Bűbájos(okkal egy) új élet

Öhm... elnézést a késésért. :$ Rengeteg időm van, és még sincs semmire elég. :)

Eltelt pár másodperc, míg felfogtam, hogy a saját keresztnevemmel szemezek, aztán a nappaliba lerohanva lengettem meg a többiek előtt a kis darabot.
— Mi ez?
— Nem tudom. Egyszer csak előtűnt a semmiből, ott volt az asztalomon, aztán megjelent rajta ez a név.
— Angela Drose? Miért nem Lung? Mármint, ez a valódi neved, nem? Nem változtatták meg a nevelőszüleid, vagy ilyesmi?
— Nem, a nevelőszüleim neve Spencer volt – biztosítottam róla Pipert, miközben helyet foglaltam a kanapén. A következő másodpercben Konstans már az ölemben is feküdt, dorombolva simult a tenyerembe. – Valamiért ismerős ez a vezetéknév, de fogalmam sincs, honnan, biztos, hogy életemben nem hallottam még.
— Ez a papír réginek tűnik. Óóó… - nyíltak el Prue ajkai a felismeréstől. – Pergamen. A Suliban van egy láda, tele feltekercselt pergamenekkel, Wyatt, te is láttad!
— Igen, és? Mi van velük?
— Nem emlékszel, mi van rájuk írva? Némelyik egészen hosszú.
— Arra gondolsz, hogy… De akkor Angie miért csak egy nevet kapott? – szakította félbe önmagát a srác.
— Hahó, mi is itt vagyunk! – lengettem meg a kezem.
— Az őrzött részlegben találtuk a ládát, mikor két éve Angie szülei, illetve a Vöröshold után kutattunk. Apa engedett be – kezdett a magyarázásba Prue. – Akkor akadtam rá, mahagóniból készült, szépen megmunkált, míves láda, a lakat egészen furcsa jelet ábrázolt, ami hasonlít a triquetrára.
— A lényeget, Prudence! – szólította fel lányát Piper.
— A ládában rengeteg pergamentekercs volt, mindegyik egy-egy családfát ábrázolt – vette át a szót Matthew, és jelentőségteljesen rám nézett.
— Azt hiszitek, köze van a bűbájhoz, amit elszórtam? Miért nem akkor jelent meg, miért most?
— Miért létezik mágia, miért vagyunk boszorkányok?
— A feltételezés ott hibádzik, hogy egyetlen nevünk van, nem pedig egy teljes listánk – mutattam rá.
— Szétnézhetnétek abban a ládában – ajánlotta Piper. – Lehet, hogy nem a teljes listát kaptad, csupán egy jelet, amin elindulhatsz.
— Ez az! Szólok Apának, hogy engedjen be! – pattant fel Prue, és tűnt el a szivárvány fényekben. Az ő teleportja volt a legösszetettebb színű.
— Mintha az ő családfáját keresnénk – állapítottam meg fejcsóválva. – Matthew, elviszel?
— Még mindig Wyattnek hívnak – morgott a megszólított. – Anya, te is jössz?
— Nem, menjetek csak!
— Nekem akkor is Matthew maradsz! – karoltam a fiúba.

— Tessék, menjetek! – nyitotta ki Leo az ősréginek tűnő faajtót. Mikor Matthew-val megérkeztünk, Prue már javában magyarázott apjának, nagyban gesztikulálva hozzá. – Elismétlem, semmihez ne nyúljatok, kivéve a könyveket és a ládát! Hívjatok, ha végeztetek!
— Hű, mintha valami régi horror filmbe csöppentünk volna! – suttogtam, miután tettem pár lépést befelé. A súlyos ajtó egy hosszú, félhomályba burkolózó folyosóra nyílt, két oldalt könyves polc szegélyezte az utat, illetve jobbra és balra is vezetett út. Kísérteties látványt nyújtott, főleg, ha még hozzá vesszük a mindenütt vastagon álló port. Olyan érzésem volt, hogy, ha suttogásnál hangosabban beszélek, felverem az itt nyugvó mágiát, mint valami félelmetes szörnyet.
— Még mindig kiráz tőle a hideg! – borzongott meg mellettem Prue.
— Gyertek, menjünk! – orbolt Matthew a kezébe egy fáklyát, aztán gyújtotta meg pirokinézise segítségével, és felvállalva a vezető szerepét, indult meg az elénk táruló kis ösvényen.
— Pue-nak igaza van, ez a hely hátborzongató! – fontam össze magam előtt a karjaimat, mintha ezzel védeni tudnám magam. – Ráadásul minden tiszta por! Nem vagyok tisztaságmániás, de százévente igazán ráférne erre a helyre egy alapos porszívózás!
— Angie, ezen a helyen több száz éve nem járt senki, rajtunk kívül! A legtöbb mágiatudó el is felejtette a létezését.
— Miért, mi olyan nagy szám benne? Innen vette Rowling a Titkok Kamrájának ötletét?
— Nem. Ennek a helynek nincs neve, ahogy meghatározható helyzete sincs.
— Már hogyne volna? Hiszen a Varázsiskolából nyílik! – vágtam közbe.
— Na, és a Suli hol helyezkedik el pontosan? – kérdezte Matthew.
— Hát ööö… izé.
— Na, ugye? Ez a kamra, vagy terem, még a Sulinál is meghatározhatatlanabb, külön dimenziót képvisel. Jó párszáz éve még a Varázsló Tanács zárta el, mert túl veszélyes helynek tartották, az ide halmozott mágikus tárgyak és könyvek miatt.
— Aha. Nem akarok okoskodni, de ha el van zárva, akkor mi miért sétálgathatunk most ilyen nyugodtan?
— Mióta az Iskolához csatolták, az aktuális igazgató tudja csak nyitni. Gideon például innen szerezte a varázstükröt, amivel a gonosz világgal tartotta a kapcsolatot.
— Ez a folyosó is olyan végtelen, mint a suliban?
— Csak majdnem – mosolyodott el Matthew. – Itt van.
— Ez hatalmas! – ámultam el az előttünk pihenő, kb. egyszer másfélszer másfél méteres ládán.
— Mondtam. Rengeteg pergamen van benne! – jegyezte meg Prue.
— Na, és hogy nyitjuk ki? – térdeltem a poros földre, a kicsinek igazán nem nevezhető tároló elé. – Ez egy wicca szimbólum! – ismertem fel a zárat alkotó jelet, ami valóban hasonlított a Nővérek jelképére.
— Honnan tudod? – lepődött meg Matthew.
— Nem véletlenül vettem fel a mitológiát, és folytatom ebben az évben is – néztem a srácra. – Szóval? Tárulj szezám?
— Nem, két éve egy bűbájt használtunk, Prue, te emlékszel rá?
— Nagyjából. Valami olyasmi volt…
Nem figyeltem a lány töprengésére, lefújtam a por nagy részét a zárról, mely így sokkal kivehetőbbé vált. Eddig csak könyvekben láttam ez a szimbólumot, ami eddig is vonzott, ám most, hogy itt volt előttem, a levegő szinte vibrált. Kinyúltam, és ujjbegyemmel finoman érintettem az egyik holdat, végig simítva az íven.
A következő pillanatban kattant valami, belehasítva a csendbe, a három hold a saját tengelyük mentén elfordult, míg végül csak a csúcsaik értek össze, majd a felső elvált az alsó kettőtől, a láda teteje pedig hangosan nyikorogva tárult fel.
— Hé! Ezt meg hogy csináltad?
— Fogalmam sincs, Prue. Épp csak hozzáértem.
— Hát, az biztos, hogy a mi érintésünkre nem reagált így – jegyezte meg Matthew, miközben mellém guggolt, és kotorászni kezdett a láda tartalmában.
Körülbelül egy órás keresés után jutottunk el a láda feléig, a már megnézett pergamenek mellettünk hevertek a földön, és a kupac egyre csak halmozódott.
— Drose, Drose, Drose – ismételgettem mantraként, ahogy sorra vettem az újabb és újabb családfákat. – Hjajj, ez lehetetlen feladat! – fakadtam ki, mikor a következő kijjebb tekert tekercsen a Gary Parkertől levezetett ágakat találtam, és mérgemben nem épp kedves mozdulattal hajítottam a kupac tetejébe. – Sétálok egyet – álltam fel, és ugrottam át a kisebb dombot.
— Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetett Matthew. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatva indultam meg a sorok mentén, a magammal vitt fáklya fényénél megvilágított könyvek gerincét olvasva: Az gonosz démonok enchyklopediája, Minden jóslatok Nagykönyve, Földön kívüli dimenziók.

A szimbólum, ami a láda zárjaként funkciónál: