A 12. fejezet, még mindig Angie szemszögéből, a folytatás azonban már egyben a meglepetés rész is lesz, külső szemszöggel. ;) Addig is jó szórakozást ehhez a részhez! :)
Másnap reggel kipihenten ébredtem. A tegnapi alvilági kaland csak rossz emlékvolt, az utána megtartott bájital óra pedig tanulságos. Piper majdnem két és fél órán át magyarázott a főzetekről, és mutatta meg, hogyan kell egy-egy száraz, vagy folyadékos főzetet elkészíteni. A lelkemre kötötte, hogy egyedül jó ideig ne próbálkozzam, és csakis receptből készítek utána bájitalt. Engedelmes kislányként megígértem ezt Neki, bár nem is vágytam kalamajkára.
— Jó reggelt! – köszöntem a konyhába lépve, ahol Wyatt és Piper reggelizett.
— Szia! Kérsz tejeskávét?
— Igen, köszönöm! – letelepedtem vele szemben, és vettem egy pirítóst.
— Hol vannak Chrisék?
— A Bandával mentek suliban. Prue-t is elvitték, látnod kellett volna, milyen boldog volt. – Chris szinte mindig az ötfős bandájával lógott, amiben elég fontos helye volt. A többi srác felnézett rá, gyanúm szerint nem csak azért, mert ötük közül ő volt a legjóképűbb, hanem, mert érettebb is volt kortársainál – ami a Halliwell gyerekekről általánosságban is elmondható. Amolyan bandavezér volt, szerencsére nem a rosszabb fajtából.
Kevin, a banda egyik tagja, Christopher legjobb barátja már hónapok óta tetszett Prue-nak. Ezt is, mint sok mást, a szombati kis kalandunk alkalmával tudtam meg.
— Áh, értem. Ma is edzünk?
— Szeretnél? – nézett rám vigyorogva, aztán felnevetett, hallva, hogy felnyögök. – Nyugi, suli után pihenünk!
— Éljen! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Az órák viszonylag egyhangúan teltek.. Minden anyagot ott folytattunk, ahol az előző tanévben abbahagytuk.
— Tudod, még mindig nem értem, hogyhogy nem buktatok le előttem gyerekként? Az oké, hogy kezdettől fogva varázsoltok, de arra is emlékszem, hogy rengeteget játszottunk együtt – mondtam Wyattnek, mikor már otthon ültünk a konyhában.
— Megtanultunk ezzel együtt élni. Gyerekként mindenkivel többször fordul elő baleset. A gyerekek nem tudják kontrollálni a képességeiket, egyszerűen csak jön. Jó példa erre a varázsovi.
— Persze, tudom. Azok a gyerekek mind úgy használták a mágiát, mint mások a két kezüket. Csakhogy én sosem varázsoltam. Arra emlékeznék – kortyoltam bele a pohár narancslevembe.
— Valószínűleg átmenetileg megkötötték az erődet. Vagy olyan mélyen elnyomtad a rossz élmények hatására, hogy szinte el is tűnt. Sok mindenre képes az ember, ha trauma éri! – jelent meg Prue az ajtóban, egy könyvvel a kezében.
— Te meg mióta hallgatózol?
— Most értem vissza a suliból – mutatta a könyvet. – Apa és Paige néni épp a diákok órarendjét készíti újra. Valami nem stimmelt a régivel.
— A mágiatörténet tanár lelépett, nem bírta a kilencedikesek szurkálódását. Úgy tűnik, egy ideig mienk a ház.
— Vigyázz! – kiáltottam, és lehúztam Wyattet, hogy a háta mögött megjelenő démon el ne találja. A srác azonnal felvonta a pajzsát, majd egy-egy gömbbel elintézte a három démont.
— Jól van? – kérdeztem, mikor megvizsgálta az eszméletlenül fekvő Prue-t.
— Rendbe jön, csak beütötte a fejét.
— Nem tudod meggyógyítani?
— Nem. Mágia okozta sebeket gond nélkül gyógyítanak a fényőrök, ám nem minden sima sérülésre hat.
— Mitől függ? – faggattam, hisz eszembe jutott, hogy tegnap pont emiatt bosszankodtam az Alvilágban.
— Azt hiszem, a sérülés súlyosságától, illetve, hogy mennyire erős a szeretete a fényőrnek az adott személy iránt.
— A szeretete? – kérdeztem vissza.
— Igen. A fényőrök gyógyításához a szeretet a kulcs. Éreznie kell, hogy szereti az áldozatot, anélkül képtelen a gyógyításra. Christ még nem érte ilyesfajta megrázkódtatás, ezért nem képes gyógyítani. Én pedig most azért nem gyógyítom meg Prue-t, mert magától is helyre jön.
— Értem. És mi van ezzel a védenc-megérzős dologgal?
— A fényőrök így tudnak segíteni, ha baj van. Ha a védenc hívja a fényőrét, azaz kimondja a nevét, vagy gondol rá, azt az őr megérzi. Nem tudom, hogyan működik pontosan, majd elmondom, ha lesz védencem.
— Mikor kaphatsz?
— 18 éves koromig semmiképp. Utána akkor, ha készen állok.
— Az Égiek döntik el?
— Igen – mosolygott.
— Azt hiszem, kifogytam a kérdésekből. Egyelőre.
Wyatt felnevetett.
— Tudod, mi jutott eszembe? Teleportáltunk már. Még régen. Anya alaposan leszidott utána – nevetett.
— Elhitették velem, hogy az egészet csak álmodtam, tényleg! – jutott eszembe a régi emlék. A srác az egyik pillanatban még velem nevetett, a másikban elkomorodott. Egy kéz ragadta meg a vállam, Wyatt azonnal utánam kapott. A démon mindkettőnket megával vitt.
— Te meg hogy…? – nézett a démon elképedve Wyattre. A srác gyorsan vont maga mögé, kihasználva a döbbenetét. Az üreg, ahova érkeztünk, tele volt démonokkal.
— A francba!... Fuss! – taszított meg Wyatt, míg Ő egy telekinetikus hullámmal minden démont a földre szegezett. A lábaim maguktól lendültek meg, és vittek előre. Fogalmam sem volt, merre, vagy hova futok. Hallottam, amint Wyatt mögöttem jön, aztán egyszer csak már a balkaromat fogva vezetett előre, úgy rohantunk. Az Alvilág leginkább egy sötét, végtelen barlangrendszerre emlékeztetett, ahol a folyosók és a termek sűrűn váltották egymást.
Most nem éreztem annyira a bizonytalanságot és egyebet, mint előző nap. A félelem azonban, hogy utolérnek, vagy belefutunk egy másik csapatba, nagy volt. Sűrűn tekintgettem hátra, megjelennek-e mögöttünk.
— Miért nem… teleportálunk? – lihegtem. Kezdett szúrni az oldalam.
— Nem tudok… Olyan területre hoztak, … ami blokkolja ezt az … erőm. Keresnünk kell egy… rendes terepet.
Hirtelen állt meg, én pedig majdnem nekiütköztem.
— Démonok! – tátogta némán, és a kaverna felé intett a szemével, ami előtt megtorpantunk.
A következőt fogjuk tenni.
Még épp idejében tapasztotta a számra a kezét, nehogy felkiáltsak. Elkerekedett szemekkel bámultam rá. Hangja a fejemben szólalt meg.
Telepátia, magyarázta. Öten vannak, meg tudod őket taszítani telekinézissel, én pedig küldök nekik egy-egy energiagömböt. A meglepetés a mi oldalunkon van. Onnan már tudok teleportálni.
Bólintottam, jelezve, hogy értem a feladatot, és kiléptem. Suhintani akartam, de a barlang üres volt. Tanácstalanul pillantottam Wyattre, a fiú épp akkor esett össze. A démon, aki leütötte, rám emelte tekintetét, mire fájdalom szúrt a csontjaimba, majd ájultan estem össze.
Ismét megkötözve tértem magamhoz, de legalább láttam. Wyatt mellettem állt a fal mellett, és engem nézett. Mindkettőnk keze fel volt láncolva.
— Hogy vagy?
— 24 órán belül másodszorra ejtenek foglyul, és kötöznek meg. Mivel ez igazán nem számít, tökéletesen! – morogtam gúnyosan. Bátyám elmosolyodott, majd ismét komolyan folytatta.
— Nem tudok teleportálni, és egyik erőm se működik. Teljesen blokkolták a barlangot. Nekünk kell kitalálni valamit, mert nem jön segítség.
— Remek! – morogtam – Van ötleted?
— Igen, egy igézet.
Valami hangosan döndült egyet, és csak most néztem körül. A kaverna közepén egy nagy áldozati oltár feküdt, valószínűleg fehér márványból faragva. A falakon fáklyák világítottak, és a többi üreghez képest ennek volt ajtaja, ami a hangot adta, ugyanis döngve kinyílt. Két alak lépett be rajta. Az egyik sötét köpenyt viselt, és csuklyát, ami az arca közepéig lógott, eltakarva azt. Viszont magas volt, és szikár. A másik, egy férfi, alázatosan követte urát – mert nyilván az volt –, elég szerencsétlennek nézett ki.
— Angela Lung és egy Halliwell-utód, ráadásul a legidősebb. Szép munka! – érezni lehetett hangján, hogy elégedett, a szolga mélyen meghajolt.
— Mi legyen velük, Úrnőm?
Undorítóan behízelgő hangja bántotta a fülem. Tudtam, hogy volt valami furcsaság. A köpenybe burkolózó alak nő volt!
— A Lánnyal tudod, mit kell tenni. A Halliwell… nos, most nem Ő a cél, de ha már itt van… hasznát vehetjük. Hozd a Lányt!
A márványkő felé fordult, szolgája pedig elém lépett.
— Hozzám ne nyúlj, Te féreg! – sziszegtem, mikor eloldozta a csuklómat tartó láncot. – Wyatt!
— Nem lesz baj! – mondta, mikor a démon a földre lökött, egyenesen az oltár felé. Megpróbáltam behúzni neki egyet, mivel az én telekinézisem sem működött, de megragadta a csuklóm, és nem engedte.
Csodaszép zene által ihletett novella. Remélem, visszaadja a bennem kavargó érzéseket: Angyalok keringője
Négykézláb térdeltem az Iskola gyakorló termében. Ziháltam, csöpögött rólam a verejték, de Wyatt nem a könyörületes tanár típusból származott. A legrosszabb pólómat és nadrágomat vettem fel – parancsra – ebéd után, és ide jöttünk. Azóta eltelt a fél délután, Én viszont még mindig az athamék, energianyalábok és bájitalos fiolák különböző áradata elől ugráltam, vagy ép telekinézissel védekeztem.
Egyetlenegyszer próbáltam megkérni bátyámat, egyben kegyetlen személyi edzőmet, hogy tartsunk pihenőt. Erre egy energiagömbbel válaszolt.
— A démonok legtöbbször támadnak, nem védekeznek. Nagyon ritka egy védekező démon, főleg, hogy a legtöbbször ők keresik, és támadják meg a boszorkákat – így kezdte a délutánt, majd egy-egy fegyverrel megfűszerezve folytatta:
— Ha megtámadnak – energianyaláb –, nem lesz időd leállni – athamé –, és bájcsevegni a démonnal – fiola – Ő a halálodat akarja majd – energianyaláb –, és nem érdekli, hány hajszálad görbült el – fiola –, vagy hányast kaptál a suliban – fiola – Megértetted?
— Igen! – ugrottam el egy athamé elől. És ez órákon át így ment. Szorgalmasan tértem ki a támadások elől, a testnevelésórán tanultak pedig – bukfenc, magasugrás, szaltó, kézen átfordulás… - szépen sorban, egyre jobban mentek, bár atlétikából sosem voltam ¾-nél jobb. Ha lehetőségem adódott, telekinézissel egész jól hárítottam, és egyszer-kétszer, tényleg csak ennyiszer, próbáltam visszatámadni. Hamar megértettem, hogy a mai „órán” a védekezést, főleg a kitérést gyakoroljuk.
Négykézláb térdeltem a parkettán, lihegtem, pólómból és homlokomról csöpögött a verejték. A folyamatos, erőteljes edzéshez nem voltam hozzá szokva. Teljesen kifáradtam, a tagjaim remegtek már egy ideje.
— Állj fel, és folytassuk! – áll meg két méterre tőlem Wyatt, és egy energiagömböt idézett a kezébe.
— Wyatt… – elcsuklott a hangom. – Wyatt, kérlek szépen, pihenjünk kicsit!
Hangom sokkal halkabb és erőtlenebb volt, mint szerettem volna.
— Folytassuk! Gyerünk, állj fel!
— Kérlek, Wyatt, csak két percet! – éreztem, hogy már a hangom is remeg. – Elfáradtam!
Csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok még térdelni és beszélni, és nem estem már rég össze. Tudtam, hogy ennek az edzésnek itt a vége, bármit is mond Wyatt. Már a holtponton is rég túl voltam.
— Állj fel! Még nincs vége! – hozzám lépett, és kezét felém nyújtotta. Ránéztem a kezére, és belekapaszkodtam. Összeszedtem a maradék erőmet, és felhúztam magam, de rögtön vissza is estem. A srác megtartott, de mégis ültem a földön. Leguggolt mellém.
— Tényleg ennyire fáradt vagy?
Nem tudtam szólni, csak levegőt vettem. Pedig szívesen beszóltam volna, hogy végre észrevette. Mellkasom elé emelte a kezét, amelyből aranyos fény csapott ki, mire jobban lettem.
— Nem hittem, hogy ennyire túlhajtottalak. Mégis vége mára. Menjünk haza!
Felállt, és mosolyogva bíztatott, hogy kövessem példáját. Ismét belekapaszkodtam a kezébe, és ezúttal sikerült állva maradnom, bár a szédülés elfogott. Haza teleportáltunk.
Otthon egy jóleső zuhany után frissült erővel csatlakoztam Prue-hoz, aki épp a nappaliban nézett valami sorozatot.
— Nagyon kifárasztott? – nézett rám együtt érzően.
— Úhh, ennyire látszik? Pedig nagy részét már kihevertem.
— Csak ismerem az edzési mániáját! Hamar belejössz!
— Angie! Anya üzeni, hogy menj fel a padlásra, nemsoká megy Ő is, és bevezet a bájitalok világába.
— Ugye, annál nem kell ugrálni? – néztem Prue-ra segítséget kérve.
— Nem vészes! – vigyorgott Chris is.
Felballagtam a padlásra, és belelapoztam az Árnyak Könyvébe. Elolvastam a címeket, aztán mentem is tovább. Egy érdekes oldalnál azonban megakadtam.
A helyiség közepén hirtelen feltűnt egy alak. Felismertem a jellemzőket: szakadt ruha és a bűz. A démon végigmért, és eldobott egy tűzgolyót. Sikítva bújtam a Könyv állványa mögé, aztán eszembe jutott, hogy ez nem a legjobb reakció, és hozzávágtam a polcról egy fiolát. A démon ordítva égett el. Lépések koppantak, és, mikor a démon eltűnt, Christopher, és Piper jelent meg a padlásajtóban. Pontosan ebben a másodpercben jelent meg mögöttem két újabb démon. Gyámom felrobbantotta az egyiket, a másik azonban gyorsan maga elé rántott, majd elpislantott. Velem együtt!
Nem volt nehéz kitalálni, hová vitt. Amint megérkeztünk, rögtön egy másiknak taszított, aki hátrafogta a kezem, összekötözte, utána bekötötték a szemem is, és a falnak löktek. Elestem, de sikerült valahogy felguggolnom.
— Hol van Fezír? – reccsent az egyik kérdése. A hang hallatán összerezzentem, de úgy tűnt, már nem foglalkoznak velem.
— Felrobbant. Ahogy Kalín is. Kalínt Ez a banya, Fezírt pedig az egyik Bűbájos nyírta ki.
Megrémültem, mikor nyilvánvalóan Rám célzott. Hangjából sütött a gyűlölet, és az undor. Védtelenül húzódtam közelebb a falhoz, bár abból áradt a hideg és a rosszindulat. Próbáltam bátyáimra koncentrálni, hátha megéreznek, de fogalmam sem volt, vajon működhet-e. Csak annyit tudtam, a fényőrök megérzik védencüket, de nem igazán voltak mondhatók a fényőreimnek. Szidtam magam, amiért nem mélyedtem bele eddig jobban ebbe a témába. Így csak reménykedni tudtam.
Csend telepedett a barlangra, amit annak jeleként vettem, hogy a démonok itt hagytak. Félelem fogott el. Nem úgy tűnt, mintha meg akarnának ölni – legalábbis egyelőre –, viszont, ha tényleg elmentek, bármikor jöhet valaki más, aki megteheti ezt helyettük. Nem valószínű, hogy itt lettek volna ajtók.
— Chris! Wyatt! – szólítottam a két fiút félhangosan, amit rögtön meg is bántam. Valamelyik démon alaposan felpofozott.
— Kuss legyen!
Bizsergett az arcom, ahol a démon tenyere ért, és volt egy sejtésem, hogy ez holnap is meg fog látszódni – már, ha megérem a holnapot.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a rettegés. Nem látok semmit, meg vagyok kötözve, az Alvilágban, ráadásul össze vagyok zárva egy démonnal, aki bármit megtehet velem, hisz túlságosan is kiszolgáltatott voltam. A gondolattól csak még jobban megrémültem. Bármit megtehet. BÁRMIT!
Éreztem, hogy felgyorsul a szívem, és izzadni kezd a tenyerem. Kezdtem a levegőt is szaggatottan venni. El akartam innen menni. El akartam futni erről az átok helyről, ahol minden jéghideg, és mindenhol bizonytalanság és gonoszság uralkodik.
Rémült-meglepett kiáltás harsant, melytől összerezzentem, majd egy meleg kéz érintette az arcom. El akartam húzódni, de a kéz ekkor a vállamat ragadta meg, és levette a szememet takaró anyagot.
— Nyugi, kiviszünk! – mondta Chris. Egyenesen zöld szemeibe bámultam.
— Menjünk! – lépett közelebb Piper. Felsegítettek, eloldották a kezemet tartó kötelet, és hazateleportáltunk.
— Elhalasszuk a főzetezést? – kérdezte gyámanyám, mikor már a padlás kanapéján ültem.
— Nem kell, pár perc, és rendbe jövök! – komolyan is gondoltam, amit mondtam. Amint ismét a házban voltunk, sokkal jobban lettem.
— Nem értem, hogy viselhetett meg ennyire.
— Az első pár alkalom mindenkinél ilyen.
— De Én nem először voltam lenn – mutattam rá.
— Igaz, de akkor nagyobb volt a sokk, ami elnyomta a többi kiváltható érzést.
Sziasztok! Mivel a fővonal, és több cselekmény is megvan, így sikerült gyorsan átnéznem a következő részt, és már fel is rakom! Remélem, örültök neki, és tetszeni is fog! :) Várom róla a véleményeteket! Most nem küldtem el Katarinának bétázni, tehát az előforduló hibákért elnézést! :P
Prue különös kislány volt. Két éve éltem vele egy házban, testvérek voltunk, mégis, alig tudtam róla valamit. Legtöbb idejét halandó barátnőivel, vagy unokatestvéreivel a Varázsiskolában töltötte. Otthon nagyon ritkán találkoztam vele két óránál többet, így érthető, hogy nagyon keveset beszéltünk.
Egy alkalommal azonban nemcsak a rég áhított Iskolát ismerhettem meg, de „húgomhoz” is közelebb kerültem.
Egy meleg, szeptemberi szombat reggel épp pirítóst ettem, mikor Wyatt lépett elém.
— Mikor végzel?
— Miért? – csodálkoztam.
— Mert elvinnélek a Varázssuliba. Tegnap este Apa beleegyezett, ő már el is ment.
— Mért nem ezzel kezdted? Már végeztem is! – csaptam le a fél pirítóst a tányérra, és kisimítottam arcomból egy vörös tincset.
— Nyugodtan fejezd be a reggelit, öt percen semmi sem múlik – ültetett vissza bátyám, és kezembe nyomta a maradék pirítóst. Durcásan haraptam bele újra. Wyatt az asztal szélére ült, és míg befejeztem a reggelit, végig engem nézett.
— Nyáron is volt tanítás? – kérdeztem, mikor indulni készültünk.
— Elszórtan. De az óvoda mindig üzemel.
— Arról hallottam már, ti is rengeteget voltatok ott – mosolyogtam.
— Pontosan. Voilá, mademoiselle! A Varázsiskola – mutatott körbe Wyatt, miután kibontakoztunk a bíbor-világoskék fényekből.
— Csodálatos! – suttogtam. Hosszú, végtelennek tetsző folyósón álltunk, melyről rengeteg ajtó nyílt. Lenyűgözve álltam Wyatt mellett. – Milyen hosszú ez a folyosó?
— Senki sem tudja. Gyere, körbevezetlek – fogta meg a kezem, mire egy fél pillanatra jóleső melegség töltött el. A srác ezt nem vette észre, s mire észbekaptam, már a tantermeket mutatta. Sorra jártuk végig az Iskolát. Szombat révén, sajnos egy tanórára sem tudtunk beülni, viszont az óvodába bepillanthattunk. A rengeteg kisgyerek között egy őszülő nő tevékenykedett.
— Jó napot, Mrs. Mayfield! – biccentett neki bátyám.
— Szervusztok, gyerekek! – mosolygott felénk, és felvett megvigasztalni egy sírásban kitörő kisfiút, akitől egy lány telekinézissel elvette a cumiját. Ezen igencsak meglepődtem. Ám ez nem volt minden. Egy kislány törökülésben ült… a levegőben! Levitálva babázott. Egy másik kislány gondolatkivetítéssel változtatta az előtte lévő virág szirmainak színét, míg egy kisfiú egy égő gyufát pörgetett maga előtt. Ezt Mrs. Mayfield gyorsan elfújta.
— Hányszor mondjam még, hogy ne tüzeskedj, Andy?!
Még jó ideig álltam volna az ajtóban, elnézve a 10-15 különböző képességgel rendelkező gyereket, de Wyatt szelíden tovább húzott. Egy viszonylag tágasabb terembe vezetett, az íróasztal mögött Leo ült talárban.
— Hát itt vagytok! – mosolygott ránk, és hellyel kínált minket. Wyatt le is ült, Én azonban nem álltam meg, hogy ne kezdjem el olvasni a polcokon sorakozó könyvek címét.
— Nos, Angie, hogy tetszik a Varázsiskola?
— Fantasztikus! Maga a hely, a rengeteg mágia, ahogy a kicsik az erejüket használják! – lelkendeztem.
— Látnád, mikor a korotokbeli diákok is itt vannak!
— Remélem, lesz rá lehetőségem – vigyorogtam.
— Minden bizonnyal – nézett fel Wyatt egy könyvből, amit biztosan nem most kezdett olvasni. Eddig csendben ült.
— Wyatt, mindent megmutattál a vendégünknek?
— Szerintem, ja. Csak a fórumot hagytam ki, de ott ilyenkor úgysincs semmi élet.
— Kérdezhetek valamit?
— Már kérdeztél is! De kérdezhetsz mégegyet!
— Hogy-hogy nem itt tanulnak Wyatték? – Leo arca egy pillanatra elkomorult.
— Anya nem tartja jó ötletnek – válaszolt helyette Wyatt.
— Tudod, mindig is Ő vágyott a legjobban a normális életre. Nem mintha nem szeretné a mágiát, azonban Pipernek mindene a család. De igaza is van. A Halliwell gyerekek bármikor jöhetnek ide, akárcsak a többi varázstudó.
— Értem – mondtam kicsit elgondolkodva. Pipert tipikus anyáskodó típusnak ismertem meg, aki mindig, mindenért aggódik.
—Megkeresnétek Pruet? Valahol a suliban van. Jó lenne ebédre hazaérni, viszont nekem van még elintézni valóm – mutatott Leo az íróasztalon álló papírtömegre.
— Megyünk már! – állt fel Wyatt – Biztos nem vihetném haza? Így sosem végzek vele.
— Megmondtam, hogy bármelyik könyvet viheted, kivéve ezt. Jobb, ha ez itt marad.
— Oké – sóhajtott beletörődően. – Otthon találkozunk – intett apjának, majd megfogta a kezem, és teleportált. Hatalmas és üres helyiségbe érkeztünk, a falakon telis-tele könyves polcokkal, középen asztalok és székek. Csak egy lány olvasott a teremben. Prue.
— Nahát, hugi, csak te lehetsz olyan stréber, hogy szombaton tanulj!
— Ha érdekel, egy regényt olvasok. Szia, Angie! – nézett rám.
— Hello!
— És otthon nem tudsz olvasni – forgatta Wyatt a szemeit. – Gyere, Anya már vár.
— Itt legalább nyugtom van tőletek – vágott vissza, és indult felénk, ám hirtelen egy démon pislantott közénk félúton. Hihetetlen gyorsasággal mozgott. Döbbenten bámultunk rá, hisz elméletileg ilyesmi nem fordulhatna elő. Megjelenése után Wyattet rögtön a falhoz vágta, aki az ütéstől eszméletlenül esett a földre. Ugyanabban a pillanatban emeltem a kezem, hogy ugyanígy tegyek a démonnal, amikor éles villanás töltötte be a termet, és a felhangzó sziréna után minden elsötétült.
Ugyanabban a teremben tértem magamhoz, egy furcsa érzés kíséretében. Bár az egész iskola néptelen volt már a villanás előtt is, most valahogy ijesztően kihaltnak tűnt. Prue az ajtó mellett feküdt mozdulatlanul. Körbenéztem, hátha megpillantom Wyatt-et, de a srác eltűnt. Prue mellé térdeltem, szerencsére nem sérült meg.
— Prue, ébredj! – ráztam meg finoman, mire kinyitotta a szemét.
— Angie, mi történt? – ült fel.
— Fogalmam sincs. Arról se, hogy hol vagyunk, mert ez nem a Varázsiskola. Legalábbis nem az, ahol pár perce voltunk – néztem körbe tanácstalanul az ijesztően szürke környezetben.
— Én… azt hiszem… tudom, hol vagyunk – mondta lassan. – Ez a Szellemsík.
— Mi? – hördültem fel – De mi nem haltunk meg!… Ugye?
Megrémültem. Az Árnyak Könyvében olvastam a Szellemvilágról, ami egy, a mi világunkkal párhuzamos világ, ahova, ahogy azt a neve is mutatja, a szellemek kerülnek.
— Nem, Angie, nem hiszem. Bár bízom benne, hogy inkább az Asztrálsíkra akart téged küldeni a démon. Akkor könnyebb dolgunk lenne.
— Engem? Hogy-hogy csak engem?
— Figyelembe véve, hogy a démon háttal érkezett nekem, és végig meg se fordult, nem tudhatta, hogy ott vagyok. Tehát te voltál a célpont.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Prue 13 éves. Az okfejtése idősebb emberre vallott.
— Na jó. Bárki is volt a célpont, vagy akár véletlen volt, valahogy el kell innen szabadulnunk. Nem áll szándékomban itt tölteni a további életem.
— Azt is megmondhatnád, hogy tegyük azt.
— Sajnos azt nem tudom – huppantam le egy székre.
— Talán, ha várunk egy kicsit, Anyáék biztosan kitalálnak valamit – ült le mellém Prue – Már biztosan rájöttek, mi történt.
Talán egy órát is várhattunk, miközben beszélgettünk. Prue valóban érettebb volt egy átlagos korabelinél. Nyilván a „családi események” miatt. Sokat megtudtam róla: hogy melyek a kedvenc filmjei, ételei… Rengeteget tanul a mágiáról, mert régebben úgy érezte, Wyatt és Chris árnyékában él, amit meg is értettem valamilyen szinten. A világ leghatalmasabb boszorkánya a bátyja, ráadásul Chris se semmi erőkkel rendelkezik. Csodáltam okosságáért, és az is kiderült, hogy már ölt démont egyedül. Titokban. Megesketett, hogy senkinek nem mondom el.
Végül azon kezdtünk gondolkodni, mi lenne, ha mi próbálkoznánk egy igézettel, ami visszavisz. Fogtunk egy tollat és papírt, és írni kezdtünk. Pár perc alatt összehoztunk egyet:
Ez már unjuk.
Ősi erők, segítsétek visszatértünk, hogy e világot
Itt hagyhassuk!
— Lányok! Használjátok…
Nem derült ki, Phoebe szerint mit kellene használnunk. Ismét a Szellemsíkon voltunk.
— Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Prue, miközben egy székre rogyott.
— Nyugi, majd csak kitalálunk valamit! – karoltam át a vállát. – Mire utalhatott Phoebe? Milyen bűbájra?
— Nem tudom – ingatta a fejét – Bárcsak itt lenne az Árnyak Könyve!
—Ez az Prue!- csettintettem. – Annyi varázskönyv van itt! Csak találunk egy használható varázsigét!
Módszeresen néztük át az eltűnésekről, más világokról szóló könyveket. Kipróbáltunk 1-2 igézetet, de egyiknek sem volt eredménye. Egyszercsak furcsa dolog történt. A kezembe akadó, bíbor fedelű könyv önállósította magát, és lapozni kezdett. Körülbelül a felénél állt meg.
— Más világokban rekedt boszorkák hazatérése – olvastam az oldal címét.
— Megtaláltad? – lépett mellém Prue.
— Nem t’om. Itt az áll, hogy mindkét oldalról kell olvasni az igét.
Mielőtt húgom bármit is mondhatott volna, egy energiagömb repült el a fejem mellett. Megpördültünk, és ugyanazzal a démonnal találtuk magunkat szemben. Az agyam egy hátsó zuga a pokolba kívánta az elmúlt pár órát, illetve azt kívánta, legalább Wyatt is velünk lett volna. Telekinézishez emeltem a kezem, és kiáltottam hozzá: „Megállj!”, és a démon szó szerint vette! Üveges tekintettel, mereven állt tőlem kétméternyire.
—Ezt meg hogy csináltad? – ámult Prue.
— Abban sem vagyok biztos, hogy én csináltam – válaszoltuk egyszerre a démonnal. Prue-nak leesett az álla. Nekem is.
— Koncentrálj arra, hogy tűnjön el! – vetette fel. Engedelmeskedtem. Behunytam a szemem – mire a démon is –, és egyre csak azt ismételgettem magamban: visszamegyek az Alvilágba!
— Elment! – konstatálta Prue, mire kinyitottam a szemem.
— Mégis, mi volt ez?
— Van egy tippem, de most ne ezzel törődj! Először menjünk haza!
Bólintottam. Megfogtuk egymás kezét, és elmondtuk a varázsigét.
Hazatérni kívánnak.
Szólítjuk az ősi erőket,
Segítsék útjukat!
— Jól vagytok? – kérdezte Paige.
— Mint aki a Szellemsíkon járt – válaszoltam vigyorogva.
— Annál jobban! Angie-nek van egy új ereje! – kotnyeleskedett húgom.
— Micsoda?
— Hazaküldtem egy démont – vontam meg a vállam félszeg mosoly kíséretében.
— Úgy tűnik, telepata lettél – állapította meg Leo, miután az egész történetet elmeséltük.
— Telepátia? – csodálkoztam.
— Már két közös erőnk van – vigyorgott rám Wyatt.
— Összeillő pár! – cukkolt Chris.
— De hogy lehet ez? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva Chris megjegyzését. – Úgy értem, mitől nő ilyen mértékben az erőm? Előbb az időmegállítás, most a telepátia. Én nem vagyok hatalmas boszorka, mint a Bűbájos utódok!
— Talán mégis – vetette fel Paige.
— Igaza van. Jóformán semmit sem tudni a múltadról. Bármilyen kovennek lehetsz a leszármazottja.
Megcsörrent Phoebe mobilja.
— Nekem most mennem kell. Kicsim, ne légy ilyen bizonytalan! Árt a szépségednek! – lépett elém, és megölelt. Na, igen, ez Phoebe.
— Elvigyelek? – ajánlotta Paige.
— Megtennéd? – kérdezte Phoebe, de már meg is fogták egymás kezét, és búcsút intettek nekünk.
Picit régen volt friss, ezért elnézést kérek! A következő részt írom, sietek vele, de elkapkodni nem szeretném!
Katarinának köszönöm az ajánlást, igazán jól esett, mind a gesztus, mind pedig a kedves és dicsérő szavak! Ezer hálám érte!
Az új rendszeres olvasókat köszöntöm, és ezzel elérkeztünk ezen bejegyzés következő pontjához. Egy hét múlva lezárom a szavazást, utána megírom, és jön.
Puszi: A.J.
PS.: Egy kis érdekesség még az előző részekhez, csak ott elfelejtettem:
Fallaciusz = fallacious, angol szó. Jelentése megtévesztő, csalóka
Gilly: gillie, angol szó, jelentése szolga
Ismételten köszönöm Katarinának, hogy átnézte! :) Illetve köszönöm a kedves szavakat is, örülök, ha így érzed! :)
Mint láthatjátok, a blog új külsőt kapott, hála a blogger legújabb fejlesztéseinek. Remélem, nektek is tetszik?
Végső döntés
— Meglepetés! Hiányoztam? – kérdeztem cinikusan, mire mind felém fordultak.
— Kristályok! – kiáltott rögtön Paige, és körém orbolt öt kristályt. Nem tudtam megakadályozni. Lassan nyújtottam ki a kezem, de rögtön vissza is húztam, ahogy a ketrec megrázott.
— Hoppá. Ezzel akartok megállítani? – kérdeztem lenézően.
— Nem, ezzel csak elérjük, hogy nyugton maradj.
— Míg megöltök? – kérdeztem utálkozva.
— Míg ki nem találjuk, hogy térítsünk észhez! – mondta Wyatt. – Angie, miért hagyod magad befolyásolni?
— Két éven keresztül mást sem tettem, most végre a magam ura vagyok!
— Ezért ugrálsz Fallaciusz kénye-kedve szerint? – kérdezte Phoebe.
— Utána néztünk a Könyvben, ő egy gonosz, nagyhatalmú varázsló – vette át tőle a szót Paige.
— Hazudsz! Míg rátok hiába vártam, ő kimentett a démonok karmaiból!
— Könnyű dolga volt, hisz ő intézte el, hogy elraboljanak!
— Hiába kerestünk, a barlang le volt védve!
— Vagy mégsem, ő is megtalált!
— Mert nem jó mágiát használt! Elfelejtetted azt a sok jót, amit láttál, Kicsim? Hányszor mentettünk a saját érdekünkből?
— Ne várd, hogy a ti agyatokkal gondolkozzam!
A macskanyávogásra oldalra kaptam a fejem. Teljesen megfeledkeztem Konstansról. Felemelt farokkal, okos szemeit rám szegezve sétált felém, de a kristályketrec előtt megállt. Félre rúgtam az egyik kristályt, mire a rácsok is eltűntek, majd kinyújtott karral guggoltam le elé. Dorombolva törleszkedett a tenyeremhez, amitől hirtelen minden megváltozott. Mintha kívülről láttam volna magamat, Konstans szemével. A saját kezemhez simultam, majd felnéztem az arcomra. A ruhám a régi volt, a hajam alja fekete, mintha kétszínűre festettem volna; a szemem pedig sötét, akár a szurok.
— Mi a… kérdeztem, miközben a látomás megszűnt. Abban a pillanatban tűnt fel előttem Fallaciusz.
— Mire vársz még? Dobd a főzetet! – kiáltotta, miközben a Halliwelleket, akik eddig döbbenten álltak a könyvállvány mellett, egy karlegyintéssel a falnak csapta. Kinyitottam a jobbomat, és az eddig tenyerembe zárt, éjsötét bájitalokra meredtem.
— Kérésed számomra parancs! – válaszoltam, és az összeset Fallaciuszra dobtam. Az üvegcsék felrobbantak, a varázsló pedig ordítva igyekezett eloltani a lángokat.
— Átkozott! Légy átkozott! – kiabált, aztán felrobbant. Szemem elé kapott karral védekeztem a robbanás erejétől, az azonban méterekre röpített. Sikítva csapódtam a sarokban álló ingaórának, ami földet érésem után reccsenve tört ketté, majd dőlt rám. Az öt órát így már nem tudta elütni.
A fájdalomtól felszisszenve próbáltam felülni, az óra rám nehezedő romjaitól azonban ez nehezen ment. Leo sietett a segítségemre azzal, hogy leszedte rólam a törmelékeket, majd meggyógyította sérült vállam. Ekkorra Konstans is előkerült, aki a robbanás elől kimenekült a folyosóra.
— Az a mocsok hazudott! Még hogy elszívja az erőt… Köszönöm – morogtam dühösen, majd zavartan néztem fel Leora. – Sajnálom – néztem végül a nővérekre, majd felvettem az ölembe Konstanst.
— Ne sajnáld! Helyesen döntöttél – mosolygott rám Phoebe.
— Igaz, lehettél volna kíméletesebb is! – tette hozzá Paige, mire nővére megbökte a könyökével. – Hé!
— Gilly még él. El kellene pusztítani.
— Ki az a Gilly?
— A szolgája.
— Veled megyek! – karolt belém Leo, és próbált teleportálni, sikertelenül.
— Miért nem működik? – kérdeztem.
— Talán még mindig le van védve a barlang.
— De engem várnak vissza. Gilly nem tudja, mi történt.
— Talán ez segít – dobott ránk Wyatt egy fiolát, a következő pillanatban pedig a teremben találtam magam – egyedül.
— Mi történt? Hol van a Mester?
— Megölték! Adj még a főzetből, gyorsan! – rohantam felé improvizálva, és reménykedtem, hogy beveszi. Úgy tűnt, igen, mert rögtön merni kezdte a mérget, s mire odaértem, már nyújtotta is felém.
— Adj egy portáló italt is! – mondtam neki, majd, mikor megkaptam, rádobtam a bájitalt. Döbbenten bámult rám, majd sikítva robbant fel. Okulva a történtekből, ekkorra már biztonságos távolságba menekültem.
— Szóval semmit sem sejtett? – kérdezte Chris. Visszatértem a főzet segítségével, s lent ültünk a nappaliban.
— Nem úgy tűnt, mint aki gyanítana valamit.
— Angie, a nap hőse! – karolt át Chris.
— Megmentett, miután megpróbált megölni! – vigyorgott Wyatt.
— Sajnálom! Tényleg! De mindenfélét kitalált, hogy ellenetek fordítson! – néztem rájuk bűnbánóan.
— Például? – kérdezte Piper.
— Azt állították, hogy önző célokra használjátok a wiccát, szövetkeztetek az Avatarokkal, megöltetek egy Égit, valami Gideont, illetve, hogy Phoebe egy démonhoz ment feleségül – soroltam a dolgokat.
— Nos, ezek részben igazak, de tudni kell hozzá a háttértörténeteket is.
— Valóban hozzámentem egy démonhoz, és szerettem is, de akkor már nem volt gonosz, én legalábbis úgy tudtam – monda Phoebe. – Később kiderült, hogy még mindig démon, sőt maga a Forrás, meg is próbált elpusztítani minket.
— A wiccát használjuk saját célokra is, miután sikerült rábeszélnünk az Égieket, hogy elég jót tettünk. Engedélyezték a mágia kisebb mértékű érdekhasználatát – vette át a szót Piper.
— Az Avatarok egy jobb jövőt, Utópiát ígérték, amelyre mind vágytunk – folytatta Leo. – Phoebe-nek látomása is volt arról a jövőről, azonban a varázslat rosszul sült el, így visszafordítottuk, ezzel visszaállítva a régi rendet és a démonharcokat.
— Gideon pedig meg akart engem ölni, mert félt tőlem.
— Tőled? – néztem Wyattre.
— Igen. Úgy gondolta, túl sok erő koncentrálódik bennem, és félt, hogy a jövőben gonosszá válok.
— Ez meg is történt, azonban nem úgy, ahogy ő gondolta. Chris felnőtt énje utazott vissza, hogy megakadályozza a dolgot. – mondta Paige.
— De hogyan lehetne Wyatt gonosz?
— Nem lesz az. Gideon túl sok rosszat követett el ellene, ezért válhatott Wyatt abban az időben hatalommániássá. Azonban sikerült őt megakadályoznunk, ezzel megmentve Wyattet és az egész világot egy szörnyű jövőtől.
— Nos, így már kicsit másképp fest a helyzet – mondtam elgondolkodva. – Mutatok valamit! – emeltem fel az egyik párnát, majd dobtam a levegőbe, aztán csettintettem, mire a díszpárna megdermedt a levegőben.
— Megfagyasztottad – állapította meg Piper.
— Nézz csak az órára! – mondtam mosolyogva, mire rajtam kívül mindenki odanézett.
— Miért nem jár?
— Mert megállította az időt – mondta Wyatt.
— De akkor ránk miért nem hat?
— Mert kivontalak titeket a hatás alól – válaszoltam. – Fallaciusznak pár dolgot mindenképpen köszönhetek. Segített megtanulnom irányítani ezt a képességet, illetve most már tudom, hova tartozom.
— De hogyan lehetséges, hogyan képes megállítani az időt? – fordult Piper Leohoz.
— A Takarítók, és a Végzet Angyala is meg tudják állítani az időt. Nem beszélve az Avatarokról és a Triádról. Arra, hogy egy boszorka is rendelkezzen ilyen képességgel, eddig tudtom szerint nem volt példa.
— A felsoroltak többsége azonban semleges lények, kivéve a Triádot. Ők démonok voltak.
— Illetve most már itt van Angie, aki jó boszorka.
— Különleges vagy! – vigyorgott rám Chris.
— Remek! Nyiss cirkuszt, és mutogass pénzért! – vágtam vissza.
— Jó ötlet! – mondta, mire elnevettem magam.
Ismételten köszönöm Katarinának, hogy átnézte! :)
Szeretném megkérni minden olvasóm, hogy, ha már nem is ír véleményt, de, ha tényleg szereti a történetet, vagy legalább egy kicsit tetszik neki, ajánlja másoknak is, akiről úgy érzi, hogy érdekelné a sztori, esetleg szerette a Bűbájos sorozatot! Köszönöm!
— Angela, mi történt? Jól vagy? – kérdezte Fallaciusz azonnal, ahogy feltűntem a fényárban úszó teremben.
— A Nővérek! Megidéztek! – válaszoltam dühösen, és ledobtam magam a székre.
— Nem esett bajod?
— Nem. De igazad volt! Mikor felhoztam a tetteiket, játszották az ártatlanokat! Mintha aggódtak volna értem!
— Én megmondtam! – ölelte át a vállam. – Csak a saját érdekükre gondolnak!
— Már tudom, hogy igazad van! Félek, ismét megpróbálnak majd megidézni!
— Az ellen könnyen tehetünk! – állt fel a varázsló, és az asztalról egy fiolával tért vissza. – Ha ezt megiszod, hiába hívnak, csak akkor hat az igézet, ha te is úgy akarod!
Szó nélkül vettem el tőle a kis üvegcsét és hajtottam le a tartalmát. Pár másodperc múlva már éreztem is, hogy egy erő húzni kezd, de ellenálltam neki.
— Próbálkoznak – adtam a tudtukra. – Mit tehetnék, hogy megállítsam őket?
— Segíthetsz nekünk! Te nagyon erős vagy, nyilván ezért nem adják fel. Ha szeretnél nekünk segíteni…
— Persze, hogy szeretnék!
— Helyes! – mosolyodott el elégedetten. – Meglelted az utad. Nincs más dolgot, mint megtörni a hatalmukat.
— De hogyan tehetném ezt meg?
— Ezekkel – mutatott a Gilly által hozott tálcán álló fiolára – az egyszerű főzetekkel. Sajnos csak ez az egy van most belőle, de gyorsan elkészül!
— Mi ez? – vettem a kezembe a feketén kavargó ködszerűséget tartalmazó üvegcsét.
— Egy bájital, mely megtöri a varázshatalmat. Ha rájuk dobod, halandókká változnak, és nem varázsolhatnak többé. Ártalmatlanok lesznek!
— Meddig tart elkészíteni?
— Pár óra csupán. Addig, ha szeretnéd, megmutatom, hogy használd az új erőd.
— Komolyan?
— Természetesen! Nem szeretnénk, ha nem tudnád kezelni az időmegállítást, nem igaz? Ez is azt mutatja, hogy rendkívüli boszorkány vagy, rendkívüli képességekkel! Gilly addig elkészíti a főzetet!
Beleegyezvén vonultunk félre Fallaciusszal. Pár óra múlva már látványos sikereket értem el, már nem fagyasztottam be a teljes világot, sikerült elérnem, hogy ki tudjak vonni embereket, tárgyakat a hatás alól, illetve korlátozni is tudtam.
— Nagyszerű, Angela! Csodálatos! – kiáltott fel boldogan Fallaciusz egy alkalommal, mikor reptében fagyasztottam meg egy fecskét.
— Könnyebben menne, ha nem kellene mindig az itt maradásra is figyelnem! – mondtam mérgesen, mikor megéreztem, hogy a Halliwellek ismét hívni próbálnak.
— Ijessz rájuk kicsit! – javasolta Gilly.
— Hogyan? – kaptam az ötleten.
— Megmutathatnád, hogy igenis elvagy nélkülük! Figyelmeztesd őket, hogy hagyjanak békén! Ez a folyadék segít, hogy asztrálisan kivetítsd magad – választott ki egy semmilyen színű fiolát.
— Asztrális kivetítés?
— Ugyanúgy tudsz mozogni, beszélni, azonban semmi bajod nem eshet. Hasznos képesség. Vihetnél magaddal mondjuk, néhány kábító főzetet. Talán ettől lenyugodnának kicsit.
— Jó ötlet – bólintottam.
— Akkor helyezd magad kényelembe! – ültetett néhány párnára Fallaciusz, majd az egyik kezembe nyomott néhány fiolát. – Ezt pedig idd meg!
— Rendben! – hajtottam le a tartalmát. Azonnal a padláson találtam magam.
— Hívtatok? – kérdeztem műmosollyal arcomon, mire mindannyian felém fordultak.
— Angie! Kérlek, küzdj ellene! Bármit mondott, hazugság! Láttad, mennyi jót tettünk, ne dobd el csak úgy a lehetőséget, hogy te is megtehesd! – vágott le Phoebe rögtön egy kis szónoklatot.
— Hidd el, nem dobom el. Épp ezért vagyok itt!
— Nagyszerű!
— Kaptok egy lehetőséget! Ha megbánást tanúsítotok, megfontolom, hogy végezzek-e veletek!
— Megbánást? Neked kellene megbánást tanúsítanod, Kisasszony! Épp a gonosz felé tartasz!
— Ez esetben igazán sajnálom. Nem rajtam múlik – mondtam.
— Paige, tartsd itt! – kiáltott Leo.
— Kristá… - akart Paige felkiáltani, de én gyorsabb voltam. A kezembe rejtett két fiolát közéjük dobva elértem, hogy a nő megakadjon a szóban. Piper, Leo, és Wyatt idejében félre ugrott, utóbbi felhúzva a pajzsát, Chris és a másik két nővér azonban ájultan esett össze.
— Mi műveltél velük? – támadt rám, egyelőre szóban, Piper.
— Csak pihennek kicsit. Én figyelmeztettelek titeket! Hagyjatok békén, vagy legközelebb nem ússzátok meg ennyivel!
— Na, ebből elég! – emelte Piper a kezét.
— Anya, ne! – próbált Wyatt közben lépni, de anyja felrobbantotta a lányt. Angela alakja a semmibe foszlott.
— Anya, mit tettél?
— Nem hagyom, hogy ez a meggondolatlan fruska a családomat fenyegesse!
— De megölted őt!
— Nem, ez nem Angie volt! – szólalt meg Leo.
— Hogy érted?
— Ez csak a másolata volt. Mintha asztráliskivetítést használt volna.
Levegő után kapkodva tértem magamhoz.
— Az a nyomorult!
— Mi történt?
— Piper fel akart robbantani. Még jó, hogy kivetítést használtunk!
— Nem sokára elkészül a főzet, addig pihenj!
Eltelt pár óra, míg minden készen állt, azonban addig sem ültem tétlenül. Rengeteg varázskönyvet olvasgattam, azonban egy idő után elálmosodtam.
— Miért nem alszol egy kicsit? Felébresztünk, ha kész van – javasolta Fallaciusz, miután már vagy hatvanadszorra ásítottam.
— Nem is tudom.
— Időbe telik, míg tökéletesen elkészül! Ígérem, felébresztünk!
— Legyen. Álmosan nem lehet varázsolni – egyeztem bele.
— Ez a beszéd! – varázsolt elő a semmiből egy kényelmesnek látszó ágyat. Szinte megszólalt, hogy feküdjek bele.
Kipihenten ébredtem. Nyújtózkodva ültem fel, és kerestem tekintetemmel Gillyt és Fallaciuszt. Mindketten a fortyogó üst felett álltak.
— Elkészült?
— Majdnem. Még kell bele egy kis disznóvér – cseppentette bele, miközben válaszolt. – Gilly, hozz fiolákat!
Érdeklődve mentem közelebb.
— Pf, ez iszonyú büdös! – fintorogtam, és tisztes távolságba hátráltam.
— Nem az illata a lényeg – mosolygott Fallaciusz, közben pedig kitöltötte a bájitalt.
— Tessék, indulhatsz! Ne feledd, mit beszéltünk! Ahogy megjelensz, egyből dobd a fiolákat, ne tétovázz!
— Menni fog! – biztosítottam századjára, és átvettem a főzeteket, azután magam elé dobtam egy teleportáló bájitalt, és a Halliwell padláson találtam magam. Mindhárom nővér ott volt, Leoval és Wyattel kiegészülve.
Sziasztok! :D Meghoztam a következő fejezetet! Kicsit szomorú vagyok, hogy nem sikerült rávennem titeket a vélemény-írása. :( Ugyanakkor köszönöm Ildinek, hogy vette a fáradságot, és szánt rám plusz két percet! :) A fejezet bétázását köszönöm Katarinának! Illetve köszönöm a fejezet értékelését, örülök, hogy örömet szerezhettem! :P Leo nevét valószínűleg a Word javította át először, és utána átszoktam, vagy nem tudom. De ezentúl figyelek rá! :) Ismételten kérek mindenkit, aki olvassa, hogy vegyen annyi fáradságot, hogy leírja a véleményét, vagy legalább a fejezet végén található kis szavazásban bejelöli, hogy ő milyennek találta! Nekem nagyon sokat jelentene!
Az első, amit megállapítottam, hogy kellemes meleg volt, ami jól esett a jéghideg verem után. Egy fényes terembe érkeztünk. Körös-körül a polcokon varázskönyvek és bájitalos üvegcsék sokasága, nem beszélve a különböző varázstárgyakról: rengeteg döglött bogár és kétéltű, kétes eredetű rongyok, szőrszálak, kisebb és nagyobb dobozok, és mintha egy unikornis szarvát is láttam volna. Középen vidáman ropogott a tűz, felette egy üstben szürkés trutyi fortyogott. Egy asztalon nyitott varázskönyv, alkimista filmekben látott eszközökkel.
— Megérkeztünk! – engedett el Fallaciusz. – Gilly, hogy állsz? – fordult az üst felett álló, piszkos ruhájú lányhoz.
— Egész jól, Mester – válaszolt, miközben ellenségesen méregetett. De mintha egy kis érdeklődést is láttam volna a tekintetében. Egy nyúllábat dobott az üstbe, mire az robbant egyet, és igen büdös gázt eregetett.
— Ülj csak le! – mutatott Fallaciusz egy szék felé.
— Öhm… Igazán köszönöm a segítséget, de azt hiszem, vissza kellene mennem a nővérekhez. Már biztosan keresnek.
— Miért mennél vissza? Hiszen nem siettek a segítségedre!
— Biztosan jó okuk volt rá. Talán csak nem találtak! – próbáltam védeni őket. Gilly felhorkant.
— Ezt te magad sem hiszed!
— Elég, Gilly! – szólt rá Fallaciusz. – Bocsáss meg neki, tudod ő empata, így érzi, amit te. Hadd kérdezzem meg, szerinted mi állhat a hátterében annak, hogy nem találtak meg téged? Hiszen nekem is sikerült!
— Nem tudom! Nem értek annyira a varázsláshoz még, de biztosan keresnek!
— Tegyünk próbát! Az inga a legegyszerűbb módja, hogy keressenek téged! Ez a hely nincs levédve, könnyen a nyomodra bukkanhatnak! Maradj itt egy kicsit, és kiderül, kinek van igaza! Megegyeztünk?
— Nem is tudom…
— Nem kell félned, itt nem esik bántódásod!
— Rendben – egyeztem bele.
— Nagyszerű! Kérsz esetleg valamit enni vagy inni?
— Nem, köszönöm.
— Nos, belátod végre, hogy igazam van? Már három óra is eltelt, ennyi időnek bőven elégnek kellett volna lennie! – mondta Fallaciusz órák múltán. Kezdtem belátni, hogy talán igaza van, de annyira hihetetlen volt.
— Angela, tudom, hogy rosszul esik ezt hallanod, de a Bűbájosok nem annyira szentek, mint ahogy beállítják magukat! – ült le mellém. – A külvilág felé persze ezt mutatják, ám valójában, ha csak tehetik, a saját, önző céljaik megvalósítására törekszenek. A wicca mágiát használják, de nem törődnek annak törvényeivel, azzal, hogy a varázslat nem használható gonosz vagy önérdekű célokra.
— Nem, ez nem igaz! Hiszen annyi ártatlannak segítettek már! Ott van például az a nyomozó!
— Igen, a rendőr. De azzal, hogy segítettek, elkerülték a lebukást is, nem igaz? És vedd figyelembe, mennyi ember halt meg miattuk! Köztük sok rendőr, aki szintén rájött a titkukra, és nem volt annyira készséges, hogy hallgasson. Rengeteg hibát követtek el, többször próbálták megváltoztatni a világot. Egyszer szövetkeztek az Avatarokkal is, egy nagyhatalmú csoporttal, akik el akarták törölni a démonokat a világról, hogy csak a jó maradjon. Persze, mindenki tudja, hogy ez lehetetlen, mert így felborul az egyensúly, de őket ez sem érdekelte, csak az, hogy ne kelljen többé harcolniuk.
— Vagy ott volt Gideon! – szólt közbe Gilly.
— Gideon? – kérdeztem.
— Igen! Nyilván nem mesélték. Gideon egy Égi volt, a Varázsiskola igazgatója, akit szintén megöltek, mert rájött, milyenek is valójában. Leo például sokszor támadt az Égiekre, úgy is, hogy már ő is az volt!
— De akkor befolyás alatt állt! – vetettem ellen.
— Hát persze – mosolygott elnézően. – Persze, hogy ezt mondták neked! De arra milyen mentséget találsz ki, hogy isteneket játszottak? Fogták magukat, és megidézték az ősi erőket, hogy aztán istennőkké válhassanak!
— Phoebe egy démonhoz ment feleségül, majdnem gyereket is szült neki.
— Mindent azért tesznek, hogy nekik jó legyen, más nem érdekli őket! Érted már? – hagyott magamra. Döbbenten meredtem magam elé. Ez nem lehet! Nem ilyennek ismertem meg őket! Miért csaptak volna be ilyen hosszú időn keresztül?
— Nem olyan jók, mint amilyennek hiszed őket – tért vissza egy serleggel a kezében, amit felém nyújtott. – Tessék, bizonyára szomjas vagy!
Szó nélkül vettem el az italt, és hajtottam le egy kortyban. Rémes íze volt, de nem törődtem vele. Csak azon járt az agyam, hogy hihettem el minden szavukat kételkedés nélkül.
— Ha segítesz, mi véget vethetünk a további zsarnokságuknak! – duruzsolta a fülembe Fallaciusz. Mielőtt válaszolhattam volna neki, a szoba elhalványult, és a Halliwell padláson találtam magam.
— Na, végre! Angie, jól vagy? – ott volt a három nővér, illetve Leo, Wyatt és Chris.
— Mit érdekel az titeket? – kérdeztem ridegen.
— Már hogyne érdekelne!
— Angie, mi van veled?
— Veletek mi van? Jesszus, két éven keresztül hitegettetek, közben pedig… Hogyan vettetek rá, hogy ilyen vak legyek, bűbájt bocsátottatok rám?
— Kicsim, miről beszélsz? Mi zaklatott fel ennyire?
— Ti! Ti és az önző viselkedésetek! Kihasználtok másokat, a mágiát, hogy jól élhessetek! Én pedig végig hittem nektek!
— Angie, az a valaki, aki ezt állította rólunk, hazudott! Engedd, hogy bebizonyítsuk! – kérte Wyatt.
— Nem! – ráztam a fejem. – Éppen eleget tudtam meg rólatok, de többet nem hiszek nektek! Fallaciusznak igaza van!
— Fallaciusz? Ki az a Fallaciusz? – kérdezte Piper, de válasz helyett megsuhintottam a karom, mire Wyattet kivéve, aki rögtön felhúzta a pajzsát, a padlás végébe repültek. Magamhoz röptettem egy fiolát, majd magam elé dobva tűntem el, mielőtt visszatarthattak volna.
— Mi a franc ütött belé? – fakadt ki Paige, miközben feltápászkodott.
— Nem tudom, de nagyon nem tetszik!
— Nem láttátok a szemét? – kérdezte Wyatt.
— Nem, engem a keze valahogy jobban érdekelt – feleselt vele Phoebe.
— Akkor elmondom, hogy a máskor zöld szeme most majdnem fekete volt.
— Fekete? Ezt hogy érted?
— Apa, Paige Néni? Nektek sem ugrik be semmi?
— A 48 órára gondolsz? – kérdezte Leo elgondolkodva.
— Ami most már nem 48 óra. Mondjuk 30, talán.
— Miről beszéltek? – kérdezte Chris.
— Az új boszorkánynak 48 órája van eldönteni, hogy a jó vagy a gonosz mágiát választja-e.
— Ez milyen hülyeség? És mi miért nem dönthettünk? – kérdezősködött a srác még mindig.
— Talán szerettél volna? – háborodott fel Piper.
— Nem úgy értettem!
— Azért, mert ti jónak születtetek, kezdettől fogva körülvett titeket a jó mágia – adta meg fia kérdésre a választ Leo.
— Mit csinálunk most? – tette fel Paige a kérdést.
— Amit veled. Igyekszünk meggyőzni a mi igazunkról, és bízunk benne, hogy a jó győzedelmeskedik.
------------------------------
Gilly: