Bűbájos(okkal egy) új élet

Míg délutánonként Prue-val, vagy Wyattel a könyvtárban különféle könyveket bújtunk tanulás céljából, egész hétvégéket töltöttünk a Varázssuli gyakorlótermeiben edzéssel, ilyenkor a legtöbbször mind a négyen együtt voltunk, sőt unokatestvéreink közül is többen jöttek egy-egy alkalomra.
— Vigyázz, Angie! – sikította Prue, amint épp felém repült Chris egyik telekinetikus dobásától. Lassú voltam, telibe kaptam társam, így mindketten a földön kötöttünk ki.
Ez alkalommal Henry és Penny csatlakozott hozzánk, a másik két nővér legidősebb gyermekei. Fiúk a lányok ellen párosítást választottunk. Penny remekül hárította Henry támadásait, és egy-egy ütése érezhetően jobb volt, nem véletlenül volt jó közelharcban az édesanyja is.
Egy nem túl kedves mozdulattal lelöktem magamról húgomat, felugrottam, és telekinézissel jó öt-öt méterrel hátrább taszítottam a közeledő Christophert és Wyattet.
Az idősebb srác mögém orbolt, és, mire reagálhattam volna, a csuklómra kattintott egy erő gátló bilincset. Leguggolva megpördültem, és kigáncsoltam a vigyorgó fiút, aki ettől hanyatt esett, a vigyor pedig lehervadt az arcáról. Ezt elégedetten vettem tudomásul.
— Penny! – kiáltottam a mellém kerülő lánynak, mire Ő robbantásra emelte a kezét – nemrég kapta meg a látomások és a szívteleport mellé –, de ahelyett, hogy a bilincs felrobbant volna, virágok hullottak a kezemre. Gyilkos pillantást küldtem Wyatt felé, aki immár vigyorogva állt előttünk.
Magára hagyva a 14 éves lányt, Wyattre rontottam, aki értetlenül meredt rám, ám az utolsó pillanatban kifordultam előle, és a kiszemelt, falra szerelt egyik kardra vágva elvágtam a bilincs láncát, mire az nyomban eltűnt. Lekaptam a fegyvert, és egy jól irányzott mozdulattal, a markolatával – nem túl nemesen – jól hátba vágtam a srácot.. A fájdalomtól térdre roskadt, én pedig szépen a vállára fektettem a kardot, élét közvetlenül a nyakához érintve.
Eltöltött a győzelem mámora. Mindketten tudtuk, hogy innen élesben nem tudna menekülni, Henry és Christopher is el volt foglalva a saját harcával, és teleportálni sem lett volna ideje.

— Mi lett az eredmény? – kérdezte egy órával később Piper a vacsoránál.
— 2-1 – mondtam – Szétrúgtam Wyatt fenekét, és Prue is kiütötte Christophert. Penny egy félmozdulat híján lemaradt, és vesztett.
Angyali, mégis győzedelmes vigyort küldtem az akkor belépő Wyatt felé. Épp csak rám nézett, pedig én legalább egy leszólásra számítottam. Teljesen nyugodtan sétált a széke felé, ami meglepett, hirtelen azonban elteleportált. Mire észbe kaptam, már mögöttem állt, és csikizett. Felvisítottam ijedtemben, aztán csak nevetve próbáltam szabadulni, de nem engedett.
— Elég legyen, vacsora! – mosolygott Piper. Bátyám végre abbahagyta a csikizést, de szorosan magához ölelt. Remegő tagokkal kapkodtam levegőért.
— Ugye, tudod, hogy ez bosszúért kiált? – kérdeztem tőle, miközben kibújtam karjaiból. Ő csak sejtelmesen mosolygott.

Aznap este fürdéshez indulva sikítva kaptam magam elé a törülközőt.
— Wyatt Matthew Halliwell! Mit művelsz?
— Mehet a visszavágó? – nézett végig rajtam zavartalanul.
— Mi? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Kérdése meglepett.
— A Suliban. Bosszút szeretnél a csikizésért, én pedig nem szeretnék legyőzötten elaludni.
— De… most?
— Aham. Csak mi ketten.
— Hát nem is tudom. Nem szeretnélek egy nap kétszer is elpáholni.
— Ajjaj, Kislány, nagyszájjal? – vigyorgott.
— Adj két percet, míg átöltözöm! De aztán ne sírj, ha megint szétrúgom a segged!
Rám villantott egy magabiztos vigyort, és kifordult az ajtón. Gyorsan átvettem a melegítő nacim és egy szakadt, régi felsőt, és már teleportáltunk is a délutáni terembe.
A csatatér ugyanolyan rumlisan fogadott minket, ahogy hagytuk. Nem szoktunk összepakolni, hisz naponta jártunk ide. Miközben Wyatt a helyére rakott – teleportált – egy-két dolgot, felgumiztam a hajam, majd támadást indítottam.
Pillanatokon belül eljutottunk a közelharcig, amit tulajdonképp egyikőnk sem vett túl komolyan. Mindketten inkább csak szórakoztunk. Nevetve tértem-ugrottam ki jó pár olyan támadás elől, amit simán kivédtem volna máskor. Kecsesen lebegve röpültem, ugrottam el a srác ütései elől. Ingereltem Őt.
Pár nap alatt az első kemény edzéseken olyan módon megismertem telekinézisemet, hogy már könnyedén irányítottam akár a saját testemet is. A családból senki sem mozgott olyan ügyesen, mint én, kivéve talán Phoebet, aki Charlotte lánya születésekor (2007 nyara) visszakapta levitációját. Egy-egy kitérés alkalmával szinte úsztam a levegőben, mátrixos mozdulatokat tettem (szaltó, hátradőlés). Most is ezt a mátrixozást vetettem be.
Wyatt kinyúlt, hogy kicsavarja a karom, mire én hátradőltem, de a srác összezavarta az erőmet, és hanyatt estem. Elkaptam a karját, magammal rántva őt, így azonban rám esett.
Furcsa pillanat volt. Ott feküdtem a földön, felettem Wyattel, és egymás szemébe néztünk. Nem mozdultunk, nem is létezett átható kék tekintetén kívül semmi. Akár egy élet-halál háború kellős közepén is lehettünk volna. Megszűnt a világ.
Alig éreztem a bennem vadul zúgó vért, a zihálásomat. Csak a tekintete töltötte ki a világot.
— Megegyezünk egy döntetlenben? – kérdezte, miközben felsegített.
— Ühüm.
Akkor éjjel az ágyban fekve, visszagondolva arra a pillanatra, valami egészen furcsa érzés töltött el, mintha kihagytam volna egy lehetőséget, mintha pulzált volna körülöttünk az egész levegő, csak mi nem vettük észre. Vagy figyelmen kívül hagytuk, mert nem akartuk észrevenni. Ezzel a különös gondolattal aludtam el, amit akkor el is felejtettem, és utána sokáig eszembe sem jutott.