik? Eddig miért hagyták ránk, most miért nem oldhatjuk meg mi?
— Nem kellene kétszer mondani – jegyezte meg halkan Matthew, már kissé nyugodtabban, egy fotelben ülve, viszont az én szívem villámgyorsan váltott gyorsan ütemre. A szinte elsuttogott mondat elérte, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön, és az arcom felforrósodjon, aztán észbe kapva legszívesebben felpofozzam magam. Mire gondolok, hiszen Wyatt a testvérem, mégha nem is vérszerinti!
— Ez tényleg jó kérdés! – szóltam gyorsan én is közbe. – Miért pont most adnak mellém fényőrt? Eddig nem igazán törődtek velem. Ne vedd magadra! – fordultam Kyle felé, kiegészítve, mire csak vállat vont.
— A démonok érdeklődése irántad egyre nagyobb, ezért döntöttek úgy, hogy egy olyan fényőrt kapsz, akit nem irányítanak érzelmek. – válaszolta valószínűleg az Égiek érvelését.
— Ez mégis mit jelent?
— Nem magyarázták jobban – felelte gyorsan, talán túl gyorsan is. – Nekem csak két védencem volt, egyikük egy szintén fényőr, akinek nemsokára már nem lesz rám szüksége, így bármikor a segítségedre lehetek.
— Nagy ügy, mi is non-stop mellette vagyunk! – szólt közbe Chris ismét.
— Chris, ne szemtelenkedj! – fedte meg Piper újra a fiát. – Én sem tartanám jó ötletnek, hogy pont Rád bízzák Angie védelmét, mikor magadra se tudsz vigyázni!
Láttam, ahogy Christopher sértődötten húzza el a száját, és azt is, ahogy Matthew, Paige és Prue elvigyorodik.
— Szóval, a Tanács szerint védelemre szorulok?
— Inkább úgy fogalmaztak, hogy nem árt, ha van, akire számíthatsz a bajban. Több szem többet lát elven – mondta Leo.
— Ez akkor is úgy hangzik, mintha Angie veszélyben volna, és nyugodtan választhatták volna Paige Nénit is, vagy, téged, Apa.
— Én a Varázsiskolát vezetem.
— Nekem pedig megvannak a saját védenceim, épp elegen. Ráadásul David nagyon makacs.
Láttam, ahogy Chris a szemét forgatja, jelezvén, hogy egyáltalán nem győzték meg az érvek.
— Ahogy látom, ez az ellenkezés eleve halva született próbálkozás volt. Bocs srácok, de Kyle a fényőröm.
— Áruló! – morogta Chris az orra alatt, miközben az emelet felé vette az irányt.
— Christopher Perry, azonnal gyere vissza! – szólította fel Piper, hiába.
— Hagyd, csak, túlélem!
— Na, jó, kupaktanács feloszlatva! – csapta össze két kezét Phoebe. – Penny, jössz, vagy itt alszol?
— Maradhatok? – nézett reménykedve gyámanyámra, aki bólintott, mielőtt Leoval elnyelte volna őket a konyha.
— Légy jó, Angie! Hívj, ha kellek, és ne sétálj hidak környékén! – ölelt meg mosolyogva Kyle, aztán eltűnt a ragyogó fények között.
— Kicsim, ne aggódj a látomás miatt, rendben? Valahogy megakadályozzuk!
— Tudom, Phoebe. Bocsánat az erősködés miatt, csak annyira rossz a tudat, hogy lehet, hogy én változtatom megint rosszá az egyszer már megmentett jövőt.
— De látod, ezen van a hangsúly! Lehet! Márpedig mi azt nem hagyjuk! – mondta Penny, és a kanapéról felhúzva lökdösött Prue-val együtt az emeletre.
— Tudjátok lányok, nekem ez az előbbi jelenet hasonlított egy féltékenységi rohamra – súgta a lány, miközben Chris szobája előtt haladtunk el.
— Hogy mi? – próbáltam elfojtani kitörő nevetésem. – Ugyan, Prue, ne képzelődj, egyszerűen csak rosszul viselték, hogy nem ők vannak a középpontban! – vigyorogtam a lányokra. Teljes butaságnak tartottam, hogy akárcsak tetsszem Chrisnek. Hiszen testvérek vagyunk, és ezen semmi nem tudna változtatni. Tűzbe merném érte tenni a kezem.
Igen, Chris érzéseiért valóban tűzbe tehettem volna a kezem. Sőt, az egész karomat!
Az Égiek jóslatával szemben az elkövetkező napok nyugodtan, démonmentesen teltek. A délelőttöket az iskolában töltöttük, moziba mentünk, ahogy mindenki más. Élveztem az átlagos kamaszok hétköznapjait, még ha a dolgozatokról szívesen lemondtam volna, volt valami, ami azt sugallta, hogy ugyanolyan normális életet élek, mint Cat, vagy Bia, vagy a többi osztálytársam.
Piper, kihasználva a démon előtti csendet, ahogy a srácok hívták, neki látott az étterme felújításának. Az épületben található több helyiséget elzárták a vendégek elől, csak a külső terasz volt nyitva, hiszen azt pár éve építették. Délutánonként ide jártunk segíteni a pakolásban vagy takarításban, ami éppen akadt.
A szerda is ilyen nap volt. Elgondolkodva sétáltam a boltok előtt, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
— Halihó!
— Matthew! Hát te? Csak nem lógsz? – néztem a kockás ingben és farmerben díszelgő srácra. El nem tudtam képzelni, hogy nem fázik kabát nélkül, bár az is igaz, hogy volt már hidegebb is ebben az évszakban.
— Mr. Taylor beteg, úgyhogy elmaradt a gyakorlat. Így legalább lesz időm elkészülni estére.
— Csak nem Saraval talákozol? Gyertyafényes vacsora? – vigyorogtam a srácra.
— De igen. Tudod, hogy most volt a születésnapja. Meg fél éves évfordulónk is van.
— Hú, tényleg, kiment a fejemből! Akkor sok boldogságot! Mikorra vegyem a nászajándékot?
— Angie, ne hülyülj! – mosolyodott el szemforgatva, miközben maga elé engedett, hogy elférjünk a nagy forgalomban. – Chris megint a bandával lóg?
— Ahogy Prue is. Egyre többet van velük, de nem értem, Chris miért engedi.
— Miért ne hagyná?
— Mert nagyon jól tudja, hogy tetszik neki Kevin. És mert nem egy „jajjdeszeretemahugomat” típusú báty, pláne nem mutatja ki ezt a haverjai előtt. Remélem, nem csak jót szórakozik Prue-n.
— Ne aggódj annyit, Chris tudja, mint csinál. Legalábbis, a legtöbb esetben.
— Látod, ez a baj. Túl sok hülyeséget hajlandó csinálni, ha úgy gondolja, semmi kockázat nincs.
— Mégis gyakran fogja vissza a bandát, ezért nem törtek be például a múzeumba sem.
— Igazad van. Bejössz az étterembe segíteni?
— Hétig van még pár órám, szóval igen. Gyorsítunk kicsit a tempón? – nyújtotta felém jobbját.
— Naná! – kulcsoltam össze a kezeinket, hogy véletlenül se maradjak le. A fóliával eltakart pult mögé érkeztünk. A táskákat lerakva indultunk Piper keresésére, miközben felmértük a terepet.
— Anya, megjöttünk!
— Hátul vagyok! – érkezett a válasz, mi pedig összenézve indultunk meg a konyha felé.
— Nem úgy volt, hogy a konyhát nem alakítod át? – kérdeztem körülnézve. A mozgatható asztalok és székek ki voltak pakolva, a középső, hosszú pulton pihentek az edények, evőeszközök, az egyik pincér épp akkor takarta le.
— De igen, viszont ha az asztalokat a fal mellé toljuk, és csak kevés szék marad bent, több hely marad, és jobban elférnek a szakácsok. Jean, ne, azt ne oda! – kiáltotta kétségbeesetten, a következő pillanatban pedig már meg is dermedt a srác. – Hányszor kell még elmondanom neki, hogy ne tegye nyílt láng mellé, mert akkor fújhatjuk az egész éttermet, és átalakítás helyett újjáépítésre kell költenünk?! – sopánkodott, miközben kivette a srác kezéből a tálat.
— Mit segítsünk? – kérdezte Wyatt, mikor Piper feloldotta a varázslatot.
— A raktárban találtok seprűt és felmosót, a Nagy Termet már csak takarítani kell.
— Kezdem a mosdóknál, te menj szembe! – mutatott a konyha bejáratához bátyám, miután előkerestük a szükséges felszereléseket.
— Wyatt…– kezdtem bele lassan a mondandómba.
— Na, mondd, mi kellene? – nézett fel rám a padlóról.
— Honnan tudod, hogy akarok valamit?
— Wyattnek szólítottál. Csak akkor hívsz így, ha akarsz valamit. – mutatott rá.
— Kezdek kiismerhető lenni. – vigyorogtam rá. – Nem segítenél a matekban? Mr. Thomson dögunalmas órákat tart, te pedig őstehetség vagy!
— Te is értenéd, ha érdekelne egy kicsit!
— Miért, mi hasznát veszem egy démontámadáskor, ha tudom, hogy mennyi a nyolcas alapú logaritmus húsz, meg a hetes alapú kettő eredménye? – vágtam egy fintort.
— Démontámadáskor nem veszed hasznát, de évvégén nem buksz meg. – nevetett egy férfihang.
— Henry bácsi! – köszönt Matthew a férfinak, míg én is odamentem, hogy megöleljem.
— Mi járatban?
— Csak szólni jöttem. Van egy furcsa esetünk, átlagban húsz és ötven közti nőket ölnek, kitaláljátok, mi bennük a közös? – ült az egyik asztal sarkára.
— Boszorkányság? – tippelt Wyatt.
— Mindet öt késdöféssel öltek meg, amelyek egy öt ágú csillag csúcsainak felelnek meg. Ezen kívül a lakásokban mágiára utaló tárgyakat találtunk.
— De a srácok nem esnek bele a kategóriába, mi pedig tudunk magunkra vigyázni. – jelent meg Piper. – Hello, Henry!
— Szia! Ez igaz, viszont találtunk gyerek holttestet is. Csak szólni jöttem, hogy legyetek résen, lehet, hogy démon, de az is előfordulhat, hogy kivételesen csak egy halandó szekta.
— A második! – hallottam a férfihangot, és oldalra kapva a fejem, pillantottam meg a körvonalazódó alakot. Meglepve bámultam a jelenésre, ez volt az első alkalom hetek óta, hogy megszólalt.
— Szellembarátom szerint csak egy szekta. – továbbítottam az üzenetet.
— Szellem? Milyen szellem? – nézett körül Henry.
— Hosszú történet. Viszont adott egy tippet. Jack Slown.