Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! :) Meghoztam a következő részt! Tényleg nagyon örülnék, ha kapnék mástól is írott visszajelzést, hogy tetszik-e, nem csak Katarinától. Nem akarom a Második Otthonhoz hasonlóan hsz határ felállítására elszánni magam! Szóval várom a véleményeteket! Jó olvasást!

Félóra elteltével már úton voltunk az ártatlan háza felé. Úgy döntöttünk – pontosabban a két felnőtt –, hogy kocsival megyünk. A ház előtt parkolva vártuk a démont.
— Mi van, ha elkéstünk? – vetettem fel a hátsó ülésről.
— Nem késtünk el. Ott jön! – mutatta Phoebe.
Megvártuk, amíg bemegy az épületbe, és követtük. Úgy tűnt, tudja, hova tart. A démon épp támadásba lendült, mikor benyitottunk a szobába. Egy energiagömb két részre szakított minket. Piper, Phoebe, és Chris a házba menekült, Én Wyatt-el az ajtónál rekedtem. A démon nem törődött velünk, folyamatosan Piperékat támadta, a nő azonban nem tudta megfagyasztani, immunis volt rá. A helyzet egy pillanat alatt változott. Egy erős energiahullámmal a falhoz vágta a 3 Halliwellt, majd az ártatlan és felénk küldött 1-1 energiagömböt. Wyatt telekinézissel próbált rá hatni, míg Én is suhintottam kezemmel. Ám ahelyett, hogy a gömbök összeütköztek volna, minden megdermedt. Kivéve a mellettem álló srácot, és persze engem.
— Mi történt? – kérdeztem még mindig felemelt kezekkel.
— Te… te fagyasztottál? – kérdezte – Az Anya és Prue ereje!
Ekkor valami különösre lettem figyelmes. Az ablakhoz léptem, és végig futott hátamon a hideg.
— Wyatt…- kezdtem – Ilyenkor az egész utca meg szokott fagyni?
Az autók, az emberek, de még a madarak is s levegőben, megdermedtek. Mintha szüneteltettem volna egy filmet.
— Angie, Te nem fagyasztottál. Az időt állítottad meg! – mutatott a faliórára. Annak valóban nem mozdult a perc mutatója sem.
— Mi?? Mégis, hogy oldjam fel? – pánikoltam. – Úristen, Wyatt, csinálj valamit! Szólj az Égieknek, ez nem igaz! Most mi lesz?? Nem akarok örökre így maradni!
— Nyugalom! Végy egy mély levegőt, nyugodj meg, és koncentrálj!
Azt tettem, amit mondott. Behunytam a szemem.
— Várj! – mondta, és telekinézissel egymásnak lökte a két energiagömböt, mire azok csattanva eltűntek.
— Most már csinálhatod!
Ismét arra koncentráltam, hogy meginduljon az idő. Elképzeltem, amint az autók tovább mennek, a madarak ismét repülnek, az óra ismét jár. Végül pedig az évszakok változását képzeltem magam elé. Ebben a pillanatban hallottam, amint az ártatlan felsikolt, a kocsik zaját, és ahogy a démon felkiált azt követően, hogy Wyatt egy athamét döfött bele.
Kipattantak a szemeim, és megnyugodva fújtam ki a levegőt. Sikerült!
— Wyatt, ezt hogy csináltad? Az előbb még az ajtónál voltál!
— Angie megállította az időt.
— Nem csak fagyasztott?
— Ha te fagyasztasz, az óra ugyanúgy működik tovább. Most még az is megállt.
— Ez mind szép, de én is itt vagyok ám!
— Oh, bocsáss meg! Jól vagy? – segített Phoebe felkelni a lánynak. Körülbelül húsz éves lehetett.
— Persze. Köszönöm, hogy megmentettetek! Sarah vagyok.
— Én Phoebe. Ők pedig Piper, Chris, Wyatt és Angie.
— Ti vagytok a Bűbájosok? Uh… Hú!
— Te is boszorkány vagy, igaz?
— Persze…
A beszélgetés további részét már nem hallottam, mert a szoba elhalványult, és egy barlangban találtam magam.
— Na, ez biztos nem én voltam – állapítottam meg meglepődve. Óvatosan fordultam körbe, felmérve a terepet, bár nem sokat láttam. A kaverna falán csupán egy fáklyatartó volt, benne egy ősréginek tetsző fáklyával, mely valamicske fényt nyújtott.
— Hahó! – szólaltam meg fennhangon. – Van itt valaki, aki meg tudja mondani, hol vagyok, és hogy kerülök ide?
Időközben 360 fokos fordulatot tettem, de semmi változást nem fedeztem fel, még bejáratot sem. Sóhajtva mentem a fényforrás alá, és emeltem le tartójáról a szövétneket, újra körbejárva a barlangban, hiába.
— Oké, akkor várunk – ültem le törökülésben, a fáklya alját a földhöz támasztva. Reméltem, hogy Piperék megkeresnek, és megtalálnak.
— Gyerünk, már! Mi lesz? – kérdeztem, mikor percek múltán fázósan húztam magam össze. Két év telt el legutóbbi Alvilági látogatásom óta – mint akkor, most sem önszántamból jöttem –, de nem emlékeztem, hogy akkor is ilyen hideg lett volna. Lehet, hogy az Északi Sark alatt vagyok? Meg lehet egyáltalán határozni az Alvilágon belül a földrészeket, vagy tájolni? Egyáltalán, hol van maga az Alvilág? Mennyire meghatározható a helyzete?
Egyre jobban fáztam, és a percek múltával – amit csak tippelni tudtam – a remény is mind jobban fogyott. Miért nem találnak? Lehet, hogy nem is keresnek? Örülnek, hogy megszabadultak tőlem?
Nem! Biztos keresnek, csak még nincs eredmény! Lehet, hogy nem is telt el olyan sok idő! Két évig velük éltem, és soha nem adták gyanúját, hogy nem szeretnének, de legalább is kedvelnének! Mindig mellettem álltak, ismeretlenül segítettek, és befogadtak! Nem szabad ilyenekre gondolnom!
— Minden családnak van egy könyve, amit Árnyak Könyvének neveznek. Ebbe írják bele a varázsigéket… - kezdtem el halkan idézni, amit Wyatt tanított délután, csak hogy csináljak valamit, és ne veszítsem el a hitem, illetve eltereljem a figyelmem. – A tündérek és egyéb mágikus lények nem rendelkeznek akkora erővel, mint egy boszorkány, akinek van aktív ereje, és esetleg passzív. Vajon Te mióta égsz? És meddig? Kérlek, ne most add fel! – bámultam a fáklya tüzébe, és kezdtem el neki beszélni. A következő pillanatban a láng szisszenve aludt ki.
— A francba! – vágtam földhöz az immár semmit sem érő fát. – Kellett nekem falra festeni az ördögöt! Halló! Wyatt! Piper! Valaki! – pattantam fel kiabálva. – Vigyetek ki innen! – könyörögtem.
— Kérésed számomra parancs! – szólalt meg egy behízelgő hang. Rémülten fordultam körbe, de semmit sem láttam.
— Ki az? Hol vagy?
— Itt, közvetlenül előtted! – jelent meg egy alak pár méternyire tőlem.
— Hogy kerülsz ide? Démon vagy? – hátráltam egészen a jéghideg falig gyanakodva.
— Nevezhetsz, aminek szeretnél! Van, aki Varázslónak hív, van, aki Mágusnak. A nevem Fallaciusz ! – hajolt meg mélyen, az orra majdnem a földet súrolta.
— Hogy kerülsz ide? Hol vagyunk egyáltalán?
— Hívtál, hát jöttem! Az Alvilágban vagyunk, egy démonok által lezárt barlangban, nevezhetjük börtönnek is.
— Tudod, hogy kerültem ide? – kérdeztem.
— A démonok műve. Gondolom, sejtetted. Nyilván itt akartak tartani, míg éhen nem halsz. Vagy, ami hamarabb bekövetkezik: szomjan.
— És… ki tudsz innen vinni? – léptem oldalra néhány lépést.
— Azt hittem, sosem kérdezed meg! – mosolyodott el szélesen. – Jöjj, Hölgyem! Kérésed számomra parancs! – nyújtotta felém a karját. Egy pillanatig gondolkodva néztem a kézre, majd sóhajtva karoltam belé a ’szomjhalálnál rosszabb nemigen jöhet’ elven.
----------------------------
Fallaciusz: