Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! Mivel a fővonal, és több cselekmény is megvan, így sikerült gyorsan átnéznem a következő részt, és már fel is rakom! Remélem, örültök neki, és tetszeni is fog! :) Várom róla a véleményeteket! Most nem küldtem el Katarinának bétázni, tehát az előforduló hibákért elnézést! :P

Prue különös kislány volt. Két éve éltem vele egy házban, testvérek voltunk, mégis, alig tudtam róla valamit. Legtöbb idejét halandó barátnőivel, vagy unokatestvéreivel a Varázsiskolában töltötte. Otthon nagyon ritkán találkoztam vele két óránál többet, így érthető, hogy nagyon keveset beszéltünk.
Egy alkalommal azonban nemcsak a rég áhított Iskolát ismerhettem meg, de „húgomhoz” is közelebb kerültem.

Egy meleg, szeptemberi szombat reggel épp pirítóst ettem, mikor Wyatt lépett elém.
— Mikor végzel?
— Miért? – csodálkoztam.
— Mert elvinnélek a Varázssuliba. Tegnap este Apa beleegyezett, ő már el is ment.
— Mért nem ezzel kezdted? Már végeztem is! – csaptam le a fél pirítóst a tányérra, és kisimítottam arcomból egy vörös tincset.
— Nyugodtan fejezd be a reggelit, öt percen semmi sem múlik – ültetett vissza bátyám, és kezembe nyomta a maradék pirítóst. Durcásan haraptam bele újra. Wyatt az asztal szélére ült, és míg befejeztem a reggelit, végig engem nézett.
— Nyáron is volt tanítás? – kérdeztem, mikor indulni készültünk.
— Elszórtan. De az óvoda mindig üzemel.
— Arról hallottam már, ti is rengeteget voltatok ott – mosolyogtam.
— Pontosan. Voilá, mademoiselle! A Varázsiskola – mutatott körbe Wyatt, miután kibontakoztunk a bíbor-világoskék fényekből.
— Csodálatos! – suttogtam. Hosszú, végtelennek tetsző folyósón álltunk, melyről rengeteg ajtó nyílt. Lenyűgözve álltam Wyatt mellett. – Milyen hosszú ez a folyosó?
— Senki sem tudja. Gyere, körbevezetlek – fogta meg a kezem, mire egy fél pillanatra jóleső melegség töltött el. A srác ezt nem vette észre, s mire észbekaptam, már a tantermeket mutatta. Sorra jártuk végig az Iskolát. Szombat révén, sajnos egy tanórára sem tudtunk beülni, viszont az óvodába bepillanthattunk. A rengeteg kisgyerek között egy őszülő nő tevékenykedett.
— Jó napot, Mrs. Mayfield! – biccentett neki bátyám.
— Szervusztok, gyerekek! – mosolygott felénk, és felvett megvigasztalni egy sírásban kitörő kisfiút, akitől egy lány telekinézissel elvette a cumiját. Ezen igencsak meglepődtem. Ám ez nem volt minden. Egy kislány törökülésben ült… a levegőben! Levitálva babázott. Egy másik kislány gondolatkivetítéssel változtatta az előtte lévő virág szirmainak színét, míg egy kisfiú egy égő gyufát pörgetett maga előtt. Ezt Mrs. Mayfield gyorsan elfújta.
— Hányszor mondjam még, hogy ne tüzeskedj, Andy?!
Még jó ideig álltam volna az ajtóban, elnézve a 10-15 különböző képességgel rendelkező gyereket, de Wyatt szelíden tovább húzott. Egy viszonylag tágasabb terembe vezetett, az íróasztal mögött Leo ült talárban.
— Hát itt vagytok! – mosolygott ránk, és hellyel kínált minket. Wyatt le is ült, Én azonban nem álltam meg, hogy ne kezdjem el olvasni a polcokon sorakozó könyvek címét.
— Nos, Angie, hogy tetszik a Varázsiskola?
— Fantasztikus! Maga a hely, a rengeteg mágia, ahogy a kicsik az erejüket használják! – lelkendeztem.
— Látnád, mikor a korotokbeli diákok is itt vannak!
— Remélem, lesz rá lehetőségem – vigyorogtam.
— Minden bizonnyal – nézett fel Wyatt egy könyvből, amit biztosan nem most kezdett olvasni. Eddig csendben ült.
— Wyatt, mindent megmutattál a vendégünknek?
— Szerintem, ja. Csak a fórumot hagytam ki, de ott ilyenkor úgysincs semmi élet.
— Kérdezhetek valamit?
— Már kérdeztél is! De kérdezhetsz mégegyet!
— Hogy-hogy nem itt tanulnak Wyatték? – Leo arca egy pillanatra elkomorult.
— Anya nem tartja jó ötletnek – válaszolt helyette Wyatt.
— Tudod, mindig is Ő vágyott a legjobban a normális életre. Nem mintha nem szeretné a mágiát, azonban Pipernek mindene a család. De igaza is van. A Halliwell gyerekek bármikor jöhetnek ide, akárcsak a többi varázstudó.
— Értem – mondtam kicsit elgondolkodva. Pipert tipikus anyáskodó típusnak ismertem meg, aki mindig, mindenért aggódik.
—Megkeresnétek Pruet? Valahol a suliban van. Jó lenne ebédre hazaérni, viszont nekem van még elintézni valóm – mutatott Leo az íróasztalon álló papírtömegre.
— Megyünk már! – állt fel Wyatt – Biztos nem vihetném haza? Így sosem végzek vele.
— Megmondtam, hogy bármelyik könyvet viheted, kivéve ezt. Jobb, ha ez itt marad.
— Oké – sóhajtott beletörődően. – Otthon találkozunk – intett apjának, majd megfogta a kezem, és teleportált. Hatalmas és üres helyiségbe érkeztünk, a falakon telis-tele könyves polcokkal, középen asztalok és székek. Csak egy lány olvasott a teremben. Prue.
— Nahát, hugi, csak te lehetsz olyan stréber, hogy szombaton tanulj!
— Ha érdekel, egy regényt olvasok. Szia, Angie! – nézett rám.
— Hello!
— És otthon nem tudsz olvasni – forgatta Wyatt a szemeit. – Gyere, Anya már vár.
— Itt legalább nyugtom van tőletek – vágott vissza, és indult felénk, ám hirtelen egy démon pislantott közénk félúton. Hihetetlen gyorsasággal mozgott. Döbbenten bámultunk rá, hisz elméletileg ilyesmi nem fordulhatna elő. Megjelenése után Wyattet rögtön a falhoz vágta, aki az ütéstől eszméletlenül esett a földre. Ugyanabban a pillanatban emeltem a kezem, hogy ugyanígy tegyek a démonnal, amikor éles villanás töltötte be a termet, és a felhangzó sziréna után minden elsötétült.

Ugyanabban a teremben tértem magamhoz, egy furcsa érzés kíséretében. Bár az egész iskola néptelen volt már a villanás előtt is, most valahogy ijesztően kihaltnak tűnt. Prue az ajtó mellett feküdt mozdulatlanul. Körbenéztem, hátha megpillantom Wyatt-et, de a srác eltűnt. Prue mellé térdeltem, szerencsére nem sérült meg.
— Prue, ébredj! – ráztam meg finoman, mire kinyitotta a szemét.
— Angie, mi történt? – ült fel.
— Fogalmam sincs. Arról se, hogy hol vagyunk, mert ez nem a Varázsiskola. Legalábbis nem az, ahol pár perce voltunk – néztem körbe tanácstalanul az ijesztően szürke környezetben.
— Én… azt hiszem… tudom, hol vagyunk – mondta lassan. – Ez a Szellemsík.
— Mi? – hördültem fel – De mi nem haltunk meg!… Ugye?
Megrémültem. Az Árnyak Könyvében olvastam a Szellemvilágról, ami egy, a mi világunkkal párhuzamos világ, ahova, ahogy azt a neve is mutatja, a szellemek kerülnek.
— Nem, Angie, nem hiszem. Bár bízom benne, hogy inkább az Asztrálsíkra akart téged küldeni a démon. Akkor könnyebb dolgunk lenne.
— Engem? Hogy-hogy csak engem?
— Figyelembe véve, hogy a démon háttal érkezett nekem, és végig meg se fordult, nem tudhatta, hogy ott vagyok. Tehát te voltál a célpont.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Prue 13 éves. Az okfejtése idősebb emberre vallott.
— Na jó. Bárki is volt a célpont, vagy akár véletlen volt, valahogy el kell innen szabadulnunk. Nem áll szándékomban itt tölteni a további életem.
— Azt is megmondhatnád, hogy tegyük azt.
— Sajnos azt nem tudom – huppantam le egy székre.
— Talán, ha várunk egy kicsit, Anyáék biztosan kitalálnak valamit – ült le mellém Prue – Már biztosan rájöttek, mi történt.

Talán egy órát is várhattunk, miközben beszélgettünk. Prue valóban érettebb volt egy átlagos korabelinél. Nyilván a „családi események” miatt. Sokat megtudtam róla: hogy melyek a kedvenc filmjei, ételei… Rengeteget tanul a mágiáról, mert régebben úgy érezte, Wyatt és Chris árnyékában él, amit meg is értettem valamilyen szinten. A világ leghatalmasabb boszorkánya a bátyja, ráadásul Chris se semmi erőkkel rendelkezik. Csodáltam okosságáért, és az is kiderült, hogy már ölt démont egyedül. Titokban. Megesketett, hogy senkinek nem mondom el.
Végül azon kezdtünk gondolkodni, mi lenne, ha mi próbálkoznánk egy igézettel, ami visszavisz. Fogtunk egy tollat és papírt, és írni kezdtünk. Pár perc alatt összehoztunk egyet:

Egyszerre mondtuk el az igézetet. A Szellemvilág egy pillanatra eltűnt, helyette a valódi Varázsiskolában jelentünk meg. A Fórumon ott álltak a Bűbájosok, Leo, Wyatt és Chris.
— Lányok! Használjátok…
Nem derült ki, Phoebe szerint mit kellene használnunk. Ismét a Szellemsíkon voltunk.
— Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Prue, miközben egy székre rogyott.
— Nyugi, majd csak kitalálunk valamit! – karoltam át a vállát. – Mire utalhatott Phoebe? Milyen bűbájra?
— Nem tudom – ingatta a fejét – Bárcsak itt lenne az Árnyak Könyve!
—Ez az Prue!- csettintettem. – Annyi varázskönyv van itt! Csak találunk egy használható varázsigét!
Módszeresen néztük át az eltűnésekről, más világokról szóló könyveket. Kipróbáltunk 1-2 igézetet, de egyiknek sem volt eredménye. Egyszercsak furcsa dolog történt. A kezembe akadó, bíbor fedelű könyv önállósította magát, és lapozni kezdett. Körülbelül a felénél állt meg.
— Más világokban rekedt boszorkák hazatérése – olvastam az oldal címét.
— Megtaláltad? – lépett mellém Prue.
— Nem t’om. Itt az áll, hogy mindkét oldalról kell olvasni az igét.
Mielőtt húgom bármit is mondhatott volna, egy energiagömb repült el a fejem mellett. Megpördültünk, és ugyanazzal a démonnal találtuk magunkat szemben. Az agyam egy hátsó zuga a pokolba kívánta az elmúlt pár órát, illetve azt kívánta, legalább Wyatt is velünk lett volna. Telekinézishez emeltem a kezem, és kiáltottam hozzá: „Megállj!”, és a démon szó szerint vette! Üveges tekintettel, mereven állt tőlem kétméternyire.
—Ezt meg hogy csináltad? – ámult Prue.
— Abban sem vagyok biztos, hogy én csináltam – válaszoltuk egyszerre a démonnal. Prue-nak leesett az álla. Nekem is.
— Koncentrálj arra, hogy tűnjön el! – vetette fel. Engedelmeskedtem. Behunytam a szemem – mire a démon is –, és egyre csak azt ismételgettem magamban: visszamegyek az Alvilágba!
— Elment! – konstatálta Prue, mire kinyitottam a szemem.
— Mégis, mi volt ez?
— Van egy tippem, de most ne ezzel törődj! Először menjünk haza!
Bólintottam. Megfogtuk egymás kezét, és elmondtuk a varázsigét.
Először semmi sem történt. Már majdnem megszólaltam, mikor az iskola elhalványult, majd ismét feltűnt. Ezúttal a Halliwellekkel együtt. Prue édesanyjához rohant, aki átölelte. Mosolyogva néztem őket.
— Jól vagytok? – kérdezte Paige.
— Mint aki a Szellemsíkon járt – válaszoltam vigyorogva.
— Annál jobban! Angie-nek van egy új ereje! – kotnyeleskedett húgom.
— Micsoda?
— Hazaküldtem egy démont – vontam meg a vállam félszeg mosoly kíséretében.
— Úgy tűnik, telepata lettél – állapította meg Leo, miután az egész történetet elmeséltük.
— Telepátia? – csodálkoztam.
— Már két közös erőnk van – vigyorgott rám Wyatt.
— Összeillő pár! – cukkolt Chris.
— De hogy lehet ez? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva Chris megjegyzését. – Úgy értem, mitől nő ilyen mértékben az erőm? Előbb az időmegállítás, most a telepátia. Én nem vagyok hatalmas boszorka, mint a Bűbájos utódok!
— Talán mégis – vetette fel Paige.
— Igaza van. Jóformán semmit sem tudni a múltadról. Bármilyen kovennek lehetsz a leszármazottja.
Megcsörrent Phoebe mobilja.
— Nekem most mennem kell. Kicsim, ne légy ilyen bizonytalan! Árt a szépségednek! – lépett elém, és megölelt. Na, igen, ez Phoebe.
— Elvigyelek? – ajánlotta Paige.
— Megtennéd? – kérdezte Phoebe, de már meg is fogták egymás kezét, és búcsút intettek nekünk.