Bűbájos(okkal egy) új élet

Angela ereiben meghűlt a vér, amint a két fickóval szembekerült. Szemei előtt ismét felrémlett halott apja, anyja, a tűzgolyó és az égő ház. Miért nevezik magukat démonoknak? És miért nevezik Angelát boszorkának? Őrültek lennének? Mit akarnak tőle?
— Most pedig meghalsz, Banya! – kiáltotta az egyik férfi – démon? –, és kezében ismét egy tűzgolyót hozott létre. Angela ösztönösen cselekedett. Kezeit maga elé emelte, a gömb pedig irányt változtatva egy fának csapódott. Ez én voltam? Nem volt ideje gondolkodni, már közeledett a következő – ezúttal kékszínű – gömb. A lány félig tudatosan az egyik támadó felé lökte, mire az felordítva eltűnt. Ezen tette közben érkezett meg Wyatt. Az egyik tűzgömb Angela oldalát találta el, a másikat visszaküldte a feladónak. Miután eltűnt, Wyatt végre feleszmélt.
— Te is...? – kérdezte, de elakadt. Angela megpördült, és védekezően felemelte karjait. Még mindig nem értette, mi is történt. Bizonytalanságát a srác is megérezte.
— Ne félj! Nem akarlak bántani! – mondta kedvesen, karjait a magasba emelve. – Nem tudtuk, hogy te is boszorkány vagy.
— Hagyj békén! – hátrált könyörögve Angela, de ekkor belenyilallt derekába a gömb okozta fájdalom, és felszisszenve térdre esett. Kezeit a sebre tapasztotta, mely elég erősen vérzett. Wyatt nyomban ott termett. Bal karjával szelíden átfogta a lány vállát, hogy ne tudjon elszökni, jobbjával pedig elhúzva a sérült immár véres kezét, begyógyította a sebet. Jöhettek! – küldte közben öccse felé a gondolatot. Angela meglepődve látta, amint sebe eltűnik.
— Ezt meg hogy csináltad? – nézett rémülten a fiú szemébe.
— Nem bántalak! Higgy nekem! – mosolygott rá Wyatt. Angelának fogalma sem volt, miért, de bízott az idegenben. Wyatt felállt, és kezét nyújtotta Angelának.
— Wyatt vagyok – mondta. A lány egy pillanatig tétovázott, aztán…
— Angela – mondta, miközben elfogadva a fiú segítségét felállt. Egymásra mosolyogtak.
— Chris, maradjatok, haza megyünk! – mondta Wyatt félhangosan.
— Kihez beszélsz? – vonta fel szemeit Angela.
— Majd elmagyarázom. Mindent – válaszolta Wyatt, miközben hazateleportált a lánnyal.

*

— Mit művelsz? – löktem el magamtól Wyatt-et. Újra a ház nappalijában álltunk.
— Nyugalom! Csak teleportáltam. Ártalmatlan fényőri képesség.
— Vigyázz! – sikítottam. Egy tűzgömb tartott Wyatt felé, ám a fiú gyorsan reagált. Alighogy megfordult, máris egyfajta pajzs jelent meg előtte, eltüntetve a gömböt. Meglepődni sem volt időm. Valaki megragadta a karom, és húzni kezdett. Elkaptam az első kezem ügyébe kerülő dolgot – egy vázát. A titokzatos erő magával rántott. Még hallottam, ahogy a váza eltörik a földre esve.

Egy ketrecben kötöttem ki, mely, akárhányszor hozzáértem, megrázott.
— Hiába próbálkozol, Banya! Esélyed sincs!
— Kérem, engedjen el! – könyörögtem. Még dél sem volt, de már másodjára támadtak meg. Elegem volt a napból.
— Fogalmam sincs, miről beszél!
— Még nincs, de hamarosan lenne! Ezt orvosolandó vagy itt.
Tehetetlenül, rémülten ültem kalitkámban, fogvatartómra bámulva.
— Hidd el, Madárkám, alig fog fájni, és még hálás is leszel!
Valahogy nem nyugodtam meg. Gonosz vigyorát látva…

Talán fél órát tölthettem el a ketrecben, miközben vendéglátóm fel-alá járkált, amikor kékesfehér fényből két alak bontakozott ki. Az egyik Wyatt volt, a másik srácot nem ismertem. Rögtön utánuk ugyanolyan fényben három nő érkezett. Barna hajúak, negyven körüliek.
— Wyatt, Chris, a ketrecet! – mondta az egyik, miközben két kezét a férfi felé nyitotta. Az megfagyott! A két srác felém indult.
— Ne! – szóltam rájuk – Elektromos!
Összemosolyogtak, és Wyatt arrébb lépett. A másik srác (Chris?) behunyta szemét, mire a ketrec rácsai felvillantak, majd végleg eltűntek. Chris a három nőre vigyorgott, közben Wyatt kisegített.
— Elintézhetitek! – bólintott a nők felé.
— Hegyes bot! – intett a középső nő egy bot, majd a kiolvadó démon felé. Az lángok közt tűnt el, a fiúk pedig megfogták a kezeim, és velük együtt engem is elnyelt a kékesfehér fény.

— Kezdem megszokni ezt a…
— Teleportálást – segített ki Wyatt – Ő itt az öcsém, Chris. Ő pedig az édesanyám, Piper. És a húgai: Phoebe és Paige. A Bűbájosok. – mutatta be őket sorban.
— Bűbájosok? – kérdeztem vissza.
— Boszorkányok vagyunk – mondta Phoebe – Ahogy te is.
— Oké, ezt már hallottam. Boszorkányok nem léteznek, de ti tudjátok. Én most megyek – hátráltam lassan a kijárat felé.
— Nincs hová menned – mondta ki Wyatt, amire én is gondoltam. A kezem megállt a levegőben a kilincs felett. A srác pedig tovább beszélt.
— Az otthonod romokban hever, a szüleid halottak, senkid sincs, egyetlen élő rokonod sem. Nem tudsz hová menni. Itt kell maradnod. Köztünk van a helyed, te is boszorkány vagy.
Megint ez a szó. Ez a város tényleg őrült! Leengedtem a kezem, felsóhajtottam, és szembefordultam megmentőimmel.
— Nézzétek! Én nem tudom, miért hajtogatja mindenki folyton ezt a boszorkány dolgot, de örülnék, ha leszállnátok végre róla. Én nem vagyok boszorkány, azok csak a mesékben léteznek! Nagyon köszönöm, a segítséget, hálás vagyok a süteményért, és mondjátok meg, hogyan tudom viszonozni, és én megfizetem, amint tudom, de most elmennék ebből a bolondokházából, ha engeditek.
Mindezt egy szuszra hadartam, mély meggyőződéssel, valami mégis, mintha tiltakozott volna legbelül ez ellen. Igyekeztem elnyomni, és a józan eszemre hallgatni. Nem maradhattam vadidegenek házában, bármennyire is erre vágytam, hiszen a rendőrség már biztosan keres. Biztos voltam benne, hogy el kell mennem a helyi őrsre, és jelentkeznem kell, akármi lesz is.
— Maradnod kell. Hisz Te is ezt szeretnéd, nem? Valami ide húz, hozzánk! – a szavak hallatán, melyeket Wyatt ejtett ki, megdöbbentem. Honnan tudja? Mintha látná a gondolataimat. De ez képtelenség!
— Nem az! Hallgass a szívedre! A rendőrök árvaházba dugnak, és talán örökbe fogadnak, de ugyanúgy veszélyben leszel. Azok az alakok Téged keresnek, és nem tágítanak, amíg meg nem ölnek! Nincs senki, akire számíthatsz!
A fiú szavai keményen koppantak, minden egyes szava egyenként jutott el az agyamig, felerősítve érzéseimet, az igazat. Egyedül maradtam. Nem számíthatok senkire. Nem tágítanak, amíg meg nem ölnek… Ugyanúgy, mint anyáékat… A könnyek elöntötték a szemeim, de uralkodtam magamon. Nem akartam előttük sírni. Az enyhe remegés azonban, ami rám tört, megmaradt, nem tudtam korlátozni. Wyatt pedig még mindig folytatta.
— De mi segíthetünk. Egyedül itt vagy jó helyen, sehol másutt. Nincs senkid. A szüleidet megölte az a két alak, de soha sem derül ki, hogy gyilkosság volt! Benn égtek a házban, eltűntek, minden egyébbel együtt, a tűzről pedig meg fogják állapítani, hogy véletlen volt, nem figyeltek eléggé, ez okozta a halálukat.
— Hagyd abba! – sikítottam. Láttam magam előtt, ahogy a szüleimet nyilvánítják a saját haláluk felelősévé, arcukon közömbösség, senkit sem érdekel. Ártatlanul haltak meg, és még őket hibáztatják. Fellobbanó düh, és keserűség fogott el, ahogy térdre rogytam, szabad folyást engedve könnyeimnek.
Egy meleg kéz ért a vállamhoz, aztán ölelt át, magához húzva. Hagytam magam, nem is igen tudtam volna ellenkezni, alig észleltem a külvilágot. Az engem ölelő megszólalt. Halkan, csak suttogott.
— Itt biztonságban vagy, mi megvédünk. És megtanítunk, hogyan kezeld a mágiát.
Erre a mondatra, még nagyon sokáig emlékeztem. Ez után a mondat után tűnt a semmibe minden, hogy végre legyen egy kis nyugtom a megpróbáltatások előtt. Én pedig boldogan menekültem a mély sötétségbe, mely szeretetteljesen burkolt be.