Bűbájos(okkal egy) új élet

Négykézláb térdeltem az Iskola gyakorló termében. Ziháltam, csöpögött rólam a verejték, de Wyatt nem a könyörületes tanár típusból származott. A legrosszabb pólómat és nadrágomat vettem fel – parancsra – ebéd után, és ide jöttünk. Azóta eltelt a fél délután, Én viszont még mindig az athamék, energianyalábok és bájitalos fiolák különböző áradata elől ugráltam, vagy ép telekinézissel védekeztem.
Egyetlenegyszer próbáltam megkérni bátyámat, egyben kegyetlen személyi edzőmet, hogy tartsunk pihenőt. Erre egy energiagömbbel válaszolt.

— A démonok legtöbbször támadnak, nem védekeznek. Nagyon ritka egy védekező démon, főleg, hogy a legtöbbször ők keresik, és támadják meg a boszorkákat – így kezdte a délutánt, majd egy-egy fegyverrel megfűszerezve folytatta:
— Ha megtámadnak – energianyaláb –, nem lesz időd leállni – athamé –, és bájcsevegni a démonnal – fiola – Ő a halálodat akarja majd – energianyaláb –, és nem érdekli, hány hajszálad görbült el – fiola –, vagy hányast kaptál a suliban – fiola – Megértetted?
— Igen! – ugrottam el egy athamé elől. És ez órákon át így ment. Szorgalmasan tértem ki a támadások elől, a testnevelésórán tanultak pedig – bukfenc, magasugrás, szaltó, kézen átfordulás… - szépen sorban, egyre jobban mentek, bár atlétikából sosem voltam ¾-nél jobb. Ha lehetőségem adódott, telekinézissel egész jól hárítottam, és egyszer-kétszer, tényleg csak ennyiszer, próbáltam visszatámadni. Hamar megértettem, hogy a mai „órán” a védekezést, főleg a kitérést gyakoroljuk.

Négykézláb térdeltem a parkettán, lihegtem, pólómból és homlokomról csöpögött a verejték. A folyamatos, erőteljes edzéshez nem voltam hozzá szokva. Teljesen kifáradtam, a tagjaim remegtek már egy ideje.
— Állj fel, és folytassuk! – áll meg két méterre tőlem Wyatt, és egy energiagömböt idézett a kezébe.
— Wyatt… – elcsuklott a hangom. – Wyatt, kérlek szépen, pihenjünk kicsit!
Hangom sokkal halkabb és erőtlenebb volt, mint szerettem volna.
— Folytassuk! Gyerünk, állj fel!
— Kérlek, Wyatt, csak két percet! – éreztem, hogy már a hangom is remeg. – Elfáradtam!
Csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok még térdelni és beszélni, és nem estem már rég össze. Tudtam, hogy ennek az edzésnek itt a vége, bármit is mond Wyatt. Már a holtponton is rég túl voltam.
— Állj fel! Még nincs vége! – hozzám lépett, és kezét felém nyújtotta. Ránéztem a kezére, és belekapaszkodtam. Összeszedtem a maradék erőmet, és felhúztam magam, de rögtön vissza is estem. A srác megtartott, de mégis ültem a földön. Leguggolt mellém.
— Tényleg ennyire fáradt vagy?
Nem tudtam szólni, csak levegőt vettem. Pedig szívesen beszóltam volna, hogy végre észrevette. Mellkasom elé emelte a kezét, amelyből aranyos fény csapott ki, mire jobban lettem.
— Nem hittem, hogy ennyire túlhajtottalak. Mégis vége mára. Menjünk haza!
Felállt, és mosolyogva bíztatott, hogy kövessem példáját. Ismét belekapaszkodtam a kezébe, és ezúttal sikerült állva maradnom, bár a szédülés elfogott. Haza teleportáltunk.

Otthon egy jóleső zuhany után frissült erővel csatlakoztam Prue-hoz, aki épp a nappaliban nézett valami sorozatot.
— Nagyon kifárasztott? – nézett rám együtt érzően.
— Úhh, ennyire látszik? Pedig nagy részét már kihevertem.
— Csak ismerem az edzési mániáját! Hamar belejössz!
— Angie! Anya üzeni, hogy menj fel a padlásra, nemsoká megy Ő is, és bevezet a bájitalok világába.
— Ugye, annál nem kell ugrálni? – néztem Prue-ra segítséget kérve.
— Nem vészes! – vigyorgott Chris is.

Felballagtam a padlásra, és belelapoztam az Árnyak Könyvébe. Elolvastam a címeket, aztán mentem is tovább. Egy érdekes oldalnál azonban megakadtam.
A helyiség közepén hirtelen feltűnt egy alak. Felismertem a jellemzőket: szakadt ruha és a bűz. A démon végigmért, és eldobott egy tűzgolyót. Sikítva bújtam a Könyv állványa mögé, aztán eszembe jutott, hogy ez nem a legjobb reakció, és hozzávágtam a polcról egy fiolát. A démon ordítva égett el. Lépések koppantak, és, mikor a démon eltűnt, Christopher, és Piper jelent meg a padlásajtóban. Pontosan ebben a másodpercben jelent meg mögöttem két újabb démon. Gyámom felrobbantotta az egyiket, a másik azonban gyorsan maga elé rántott, majd elpislantott. Velem együtt!
Nem volt nehéz kitalálni, hová vitt. Amint megérkeztünk, rögtön egy másiknak taszított, aki hátrafogta a kezem, összekötözte, utána bekötötték a szemem is, és a falnak löktek. Elestem, de sikerült valahogy felguggolnom.
— Hol van Fezír? – reccsent az egyik kérdése. A hang hallatán összerezzentem, de úgy tűnt, már nem foglalkoznak velem.
— Felrobbant. Ahogy Kalín is. Kalínt Ez a banya, Fezírt pedig az egyik Bűbájos nyírta ki.
Megrémültem, mikor nyilvánvalóan Rám célzott. Hangjából sütött a gyűlölet, és az undor. Védtelenül húzódtam közelebb a falhoz, bár abból áradt a hideg és a rosszindulat. Próbáltam bátyáimra koncentrálni, hátha megéreznek, de fogalmam sem volt, vajon működhet-e. Csak annyit tudtam, a fényőrök megérzik védencüket, de nem igazán voltak mondhatók a fényőreimnek. Szidtam magam, amiért nem mélyedtem bele eddig jobban ebbe a témába. Így csak reménykedni tudtam.
Csend telepedett a barlangra, amit annak jeleként vettem, hogy a démonok itt hagytak. Félelem fogott el. Nem úgy tűnt, mintha meg akarnának ölni – legalábbis egyelőre –, viszont, ha tényleg elmentek, bármikor jöhet valaki más, aki megteheti ezt helyettük. Nem valószínű, hogy itt lettek volna ajtók.
— Chris! Wyatt! – szólítottam a két fiút félhangosan, amit rögtön meg is bántam. Valamelyik démon alaposan felpofozott.
— Kuss legyen!
Bizsergett az arcom, ahol a démon tenyere ért, és volt egy sejtésem, hogy ez holnap is meg fog látszódni – már, ha megérem a holnapot.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a rettegés. Nem látok semmit, meg vagyok kötözve, az Alvilágban, ráadásul össze vagyok zárva egy démonnal, aki bármit megtehet velem, hisz túlságosan is kiszolgáltatott voltam. A gondolattól csak még jobban megrémültem. Bármit megtehet. BÁRMIT!
Éreztem, hogy felgyorsul a szívem, és izzadni kezd a tenyerem. Kezdtem a levegőt is szaggatottan venni. El akartam innen menni. El akartam futni erről az átok helyről, ahol minden jéghideg, és mindenhol bizonytalanság és gonoszság uralkodik.
Rémült-meglepett kiáltás harsant, melytől összerezzentem, majd egy meleg kéz érintette az arcom. El akartam húzódni, de a kéz ekkor a vállamat ragadta meg, és levette a szememet takaró anyagot.
— Nyugi, kiviszünk! – mondta Chris. Egyenesen zöld szemeibe bámultam.
— Menjünk! – lépett közelebb Piper. Felsegítettek, eloldották a kezemet tartó kötelet, és hazateleportáltunk.
— Elhalasszuk a főzetezést? – kérdezte gyámanyám, mikor már a padlás kanapéján ültem.
— Nem kell, pár perc, és rendbe jövök! – komolyan is gondoltam, amit mondtam. Amint ismét a házban voltunk, sokkal jobban lettem.
— Nem értem, hogy viselhetett meg ennyire.
— Az első pár alkalom mindenkinél ilyen.
— De Én nem először voltam lenn – mutattam rá.
— Igaz, de akkor nagyobb volt a sokk, ami elnyomta a többi kiváltható érzést.