Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! Itt a friss, legközelebb nem tudom, mikor lesz. :D Jó olvasást, várom hozzá a véleményeteket, ugyanúgy. :) (bár szinte felesleges kiírnom)

— Milyen volt a randi? – kérdeztem másnap reggel az ásítozva lebotorkáló Wyattet.
— Pocsék – vágta le magát velem szembe kedvetlenül.
— Olyan rossz volt az osztriga? – faggattam két falat pirítós között.
— Nem, Anya főztje isteni volt, mint mindig. De hogy éreznéd magad, ha a randi közepén megjelenne egy démon, hogy megöljön, aztán a fiúd kénytelen lenne bevallani, hogy félig boszorkány, félig fényőr?
— Most ugye, csak szívatsz? – állt meg a szám rágás közben.
— Nem. – sóhajtott. – Gondolhatod, mennyire kiakadt. Szép kis évfordulós ajándék.
— Meghiszem. Piper mit szólt?
— Csak azt, hogy én tudom. Remélem, jól döntöttem.
— De együtt vagytok még?
— Időt kért. Át akarja gondolni, hogy tud-e élni vele. Már azt is csodálom, hogy nem szakított velem rögtön.
— Ne légy ennyire pesszimista! – szidtam a fiút, miközben megkezdtem egy narancsot. – Lehet, hogy megszokja a gondolatot. Nekem is sikerült.
— Csak te azért egészen más vagy. Benned megvolt rá a hajlam, és könnyebben fogadtad el. – válaszolt a konyhába érkező Paige. – Sziasztok, ma én viszlek titeket suliba, Piper rám telefonált, hogy nem tud eljönni az étteremből. Nem hittem, hogy ennyire leköti.
— Szia, Paige Néni! Hol vannak a srácok?
— Parker az apjánál az őrsön, pályaválasztó hét van, az ikrek pedig tanulmányi kiránduláson.
— Tényleg, hallottam, hogy Polli is tudja az alakját változtatni! Gratulálok! – mosolyogtam a nőre.
— Köszönöm a nevében is. De néha azt érzem, igazi átok, pláne, ha Lanával együtt gyakorolnak. Mintha átjáró házzá válna a lakás, a sok idegen emberrel – nevetett.
— Sikerült megtalálni a boszorka gyilkost? – kérdeztem a kocsiba ülve.
— Igen, valóban halandó volt. Egy elmebeteg, aki csak véletlenül talált igazi boszorkányokat.

— Azért nem túl kellemes érzés, hogy már egyszerű emberektől is félhetünk. – jegyezte meg Prue, mikor szünetben összefutva elmeséltem neki a történetet.
— De ez mindig is benne volt a pakliban. Ha a démonok megölnek embereket, mint a szüleimet, ez fordítva is megtörténhet.
— Jut eszembe, azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne ismét nyomozni a múltad után.
— Megint nézzük át a pergameneket?
— Nem, én valami egészen másra gondoltam. Szellemidézés. – mondta ki a lány a kulcsszót.
— Egy szeánsz? – néztem rá bizonytalanul.
— Ez nem olyan, mint a halandók buta szemfényvesztései! Igaz, eddig még csak Anyuékkal csináltuk, és csak a Nagyiékat hívtuk, de biztos működne a szüleiddel is!
— Nem kockázatos? Mi van, ha rosszul sül el?
— Az lehetetlen! Nem veszíthetsz semmit, és pontot tehetnél az ügy végére. Anya is biztos belemenne. Na, mit szólsz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a sarkon Jeremy, és bandája jelent meg. Az négyes fogat. Jeremy Matthew évfolyamtársa volt, sok lány futott utána, ezért beképzeltsége a plafont verte, és lenézésében is tehetséges volt. Magától értetődött, hogy gyűlölje a szintén népszerű srácokat, mint a Halliwell fivérek, és azok barátait. A legjobb eset az volt, ha levegőnek nézte az embert, ám nem mulasztott el naponta belekötni a diákokba. Sajnálatos mód rám ez az undor nem terjedt ki. Már többször is próbálkozott, hátha „felcsíphet”, és következetesen fenyegette meg azokat a fiúkat, akik közeledni mertek felém.
— Hello, Szépségem!
Megálltunk Prue-val, és vetettem rá egy lesújtó pillantást.
— No, mi az? Már nem is köszönsz, Baby?
— Tudod, Nurbs, nem szoktam férgekkel társalogni.
El akartam menni, de elém lépett, és két oldalamról a falnak támasztotta a karjait, elzárva ezzel a távozási útvonalat.
— Ugyan, Szépségem, ne légy ilyen undok! Tudom, hogy tetszem neked, és rólam álmodsz!
— Olyan szerencsétlennek hiszel, hogy megjelensz a rémálmaimban?
— Hmm, valaki ma rosszkedvű! – jelentette ki kedélyesen. – De ne aggódj, nem zavarnak meg a bátyáid. Hogy bírod elviselni őket?
— Azt hiszed, nem tudom magam egyedül megvédeni? – hagytam figyelmen kívül az utolsó kérdését.
— Egy ilyen törékeny kis virágszálnak szüksége van védelemre! De ne félj, Én itt vagyok!
— Tűnj innen, mielőtt olyan helyre küldelek, amihez képest a Pokol álomsziget!
— Úhh, most aztán nagyon megijedtem! – mondta, de azért hátrált egy lépést – Hé! A kicsi Prudence! Leszokhatnál a rossz társaságról, Szépségem!
— Te meg leszokhatnál az életről! – vágtam a képébe. Kezdett nagyon idegesíteni a bunkósága.
— Ejnye, nem szabad ilyet mondani!
Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig rémülten próbáltam kitérni a csókja elől, közben pedig becsöngettek, és a folyosó megtelt diákokkal. Az utolsó pillanatban azonban valami elsodorta előlem a srácot. Christopher szólított, tekintetem viszont Jeremyt találta meg. A fiú a földről tápászkodott fel. Csurom vizes volt. Csatlósai rémülten hátráltak, én pedig azonnal felfogtam, mi történhetett. Csettintettem, mire az négy srác, valamint az egész folyosó megdermedt, Jeremy nyitott szájjal. Mondani készült valamit.
— Teljesen elment az eszed?! Miért varázsolsz? – támadtam Chrisre, aki 3 méternyire állt tőlünk, Wyattel együtt.
— Te meg miért hagyod? – néztem az idősebb srácra. Ők elképedve meredtek rám, aztán az négyesre.
— Ezt meg hogy…?
— Kivontalak Titeket a hatás alól. Mi volt ez a vízsugár?
— Nem mi voltunk! – védekezett Christopher. – Nincs is ilyen erőnk!
— Aham, akkor…
— Angie. – Matthew a hátam mögé bökött az állával. Értetlenül néztem arra. Az egyik terem ajtaja előtt egy fiú állt.
— Mi van vele? Megfagyott.
— Nézd az arcát! És a helyzetét!
Újra odanéztem. A srác dühös arccal, villámló tekintettel bámult Jeremyre, jobb kezét előre nyújtva állt. Felfogtam, mire céloz Matthew.
— Szerinted Ő küldte a vizet? Ő is boszorka?
— Tulajdonképpen ki ez? – kérdezte Prue.
— Simon Steward. 11.A. – tájékoztatott Christopher.
— Olvaszd ki! Vagy mit csináld…– utasított Matthew, én pedig csettintettem egyet, mire Simon leeresztette a kezét, és szétnézett. Arcán a düh a meglepetésnek adta át a helyét. Rémülten nézett ránk, aztán Jeremyékre, majd vissza.
— Ezt meg… mi?... hogy? – dadogott.
— Nyugi, Simon!
— Te ugye boszorka vagy?
— Igen,… de honnan… Ti is?
— Igen, mind a négyen azok vagyunk.
— Megállítottam az időt – magyaráztam, mert még mindig Jeremyéket bámulta. – Te küldted a vízsugarat?
— Igen.
— Köszönöm! – mosolyogtam rá.
A folyosó közepén hirtelen két fehér ruhás férfi jelent meg. Úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki egy pantomim show-ból. Végigmértek minket, aztán az egyik – a fiatalabb – megszólalt:
— Ki tette ezt?
— Mármint az időmegállítást? Az én voltam.
— Áh, Angela Lung!
— Honnan ismersz? És kik vagytok?
— A Takarítók – adta meg a választ Matthew. Nem kellett többet mondania, eleget hallottam már róluk a családtól.
— Mit akartok? – kérdeztem, hogy tovább lépjünk.
— Lelepleződött a mágia. Ezt helyre kell hozni. – mondta az idősebb, enyhén kopaszodó férfi.
— És szerintetek mi nem tudnánk ezt megoldani?
— Bocsánat, de…
— Ne most, Simon! – szakította félbe Chris.
— A barátotok már nem kezdő…
— Mi sem vagyunk azok! – vágott a szavába Matthew.
— Ezt akkor is el kell takarítani!
— És mégis hogyan? Eltüntetnek egy csomó embert? Mi is meg tudjuk oldani. Egyszerűen.
— Pont miattad történt az egész!
— Van egy olyan mondásunk, hogy az ember a hibáiból tanul. Ki tudunk… „takarítani”. – mondtam, megnyomva az ’ember’ szót.
— Hagyjátok, hadd tegyük helyre mi a dolgokat! Nem kell mindent nektek csinálni.
A két férfi egymásra nézett, majd pár másodperc szünet után végül az idősebb szólalt meg.
— Legyen! De, ha mégis szükség lesz ránk, nem lesz egy szavatok sem!
— Rendben!
A két férfi szó nélkül eltűnt, mi pedig ott álltunk a dermedt tanulók körében. Egy perc alatt megfogalmazódott bennem a varázsige. Jeremy elé léptem, és a szavakat az arcába szűrtem:
— Ha még egyszer hozzánk szólsz, vagy akárcsak ránk nézel, nagyon megkeserülöd!
Ezután visszaálltam a helyemre, és felemeltem két kezemet.
— Maradjatok nyugton! – mondtam, közben csettintettem, mire az élet megindult.
— Ez meg mi a fene volt? – üvöltötte Jeremy.
— Mi történt? Honnan jött a víz? – hallatszott mindenfelől. A kezemet a levegőben hagyva kezdtem szavalni nemrég gyártott bűbájom:
— Ősi erő, halld szavam,
S ki halandó e suliban!
Ki látta e varázst,
Felejtse el gyorsan, ne lássa a hatást!
Apró villanás az egész suliban, és több száz kába szempár. Mindenki – kivéve a Halliwelleket és Simont – értetlenül, bambán bámult.
— Mit keresünk itt? – kérdezte valaki a tömegből. Lassan észbe kaptak, és elindultak órára. A diáksereg feloszlott, csak Jeremy maradt mozdulatlan, gyűlölettel teli szemeket meresztett rám, amit én álltam, de ebben a tekintetben volt valami más is. Valami, amit nem tudtam azonosítani.