Bűbájos(okkal egy) új élet

A 12. fejezet, még mindig Angie szemszögéből, a folytatás azonban már egyben a meglepetés rész is lesz, külső szemszöggel. ;) Addig is jó szórakozást ehhez a részhez! :)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. A tegnapi alvilági kaland csak rossz emlékvolt, az utána megtartott bájital óra pedig tanulságos. Piper majdnem két és fél órán át magyarázott a főzetekről, és mutatta meg, hogyan kell egy-egy száraz, vagy folyadékos főzetet elkészíteni. A lelkemre kötötte, hogy egyedül jó ideig ne próbálkozzam, és csakis receptből készítek utána bájitalt. Engedelmes kislányként megígértem ezt Neki, bár nem is vágytam kalamajkára.
— Jó reggelt! – köszöntem a konyhába lépve, ahol Wyatt és Piper reggelizett.
— Szia! Kérsz tejeskávét?
— Igen, köszönöm! – letelepedtem vele szemben, és vettem egy pirítóst.
— Hol vannak Chrisék?
— A Bandával mentek suliban. Prue-t is elvitték, látnod kellett volna, milyen boldog volt. – Chris szinte mindig az ötfős bandájával lógott, amiben elég fontos helye volt. A többi srác felnézett rá, gyanúm szerint nem csak azért, mert ötük közül ő volt a legjóképűbb, hanem, mert érettebb is volt kortársainál – ami a Halliwell gyerekekről általánosságban is elmondható. Amolyan bandavezér volt, szerencsére nem a rosszabb fajtából.
Kevin, a banda egyik tagja, Christopher legjobb barátja már hónapok óta tetszett Prue-nak. Ezt is, mint sok mást, a szombati kis kalandunk alkalmával tudtam meg.
— Áh, értem. Ma is edzünk?
— Szeretnél? – nézett rám vigyorogva, aztán felnevetett, hallva, hogy felnyögök. – Nyugi, suli után pihenünk!
— Éljen! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Az órák viszonylag egyhangúan teltek.. Minden anyagot ott folytattunk, ahol az előző tanévben abbahagytuk.
— Tudod, még mindig nem értem, hogyhogy nem buktatok le előttem gyerekként? Az oké, hogy kezdettől fogva varázsoltok, de arra is emlékszem, hogy rengeteget játszottunk együtt – mondtam Wyattnek, mikor már otthon ültünk a konyhában.
— Megtanultunk ezzel együtt élni. Gyerekként mindenkivel többször fordul elő baleset. A gyerekek nem tudják kontrollálni a képességeiket, egyszerűen csak jön. Jó példa erre a varázsovi.
— Persze, tudom. Azok a gyerekek mind úgy használták a mágiát, mint mások a két kezüket. Csakhogy én sosem varázsoltam. Arra emlékeznék – kortyoltam bele a pohár narancslevembe.
— Valószínűleg átmenetileg megkötötték az erődet. Vagy olyan mélyen elnyomtad a rossz élmények hatására, hogy szinte el is tűnt. Sok mindenre képes az ember, ha trauma éri! – jelent meg Prue az ajtóban, egy könyvvel a kezében.
— Te meg mióta hallgatózol?
— Most értem vissza a suliból – mutatta a könyvet. – Apa és Paige néni épp a diákok órarendjét készíti újra. Valami nem stimmelt a régivel.
— A mágiatörténet tanár lelépett, nem bírta a kilencedikesek szurkálódását. Úgy tűnik, egy ideig mienk a ház.
— Vigyázz! – kiáltottam, és lehúztam Wyattet, hogy a háta mögött megjelenő démon el ne találja. A srác azonnal felvonta a pajzsát, majd egy-egy gömbbel elintézte a három démont.
— Jól van? – kérdeztem, mikor megvizsgálta az eszméletlenül fekvő Prue-t.
— Rendbe jön, csak beütötte a fejét.
— Nem tudod meggyógyítani?
— Nem. Mágia okozta sebeket gond nélkül gyógyítanak a fényőrök, ám nem minden sima sérülésre hat.
— Mitől függ? – faggattam, hisz eszembe jutott, hogy tegnap pont emiatt bosszankodtam az Alvilágban.
— Azt hiszem, a sérülés súlyosságától, illetve, hogy mennyire erős a szeretete a fényőrnek az adott személy iránt.
— A szeretete? – kérdeztem vissza.
— Igen. A fényőrök gyógyításához a szeretet a kulcs. Éreznie kell, hogy szereti az áldozatot, anélkül képtelen a gyógyításra. Christ még nem érte ilyesfajta megrázkódtatás, ezért nem képes gyógyítani. Én pedig most azért nem gyógyítom meg Prue-t, mert magától is helyre jön.
— Értem. És mi van ezzel a védenc-megérzős dologgal?
— A fényőrök így tudnak segíteni, ha baj van. Ha a védenc hívja a fényőrét, azaz kimondja a nevét, vagy gondol rá, azt az őr megérzi. Nem tudom, hogyan működik pontosan, majd elmondom, ha lesz védencem.
— Mikor kaphatsz?
— 18 éves koromig semmiképp. Utána akkor, ha készen állok.
— Az Égiek döntik el?
— Igen – mosolygott.
— Azt hiszem, kifogytam a kérdésekből. Egyelőre.
Wyatt felnevetett.
— Tudod, mi jutott eszembe? Teleportáltunk már. Még régen. Anya alaposan leszidott utána – nevetett.
— Elhitették velem, hogy az egészet csak álmodtam, tényleg! – jutott eszembe a régi emlék. A srác az egyik pillanatban még velem nevetett, a másikban elkomorodott. Egy kéz ragadta meg a vállam, Wyatt azonnal utánam kapott. A démon mindkettőnket megával vitt.
— Te meg hogy…? – nézett a démon elképedve Wyattre. A srác gyorsan vont maga mögé, kihasználva a döbbenetét. Az üreg, ahova érkeztünk, tele volt démonokkal.
— A francba!... Fuss! – taszított meg Wyatt, míg Ő egy telekinetikus hullámmal minden démont a földre szegezett. A lábaim maguktól lendültek meg, és vittek előre. Fogalmam sem volt, merre, vagy hova futok. Hallottam, amint Wyatt mögöttem jön, aztán egyszer csak már a balkaromat fogva vezetett előre, úgy rohantunk. Az Alvilág leginkább egy sötét, végtelen barlangrendszerre emlékeztetett, ahol a folyosók és a termek sűrűn váltották egymást.
Most nem éreztem annyira a bizonytalanságot és egyebet, mint előző nap. A félelem azonban, hogy utolérnek, vagy belefutunk egy másik csapatba, nagy volt. Sűrűn tekintgettem hátra, megjelennek-e mögöttünk.
— Miért nem… teleportálunk? – lihegtem. Kezdett szúrni az oldalam.
— Nem tudok… Olyan területre hoztak, … ami blokkolja ezt az … erőm. Keresnünk kell egy… rendes terepet.
Hirtelen állt meg, én pedig majdnem nekiütköztem.
— Démonok! – tátogta némán, és a kaverna felé intett a szemével, ami előtt megtorpantunk.
A következőt fogjuk tenni.
Még épp idejében tapasztotta a számra a kezét, nehogy felkiáltsak. Elkerekedett szemekkel bámultam rá. Hangja a fejemben szólalt meg.
Telepátia, magyarázta. Öten vannak, meg tudod őket taszítani telekinézissel, én pedig küldök nekik egy-egy energiagömböt. A meglepetés a mi oldalunkon van. Onnan már tudok teleportálni.
Bólintottam, jelezve, hogy értem a feladatot, és kiléptem. Suhintani akartam, de a barlang üres volt. Tanácstalanul pillantottam Wyattre, a fiú épp akkor esett össze. A démon, aki leütötte, rám emelte tekintetét, mire fájdalom szúrt a csontjaimba, majd ájultan estem össze.
Ismét megkötözve tértem magamhoz, de legalább láttam. Wyatt mellettem állt a fal mellett, és engem nézett. Mindkettőnk keze fel volt láncolva.
— Hogy vagy?
— 24 órán belül másodszorra ejtenek foglyul, és kötöznek meg. Mivel ez igazán nem számít, tökéletesen! – morogtam gúnyosan. Bátyám elmosolyodott, majd ismét komolyan folytatta.
— Nem tudok teleportálni, és egyik erőm se működik. Teljesen blokkolták a barlangot. Nekünk kell kitalálni valamit, mert nem jön segítség.
— Remek! – morogtam – Van ötleted?
— Igen, egy igézet.
Valami hangosan döndült egyet, és csak most néztem körül. A kaverna közepén egy nagy áldozati oltár feküdt, valószínűleg fehér márványból faragva. A falakon fáklyák világítottak, és a többi üreghez képest ennek volt ajtaja, ami a hangot adta, ugyanis döngve kinyílt. Két alak lépett be rajta. Az egyik sötét köpenyt viselt, és csuklyát, ami az arca közepéig lógott, eltakarva azt. Viszont magas volt, és szikár. A másik, egy férfi, alázatosan követte urát – mert nyilván az volt –, elég szerencsétlennek nézett ki.
— Angela Lung és egy Halliwell-utód, ráadásul a legidősebb. Szép munka! – érezni lehetett hangján, hogy elégedett, a szolga mélyen meghajolt.
— Mi legyen velük, Úrnőm?
Undorítóan behízelgő hangja bántotta a fülem. Tudtam, hogy volt valami furcsaság. A köpenybe burkolózó alak nő volt!
— A Lánnyal tudod, mit kell tenni. A Halliwell… nos, most nem Ő a cél, de ha már itt van… hasznát vehetjük. Hozd a Lányt!
A márványkő felé fordult, szolgája pedig elém lépett.
— Hozzám ne nyúlj, Te féreg! – sziszegtem, mikor eloldozta a csuklómat tartó láncot. – Wyatt!
— Nem lesz baj! – mondta, mikor a démon a földre lökött, egyenesen az oltár felé. Megpróbáltam behúzni neki egyet, mivel az én telekinézisem sem működött, de megragadta a csuklóm, és nem engedte.