Öhm... elnézést a késésért. :$ Rengeteg időm van, és még sincs semmire elég. :)
Eltelt pár másodperc, míg felfogtam, hogy a saját keresztnevemmel szemezek, aztán a nappaliba lerohanva lengettem meg a többiek előtt a kis darabot.
— Mi ez?
— Nem tudom. Egyszer csak előtűnt a semmiből, ott volt az asztalomon, aztán megjelent rajta ez a név.
— Angela Drose? Miért nem Lung? Mármint, ez a valódi neved, nem? Nem változtatták meg a nevelőszüleid, vagy ilyesmi?
— Nem, a nevelőszüleim neve Spencer volt – biztosítottam róla Pipert, miközben helyet foglaltam a kanapén. A következő másodpercben Konstans már az ölemben is feküdt, dorombolva simult a tenyerembe. – Valamiért ismerős ez a vezetéknév, de fogalmam sincs, honnan, biztos, hogy életemben nem hallottam még.
— Ez a papír réginek tűnik. Óóó… - nyíltak el Prue ajkai a felismeréstől. – Pergamen. A Suliban van egy láda, tele feltekercselt pergamenekkel, Wyatt, te is láttad!
— Igen, és? Mi van velük?
— Nem emlékszel, mi van rájuk írva? Némelyik egészen hosszú.
— Arra gondolsz, hogy… De akkor Angie miért csak egy nevet kapott? – szakította félbe önmagát a srác.
— Hahó, mi is itt vagyunk! – lengettem meg a kezem.
— Az őrzött részlegben találtuk a ládát, mikor két éve Angie szülei, illetve a Vöröshold után kutattunk. Apa engedett be – kezdett a magyarázásba Prue. – Akkor akadtam rá, mahagóniból készült, szépen megmunkált, míves láda, a lakat egészen furcsa jelet ábrázolt, ami hasonlít a triquetrára.
— A lényeget, Prudence! – szólította fel lányát Piper.
— A ládában rengeteg pergamentekercs volt, mindegyik egy-egy családfát ábrázolt – vette át a szót Matthew, és jelentőségteljesen rám nézett.
— Azt hiszitek, köze van a bűbájhoz, amit elszórtam? Miért nem akkor jelent meg, miért most?
— Miért létezik mágia, miért vagyunk boszorkányok?
— A feltételezés ott hibádzik, hogy egyetlen nevünk van, nem pedig egy teljes listánk – mutattam rá.
— Szétnézhetnétek abban a ládában – ajánlotta Piper. – Lehet, hogy nem a teljes listát kaptad, csupán egy jelet, amin elindulhatsz.
— Ez az! Szólok Apának, hogy engedjen be! – pattant fel Prue, és tűnt el a szivárvány fényekben. Az ő teleportja volt a legösszetettebb színű.
— Mintha az ő családfáját keresnénk – állapítottam meg fejcsóválva. – Matthew, elviszel?
— Még mindig Wyattnek hívnak – morgott a megszólított. – Anya, te is jössz?
— Nem, menjetek csak!
— Nekem akkor is Matthew maradsz! – karoltam a fiúba.
— Tessék, menjetek! – nyitotta ki Leo az ősréginek tűnő faajtót. Mikor Matthew-val megérkeztünk, Prue már javában magyarázott apjának, nagyban gesztikulálva hozzá. – Elismétlem, semmihez ne nyúljatok, kivéve a könyveket és a ládát! Hívjatok, ha végeztetek!
— Hű, mintha valami régi horror filmbe csöppentünk volna! – suttogtam, miután tettem pár lépést befelé. A súlyos ajtó egy hosszú, félhomályba burkolózó folyosóra nyílt, két oldalt könyves polc szegélyezte az utat, illetve jobbra és balra is vezetett út. Kísérteties látványt nyújtott, főleg, ha még hozzá vesszük a mindenütt vastagon álló port. Olyan érzésem volt, hogy, ha suttogásnál hangosabban beszélek, felverem az itt nyugvó mágiát, mint valami félelmetes szörnyet.
— Még mindig kiráz tőle a hideg! – borzongott meg mellettem Prue.
— Gyertek, menjünk! – orbolt Matthew a kezébe egy fáklyát, aztán gyújtotta meg pirokinézise segítségével, és felvállalva a vezető szerepét, indult meg az elénk táruló kis ösvényen.
— Pue-nak igaza van, ez a hely hátborzongató! – fontam össze magam előtt a karjaimat, mintha ezzel védeni tudnám magam. – Ráadásul minden tiszta por! Nem vagyok tisztaságmániás, de százévente igazán ráférne erre a helyre egy alapos porszívózás!
— Angie, ezen a helyen több száz éve nem járt senki, rajtunk kívül! A legtöbb mágiatudó el is felejtette a létezését.
— Miért, mi olyan nagy szám benne? Innen vette Rowling a Titkok Kamrájának ötletét?
— Nem. Ennek a helynek nincs neve, ahogy meghatározható helyzete sincs.
— Már hogyne volna? Hiszen a Varázsiskolából nyílik! – vágtam közbe.
— Na, és a Suli hol helyezkedik el pontosan? – kérdezte Matthew.
— Hát ööö… izé.
— Na, ugye? Ez a kamra, vagy terem, még a Sulinál is meghatározhatatlanabb, külön dimenziót képvisel. Jó párszáz éve még a Varázsló Tanács zárta el, mert túl veszélyes helynek tartották, az ide halmozott mágikus tárgyak és könyvek miatt.
— Aha. Nem akarok okoskodni, de ha el van zárva, akkor mi miért sétálgathatunk most ilyen nyugodtan?
— Mióta az Iskolához csatolták, az aktuális igazgató tudja csak nyitni. Gideon például innen szerezte a varázstükröt, amivel a gonosz világgal tartotta a kapcsolatot.
— Ez a folyosó is olyan végtelen, mint a suliban?
— Csak majdnem – mosolyodott el Matthew. – Itt van.
— Ez hatalmas! – ámultam el az előttünk pihenő, kb. egyszer másfélszer másfél méteres ládán.
— Mondtam. Rengeteg pergamen van benne! – jegyezte meg Prue.
— Na, és hogy nyitjuk ki? – térdeltem a poros földre, a kicsinek igazán nem nevezhető tároló elé. – Ez egy wicca szimbólum! – ismertem fel a zárat alkotó jelet, ami valóban hasonlított a Nővérek jelképére.
— Honnan tudod? – lepődött meg Matthew.
— Nem véletlenül vettem fel a mitológiát, és folytatom ebben az évben is – néztem a srácra. – Szóval? Tárulj szezám?
— Nem, két éve egy bűbájt használtunk, Prue, te emlékszel rá?
— Nagyjából. Valami olyasmi volt…
Nem figyeltem a lány töprengésére, lefújtam a por nagy részét a zárról, mely így sokkal kivehetőbbé vált. Eddig csak könyvekben láttam ez a szimbólumot, ami eddig is vonzott, ám most, hogy itt volt előttem, a levegő szinte vibrált. Kinyúltam, és ujjbegyemmel finoman érintettem az egyik holdat, végig simítva az íven.
A következő pillanatban kattant valami, belehasítva a csendbe, a három hold a saját tengelyük mentén elfordult, míg végül csak a csúcsaik értek össze, majd a felső elvált az alsó kettőtől, a láda teteje pedig hangosan nyikorogva tárult fel.
— Hé! Ezt meg hogy csináltad?
— Fogalmam sincs, Prue. Épp csak hozzáértem.
— Hát, az biztos, hogy a mi érintésünkre nem reagált így – jegyezte meg Matthew, miközben mellém guggolt, és kotorászni kezdett a láda tartalmában.
Körülbelül egy órás keresés után jutottunk el a láda feléig, a már megnézett pergamenek mellettünk hevertek a földön, és a kupac egyre csak halmozódott.
— Drose, Drose, Drose – ismételgettem mantraként, ahogy sorra vettem az újabb és újabb családfákat. – Hjajj, ez lehetetlen feladat! – fakadtam ki, mikor a következő kijjebb tekert tekercsen a Gary Parkertől levezetett ágakat találtam, és mérgemben nem épp kedves mozdulattal hajítottam a kupac tetejébe. – Sétálok egyet – álltam fel, és ugrottam át a kisebb dombot.
— Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetett Matthew. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatva indultam meg a sorok mentén, a magammal vitt fáklya fényénél megvilágított könyvek gerincét olvasva: Az gonosz démonok enchyklopediája, Minden jóslatok Nagykönyve, Földön kívüli dimenziók.
A szimbólum, ami a láda zárjaként funkciónál:
Elégedetten sétáltam az utcán, új műkörmeimet csodálva.
A csütörtöki napon nem kellett bemennünk az iskolába, tanítási szünet miatt, így a megszokotthoz képest későn keltünk, majd irány egy bevásárló körút. Prue addig könyörgött anyjának, míg az el nem engedte a nemrég nyílt bevásárlóközpontba, amit inkább plázának lehet nevezni. A kislány engem is magával rángatott egy csajos bevásárló túrára, és nemsokára csatlakozott hozzánk Penny is. Míg Pipert a fiúkkal hamar szem elől tévesztettem, mi a ruhák felé vettük az irányt. Jót tett nekem a válogatás, és a csajos pletyizés, végül pedig a műkörmöshöz vettem utam.
Most elégedetten sétáltam az utcán, új körmeimet csodálva. Egyre beszéltük meg a találkozót, hogy haza induljunk. Volt még fél órám. Hirtelen novemberre jellemző hideg szél támadt. Az erős szélrohamtól egy pillanatra elakadt a lélegzetem, így befordultam egy mellékutcába. Csukott szemmel dőltem a falnak, és vettem egy mély levegőt.
Ideje megkeresnem a szökőkutat, talán Chrisék már ott vannak.
Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas férfival találtam magam szemben. Szakadt, mocskos ruhájával hajléktalan benyomását keltette bennem.
— Elnézést! – motyogtam, miközben sietve próbáltam megkerülni, és a lehető legtávolabb kerülni tőle. Lágy szellő kerekedett, és az orromat furcsán gonosz bűz csapta meg. A férfi elkapta a karomat, és a falnak vágott.
— Azt nem mondták, hogy véla is vagy, banya! – Remek, már megint egy démon! – Nem baj! Így is meghalsz!
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, megragadta a torkomat, és fojtogatni kezdett, közben magasra emelt. Rémülten próbáltam lefejteni a kezét a nyakamról, hogy levegőhöz jussak, de nagyon erős volt. Más eszközhöz folyamodtam. Kezemmel a démon felé suhintva megpróbáltam ellökni, de épp csak megtántorodott kissé.
— Több kell, hogy leállíts, banya! – mondta, és a szemközti falhoz vágott. Éreztem, amint a homlokomon valami hűvös kezd szivárogni, és a fejembe belehasít a fájdalom, de nem törődtem vele. A démon megindult felém. Összeszedtem minden erőmet, és egy nagy löketet küldtem felé, megtoldva egy telepatikus hullámmal. Áldottam az eszem, amiért rávettem Wyattet, hogy segítsen a telepátia használatában és irányításában, bár fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hamar hasznát veszem.
Az óriás repült pár métert, és a hátán landolt. Ez így nem lesz jó. Tényleg nagyon erős! Körbenéztem, szememmel valami hegyes vagy éles tárgyat keresve, és egy hosszú vascső keltette fel a figyelmem. Telekinézissel megragadtam, és betájolva a feltápászkodó démon szívét – már ha van neki –, teljes erővel neki löktem.
— Wyatt Matthew, Christopher! – kiáltottam, mikor a démon ismét csak megtántorodott. Még a levegőben elkapta fegyveremet, így az csak meglökte. Elhűlve bámultam rá, és már nem tudtam mit kitalálni, hiszen ebben már tényleg benne volt minden erőm. A mellékutcába a két srác orbolt.
— Mi tör…
— Mögötted! – szakítottam félbe Christ, mire mindketten megfordultak. Meglepetésemre Wyatt mellém portált, míg Chris támadásba lendült. A levegőbe emelte, majd teljes erőből a földhöz vágta, robbantással kísérve. A démonnak alig kottyant meg.
— Na, jó! Te akartad! – morogta Chris, és egy elektromos nyalábot küldött a démonra. Abban a pillanatban mintha nem is Christopher Halliwell állt volna előttem, szinte éreztem, ahogy átjárja az elektromosság, körülötte a levegő szikrázott.
— Nem tudjátok mindig megvédeni! – ordította, miközben felrobbant. Chris felénk fordult. Úgy vigyorgott, mint egy elégedett óvodás.
— Szerencséd volt. A brutális démonokat nem sokan élik túl. Betörik az áldozat koponyáját. – mondta Wyatt, miközben meggyógyított.
— Nem jártam tőle messze – grimaszoltam.
— Megint egyértelműen Angie-re ment.
— Ja. A baj az, hogy biztos volt megbízója is, mert ezek nem támadnak maguktól. Ahhoz túl ostobák.
— Haza mehetünk?
— Nem! – mondtam fájdalmasan – Most csináltattam meg a körmöm, erre ez a Behemót Káposztaléagyú betöri Nekem!
Chris rosszul leplezett kuncogásba kezdett, míg Wyatt csak a szemeit forgatta, és kezébe vette „sérült jobbomat”.
— Tessék. Most már indulás!
Ránéztem a körmömre, aminek immár semmi baja nem volt.
— Azta! Köszi, Matthew!
— Maradjunk a Wyattnél! – húzott fel a földről egy grimasz kíséretében. A szökőkúthoz sétáltunk, majd a terepjáróban ülve elmeséltük kis kalandunkat a többieknek is.
Ebéd után szét széledtünk, Prue segített mosogatni, Penny elbúcsúzva tűnt el a narancsos-bíbor fényekben, míg a két fiú a pincébe vette be magát egy kis csetepatéra. Folyamatosan azon versengtek, hogy melyikőjük veri el a másikat többször. Én, kihasználva az alkalmat, a padlásra mentem, átlapozni az Árnyak Könyvét. A brutális démon furcsa jelzővel illetett, és reménykedtem benne, hogy megtalálom a könyvben, ráadásul közelebb is visz a múltamhoz. Mióta rendelkezem aktív erőkkel, és varázsolok, egyre inkább foglalkoztatott a múltam. Biztos voltam benne, hogy a nevelő szüleim egyszerű halandók voltak, a vér szerinti szüleimről, rokonaimról viszont semmit sem tudtunk kideríteni. Különös volt az egész.
— Mit keresel? – kérdezte Prue, belépve az ajtón.
— Az a démon azt mondta rám, hogy véla. Ki akarom deríteni, mit jelent.
— Az Árnyak Könyvében semmit sem fogsz találni – ült mellém. – Átlapoztam már párszor, és egyszer sem láttam véla feljegyzést. De talán a Suliban több sikerrel jársz. Ha akarod, segítek! – ajánlotta.
— Remek, kösz! Menjünk! – csaptam be a könyvet, elengedve a lapot, amit épp továbbhajtottam volna. Egy-egy főzet segítségével pillanatokon belül a Suli Könyvtárában termettünk.
— Itt több ezer könyv van, hogy találjuk meg a nekünk kellőt? – kérdeztem a lányt, miközben körbeforogva futtattam végig a tekintetem a hatalmas polcokon.
— Ige segítségével – válaszolta Prue magától értetődően.
— Varázserő halld a rímet,
Váltsd valóra kérésem!
Hogy a vágyott célt elérjük,
A kívánt könyv feltűnjön előttünk!
Alig pislogtam egyet, húgom máris kész igézettel állt elő, amit fel is olvasott, melynek hatására az egyik polcról kicsusszant egy vastag könyv, és hangosan puffant előttünk az asztalon.
— Kereshetünk! – vigyorodott el. Magunk elé húzva a vaskos kötetet, kezdtünk neki a dolognak, azonban csak az első tíz oldalig jutottunk, mikor Matthew jelent meg mellettünk.
— Hé, Lányok! Mit kerestek?
— Meg tudod, ha megtaláltuk! Matthew – vigyorodtam el az arca láttán. Végre rájöttem, mivel tudom bosszantani.
— Át akarjátok lapozni az egészet? Mutatok egy jobb megoldást! – mondta, mert a kérdésre bólintottunk. Mögém állt, megfogta a kezeimet, és a nyitott könyv fölé tartotta.
— Hunyd be a szemed, és koncentrálj a keresett témára! – susogta a fülembe, mire végigfutott a hátamon a hideg.
— Megvan? – bólintottam.
— Akkor most használd a telekinézised!
— Hogyan? – kinyitottam a szemem, és megrökönyödve néztem rá a vállam felett. Hátratántorodtam, az arca alig két centire volt az enyémtől. Előrefordította az állam.
— Menni fog! Gondolj arra, ahogy a könyv a megfelelő oldalra lapozza magát! Egyszerű erőkombinálás. Összekötöd a telepátiát és a telekinézist. Most pedig rajta!
Behunytam a szemem, és koncentráltam a ’véla’ szóra. Hallottam a lapok finom suhogását, mint mikor a szél pörgeti őket. A levegő lágyan rezdült előttem, végül abbamaradt.
— Nyisd ki a szemed! – Wyatt hangja elégedetten csendült, kíváncsian néztem a könyvre. Sikerült! A jobb oldal tetején, középen a arannyal írt Vélák cím díszelgett.
— Hűha! – suttogtam.
— Gratulálok! – ujjongott Prue.
— Ügyes vagy! Mire kellenek nektek a vélák?
— A démon ezt mondta rám. Vélának nevezett.
— Szóval nimfa vagy? Nálunk ennek felel meg – mondta, mert közben gyorsan átfutotta a szöveget. Én is a díszesen írt szöveg felé fordítottam a figyelmem.
— Ugye, Te nem sújtod rettenetes büntetéssel a hazugságot?
— Ne félj, egy kis füllentésért még nem öllek meg! – vigyorogtam Wyattre.
— Viszont a kép hasonlít Rád! – mutatta Prue. Igaza volt. A vonatkozó résznél egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lány díszelgett. Valószínűleg épp tánc közben ábrázolták, mivel a haja és ruhája a levegőben úszott. Maga is kép is eszméletlenül gyönyörű volt, és hirtelen el sem tudtam képzelni, vajon milyen lehet élőben.
— Nem lehet, hogy egy ősöd volt véla?
— Jó feltételezés! Azonban, ha hasonlítgatni szeretnénk, rossz irány a nimfa. Inkább tündérek és szellemek kereszteződései lehetnének, de természetesen ez sem a tökéletes megközelítés. Ahogy egyetlen embert sem lehet senki máshoz hasonlítani, úgy a vélákat sem sorolhatjuk az általunk ismert, Amerikában élő mágikus lények közé. Valószínűleg meg is sértődnének, ha hallanák ezt a találgatást, hiszen ezek a női szellemek a Földön – és talán a világban – élő legszebb lények.
Mindhárman a mosolyogva közeledő Mr. Carsonra néztünk. A varázstörténelem tanárral találkoztam már párszor, mikor a suliban jártam.
— Tehát a kérdés: lehetséges-e, hogy Miss Lung véla őssel rendelkezik? Ön mit gondol, Miss Halliwell?
— Öhm… - gondolkodott el Prue zavartan. Erre tutira nem számított, ahogy mi sem. De az okot, hogy miért a lányt kérdezte, tudtam: Prue sokszor ült be az itteni órákra. – Hát azt már tudjuk, hogy a vélák női szellemek, és, hogy emberi alakban is élhetnek. Szóóval, szerintem, elméletileg, lehetséges – válaszol lassan, minden egyes szót megrágva, aztán nézett a tanárra.
— Remek, Miss Halliwell! Örömmel venném, ha folyamatosan részt venne a kurzusomon! Ahogy azt a Kisasszony helyesen kifejtette, elméletben ez lehetséges. És feljegyzéseink is vannak róla, miszerint megtörtént már, hogy egy véla elcsábított egy férfit, és össze is házasodtak.
— Összeházasodtak? De hogy lehet egy szellemnek gyereke?
— Mikor a vélák testet öltenek, minden életfunkciójuk megegyezik az állat, vagy épp egy nő funkciójával. Ugye, Mr. Halliwell, nem kell elmagyaráznom a szaporodás folyamatát? – Prue-val kitört belőlünk a kuncogás, míg Wyatt láthatóan zavarba jött, bár ez azért ránk is igaz volt.
— Nincs valami varázslat arra, hogy tudjam, kik voltak az őseim? Vagy, hogy egy családfát készíthessek? Még a vér szerinti szüleimről sem tudok semmit! – fordultam a tanár felé, hogy tovább lendítsem az ici-picit kínos szituációt.
— Megpróbálhatják. De mindennek megvan a maga ideje, ezt ne feledjék el! És sosem tudni, mikor jön el a megfelelő idő! Viszontlátásra! – köszönt el, és elment. Volt egy olyan fura érzésem, hogy az utolsó mondatokat nekem címezte.
— Mit gondolsz? Kipróbáljunk egy szeánszot?
— Nem biztos, hogy fel vagyok készülve egy szellemidézésre, Matthew – ingattam a fejem.
— Akkor marad a családfa! Szerintem, jobb, ha Te írod! – adott a kezembe Prue tollat és papírt.
— Rendben, nézzük csak! – sóhajtottam, és leültem egy asztalhoz. Pár percig gondolkoztam, majd a kész igézetet megmutattam testvéreimnek.
— Működhet. Olvasd fel! – futotta át Wyatt. Bólintottam. Kissé ideges is voltam, nem csak, hogy végre fény derülhet az őseimre, de ez volt a legelső varázsigém.
— Hogy a vágyott célt elérjem,
Őserő teljesítsd kérésem!
Hogy megtudjam, ki vagyok,
Készítsd el családfám, legott!
Semmi sem történt. Csalódottan eresztettem le a papírt.
— Mi a baj?
— Fogalmam sincs. Az ige érthető.
— Lehet, hogy nincs baj – kezdte Prue óvatosan, minden szót megrágva. – Talán… talán csak Mr. Carsonnak igaza van. Emlékeztek? Azt mondta, mindennek meg van a maga ideje. Talán Angie még nem készült fel az igazságra, talán nem ez a megfelelő idő.
— Talán. Túl sok a talán. Megpróbáljuk kicsivel később, rendben? – nézett a szemembe Matthew.
— Tudok mást, mint beleegyezni?
— Mindenesetre az már szinte biztos, hogy van egy véla ősöd. Tehát a férfi, akit elcsábított, volt a boszorkány – Prue bátorítólag mosolygott rám.
— Nos, ez több a semminél, és legalább van nyom, amint elindulhatunk. Most menjünk, Anya keres.
A házba visszatérve kimentettem magam a beszélgetés alól, tanulásra hivatkozva, és az átalakított vendégszoba felé vettem az irányt. Az ajtót magam mögött becsukva, futtattam végig tekintetem a berendezésem. A puha ágy a szoba közepén bevetve ásítozott, vele szemben szekrénysor, attól jobbra a sarokban egy számítógépasztal. Az ajtóval szemben párkányos ablak, mely most nyitva adott szabad utat a még kellemes szellőnek. Az íróasztal előtt egy forgószék, valamint két babzsákfotel az ágy két oldalán. A szoba fala padlizsán lila-rózsaszín átmenetes, a padlótól a plafonig haladva, fokozatosan világosodva.
Az ágyra ülve kapcsoltam be a laptopot, majd néztem a szekrényajtóra szerelt tükörbe, míg a gép tölteni kezdett, figyelmemet azonban a semmiből megjelenő, majd az íróasztalra hulló papír fecni keltette fel. Érdeklődve vettem át a lábam az ágyon, és sétáltam az asztalhoz, kezembe véve a pergamenhatású papírdarabot, de az üres volt. Megfordítva kerestem rajta bármiféle írást, majd ismét az elejére pillantva döbbenten néztem végig, ahogy szálkás betűkkel egyetlen szó, pontosabban név ég a cetlibe.
Míg délutánonként Prue-val, vagy Wyattel a könyvtárban különféle könyveket bújtunk tanulás céljából, egész hétvégéket töltöttünk a Varázssuli gyakorlótermeiben edzéssel, ilyenkor a legtöbbször mind a négyen együtt voltunk, sőt unokatestvéreink közül is többen jöttek egy-egy alkalomra.
— Vigyázz, Angie! – sikította Prue, amint épp felém repült Chris egyik telekinetikus dobásától. Lassú voltam, telibe kaptam társam, így mindketten a földön kötöttünk ki.
Ez alkalommal Henry és Penny csatlakozott hozzánk, a másik két nővér legidősebb gyermekei. Fiúk a lányok ellen párosítást választottunk. Penny remekül hárította Henry támadásait, és egy-egy ütése érezhetően jobb volt, nem véletlenül volt jó közelharcban az édesanyja is.
Egy nem túl kedves mozdulattal lelöktem magamról húgomat, felugrottam, és telekinézissel jó öt-öt méterrel hátrább taszítottam a közeledő Christophert és Wyattet.
Az idősebb srác mögém orbolt, és, mire reagálhattam volna, a csuklómra kattintott egy erő gátló bilincset. Leguggolva megpördültem, és kigáncsoltam a vigyorgó fiút, aki ettől hanyatt esett, a vigyor pedig lehervadt az arcáról. Ezt elégedetten vettem tudomásul.
— Penny! – kiáltottam a mellém kerülő lánynak, mire Ő robbantásra emelte a kezét – nemrég kapta meg a látomások és a szívteleport mellé –, de ahelyett, hogy a bilincs felrobbant volna, virágok hullottak a kezemre. Gyilkos pillantást küldtem Wyatt felé, aki immár vigyorogva állt előttünk.
Magára hagyva a 14 éves lányt, Wyattre rontottam, aki értetlenül meredt rám, ám az utolsó pillanatban kifordultam előle, és a kiszemelt, falra szerelt egyik kardra vágva elvágtam a bilincs láncát, mire az nyomban eltűnt. Lekaptam a fegyvert, és egy jól irányzott mozdulattal, a markolatával – nem túl nemesen – jól hátba vágtam a srácot.. A fájdalomtól térdre roskadt, én pedig szépen a vállára fektettem a kardot, élét közvetlenül a nyakához érintve.
Eltöltött a győzelem mámora. Mindketten tudtuk, hogy innen élesben nem tudna menekülni, Henry és Christopher is el volt foglalva a saját harcával, és teleportálni sem lett volna ideje.
— Mi lett az eredmény? – kérdezte egy órával később Piper a vacsoránál.
— 2-1 – mondtam – Szétrúgtam Wyatt fenekét, és Prue is kiütötte Christophert. Penny egy félmozdulat híján lemaradt, és vesztett.
Angyali, mégis győzedelmes vigyort küldtem az akkor belépő Wyatt felé. Épp csak rám nézett, pedig én legalább egy leszólásra számítottam. Teljesen nyugodtan sétált a széke felé, ami meglepett, hirtelen azonban elteleportált. Mire észbe kaptam, már mögöttem állt, és csikizett. Felvisítottam ijedtemben, aztán csak nevetve próbáltam szabadulni, de nem engedett.
— Elég legyen, vacsora! – mosolygott Piper. Bátyám végre abbahagyta a csikizést, de szorosan magához ölelt. Remegő tagokkal kapkodtam levegőért.
— Ugye, tudod, hogy ez bosszúért kiált? – kérdeztem tőle, miközben kibújtam karjaiból. Ő csak sejtelmesen mosolygott.
Aznap este fürdéshez indulva sikítva kaptam magam elé a törülközőt.
— Wyatt Matthew Halliwell! Mit művelsz?
— Mehet a visszavágó? – nézett végig rajtam zavartalanul.
— Mi? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Kérdése meglepett.
— A Suliban. Bosszút szeretnél a csikizésért, én pedig nem szeretnék legyőzötten elaludni.
— De… most?
— Aham. Csak mi ketten.
— Hát nem is tudom. Nem szeretnélek egy nap kétszer is elpáholni.
— Ajjaj, Kislány, nagyszájjal? – vigyorgott.
— Adj két percet, míg átöltözöm! De aztán ne sírj, ha megint szétrúgom a segged!
Rám villantott egy magabiztos vigyort, és kifordult az ajtón. Gyorsan átvettem a melegítő nacim és egy szakadt, régi felsőt, és már teleportáltunk is a délutáni terembe.
A csatatér ugyanolyan rumlisan fogadott minket, ahogy hagytuk. Nem szoktunk összepakolni, hisz naponta jártunk ide. Miközben Wyatt a helyére rakott – teleportált – egy-két dolgot, felgumiztam a hajam, majd támadást indítottam.
Pillanatokon belül eljutottunk a közelharcig, amit tulajdonképp egyikőnk sem vett túl komolyan. Mindketten inkább csak szórakoztunk. Nevetve tértem-ugrottam ki jó pár olyan támadás elől, amit simán kivédtem volna máskor. Kecsesen lebegve röpültem, ugrottam el a srác ütései elől. Ingereltem Őt.
Pár nap alatt az első kemény edzéseken olyan módon megismertem telekinézisemet, hogy már könnyedén irányítottam akár a saját testemet is. A családból senki sem mozgott olyan ügyesen, mint én, kivéve talán Phoebet, aki Charlotte lánya születésekor (2007 nyara) visszakapta levitációját. Egy-egy kitérés alkalmával szinte úsztam a levegőben, mátrixos mozdulatokat tettem (szaltó, hátradőlés). Most is ezt a mátrixozást vetettem be.
Wyatt kinyúlt, hogy kicsavarja a karom, mire én hátradőltem, de a srác összezavarta az erőmet, és hanyatt estem. Elkaptam a karját, magammal rántva őt, így azonban rám esett.
Furcsa pillanat volt. Ott feküdtem a földön, felettem Wyattel, és egymás szemébe néztünk. Nem mozdultunk, nem is létezett átható kék tekintetén kívül semmi. Akár egy élet-halál háború kellős közepén is lehettünk volna. Megszűnt a világ.
Alig éreztem a bennem vadul zúgó vért, a zihálásomat. Csak a tekintete töltötte ki a világot.
— Megegyezünk egy döntetlenben? – kérdezte, miközben felsegített.
— Ühüm.
Akkor éjjel az ágyban fekve, visszagondolva arra a pillanatra, valami egészen furcsa érzés töltött el, mintha kihagytam volna egy lehetőséget, mintha pulzált volna körülöttünk az egész levegő, csak mi nem vettük észre. Vagy figyelmen kívül hagytuk, mert nem akartuk észrevenni. Ezzel a különös gondolattal aludtam el, amit akkor el is felejtettem, és utána sokáig eszembe sem jutott.
Sziasztok! Tudom, biztosan a 14. fejezetet várnátok, de az még nem jön. Már elküldtem bétázásra, úgyhogy hamarosan jön! :)
Ez a bejegyzés azért született, mert várom a véleményeteket azzal kapcsolatban, hogy Ti milyen szemszögből olvasnátok tovább a történetet? Váltsak vissza szubjektívre, tehát Angie "mesélje" el a részeket, vagy maradjak meg az objektív, tárgyilagos mesemondásnál? Nem ígérem, hogy ezentúl abban az elbeszélésmódban hozom a fejezeteket, de a véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok!
A.J.
Nos, itt a megszavazott, külső szemszöges rész, a történet műfajához és témájához hűen a tizenharmadik fejezetként. :) Jó szórakozást hozzá! :)
Figyelj, van egy igém. Telepátiával tudlak annyira irányítani, hogy velem együtt mondd.
Oké, bármint, csak ne érjen még egyszer hozzám! Undorító!
Időközben Angela és a démon elérte az oltárt. A boszorkány hasba rúgta kísérőjét, mire az összegörnyedt. Wyatt ezt a pillanatot választotta, hogy áttörje a nem túl erős védelmet, és Angela elméjébe hatolva átvegye a lány felett az irányítást, aki érezte, hogy mozog a szája, de nem tudta irányítani a saját testét. Nem is akarta. A két fiatal egyszerre mondta ki az igét.
Az őserőtől most pusztuljatok!
Vigyél minket haza!
— Wyatt, Angie! Hála az égnek, jól vagytok? – Paige rohant hozzájuk, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében mindkettőjüket megölelte. Nagyon aggódott a két gyerek miatt, hiszen egyáltalán nem érzékelte őket, illetve a nővére miatt is aggódott. Piper kikészült volna, ha fiát és Angelát nem találja itthon.
— Paige Néni! Mit keresel itt?
— Prue hívott. Megijedt, mikor magához tért, és nem voltatok sehol. Hol voltatok? Nem éreztelek titeket.
— Kirándultunk egyet az Alvilágban. A barlang teljesen le volt fedve a jó mágiával szemben, szerencsére a varázsige működött. Meddig voltunk lenn?
— Nem olyan sokáig. Szerencsére Piper még nincs itthon. Kockázatos lett volna nélkületek elé állni. Meséljetek, mi történt?
— Először védjük le a házat! Próbálkozni fognak még – nézett itt Angelára, aki felvont szemöldökkel viszonozta a fiú pillantását. Nem tudta, mire vélje a dolgot, és ezzel nem volt egyedül. Prue és Paige is értetlenül segített kirakni a kristályokat, majd érdeklődve helyezkedtek el a nappaliban.
— Mire fel ez az óvatosság? – kérdezte Prue.
— Miután elájultál, megjelent még egy démon. Magával akarta vinni Angie-t, de velem nem számolt.
— Hogy-hogy?
— Engem is vitt, megragadtam Ang karját. Egy lefedett barlangba érkeztünk, ami hemzsegett a démonoktól. A telekinézisem még működött, így megtámadtam őket, aztán futottunk. Végül találtam egy megfelelő üreget, de leütöttek. Egy olyan kavernában tértünk magunkhoz, ahol már semmilyen erőnk nem működött, kivéve a telepátiámat. Egyértelműen Angie-re koncentráltak. Volt ott egy márványoltár, de nem vártuk meg, mit akarnak.
— Honnan veszed, hogy én voltam a cél? – nézett Wyattre a lány.
— Téged raboltak el, és téged cipeltek az oltárhoz. Ráadásul a démon saját maga mondta, hogy most nem én vagyok a célpont. Elég rég abbahagyták a próbálkozásokat, hogy megöljenek.
— Van benne valami – értett egyet Paige. Az agya máris pörögni kezdett a megoldáson, vagy a lehetséges támadójelölteken. – Volt rajtuk valamilyen szektajel?
— Semmi, legalábbis nem láttunk egyet sem.
— Nem vagyok benne biztos, hogy a csuklyás is meghalt, nem volt a teremben, mikor az igét mondtam, bár az őrök is kívül álltak.
— Gondolom nem láttátok az arcát.
— Nem, tényleg nem.
Pukkanás, és kiáltás hallatszott. Mind négyen a hang irányába kapták a fejüket. A lángok épp akkor tűntek el.
— Nem adták fel – nyugtázta a történteket Prue.
— Legalább a védelem működik.
— Ki tudja, meddig. Azt mondom, vessünk véget az ügynek. Megidézzük ezt a csuklyás démonotokat, és a Hármak Erejével legyőzzük. Még ma.
— A biztonság kedvéért készítünk főzetet. Gyere!
Wyatt felállt, és Angelát is magával húzva ment a padlásra.
— Ugye, tudod, mit csinálsz? – kérdezte a vörös boszorkány gyanakodva Wyattet, miközben felgumizta a haját, az utolsó hurkot csak félig húzva át, így egy kontyot kapva.
— Nem hagyom, hogy még egyszer elrabolják a kedvenc húgomat – mondta könnyedén, és az üstbe dobott valami növényt, amitől az pukkant egyet. Felrémlettek benne azok az esetek, mikor rá vadásztak ennyire a démonok. Emlékezett még, milyen rossz érzés volt esténként úgy elaludni, hogy nem tudta, mikor támadnak legközelebb, illetve túlélik-e épségben. Nem akarta, hogy Angela is ugyanezt élje át.
— Hozz fiolákat! – mutatott egy láda felé. Angela kivett öt kis üvegcsét, majd bátyja mellé állt.
— Gyere hátrébb! – hátrált Wyatt, és húzta magával a lányt, majd onnan beledobta az utolsó hozzávalót, mire az egész főzet robbant egyet, és füstölni kezdett. – Ez kész.
Kitöltötték az italt, aztán visszamentek a nappaliba. Paige közben úgy döntött, csak akkor hozza el Phoebe-t, ha Piper hazaért, tehát vártak, és közben megfelelő igézetet írtak. Miközben a két gyerek a padláson szakácskodott, Prue és Paige egy varázslat segítségével megbizonyosodott róla, hogy a célszemély valóban nem pusztult el. Megírtak egy pusztító igét, miközben még próbálkozott pár démon a házba való bejutással, majd, mire elkészültek a megidéző versikével, Piper is hazatért.
— Hahó! Mi ez a kupaktanács? És miért vannak kint a kristályok? – vette le a kabátját a nő. Rossz előérzete volt, és ez húga következő tette csak még inkább fokozta.
— Mindjárt megtudod! – mondta Paige, és elteleportált.
— Mi baj már megint? Démontámadás? – ráncolta homlokát a nő, és sóhajtva ült fia mellé. Igazából megszokhatta volna, hogy sosincs nyugtuk, de az elmúlt hetekben megint aktívabban támadtak a démonok, és ez kezdte aggasztani.
— Igen.
A nappaliba Paige tért vissza, oldalán a középső nővérrel, közben a télikertből Konstans került elő, és egyből gazdája ölében helyezkedett el, aki automatikusan kezdte simogatni az állatot. A lánynak jól esett a macska jelenléte, nyugalmat és biztonságot árasztott, ami a napokban nem volt Angela terhére.
— Ma reggel elrabolták Angie-t, velem együtt, de engem nem direkt. Angre fájt a foguk. Nem tudjuk meg akarták-e ölni, vagy mást, nem vártuk meg. Azóta folyamatosan próbálkoznak – vázolta a helyzetet Wyatt.
— Van főzetünk, és igénk, most már itt a Hármak Ereje is – foglalta össze Paige.
— Akkor irány a padlás! Be kell fejeznem egy fontos cikket.
— Először dobjátok rá a főzetet! – utasított a padláson a legidősebb Bűbájos, mikor már mindannyian körbeállták a kristálykört.
— Rendben!
Wyatt és Angela egymás mellé állt, majd szavalni kezdték a bűbájt.
Ősi erő, ismeretlen fogva tartónk hozd el hozzánk!
— Mit akartál Angie-től? – kérdezte Piper.
— Belőlem semmit sem fogtok kihúzni, bármivel próbálkozhattok! Én is csak szolga vagyok – tette még hozzá, hogy a helyiségben senki sem hallhatta.
— Ha ezt akarod, legyen!
Wyatt és Prue keze egyszerre lendült, az üvegcsék egyszerre landoltak, és törtek darabokra a démon előtt. Mielőtt azonban a Bűbájosok belekezdhettek volna az igébe, a démon felsikoltott, néhány színpadias mozdulattal vergődött egy kicsit, majd felrobbant.
— Ennyi?
— Úgy tűnik, többre becsültük, ha elég volt a bájital.
— Feladat teljesítve! Ó, Henry már vár!
— Várj, Kicsim! Ugye elviszel?
— Persze! Vasárnap jövünk! – mondta még a legfiatalabb nővér, azzal elteleportáltak. A padlás kiürült, mindenki azzal a tudattal távozott, hogy megölték a démont, és mindenki remélte, hogy most nyugtuk lesz egy kis ideig. Egyedül Angela maradt a helyén, és nézte még mindig a helyet, ahol felrobbant a nő.
A Bűbájosok szerint is meghalt, miért érzem akkor mégis, hogy nem pusztult el végleg? Miért nem tudok megnyugodni?
Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon nyugtalan és nyomasztó gondolataitól, és elhagyta a padlást.
Az Árnyak Könyve kinyílt, és lapozni kezdte önmagát, hogy egy üres oldalnál megállapodjon, de ezt Angela már nem látta, mert becsukta maga mögött az ajtót.