Bűbájos(okkal egy) új élet

Sziasztok! Itt a következő rész, várom a véleményeket! :)

Majdnem egy teljes napig feküdtem eszméletlenül. Az agyam így reagált a történtekre.

Valami halkan súrlódott. A napsugarak azonnal melengetni kezdték az arcom, Én pedig a forrásuk felé fordítottam fejem. Megerősített az a pár másodperc, míg így feküdtem, s lassan kinyitottam a szemem. Az ablakon át szűrődött be a fény, a függönyök elhúzva. Az ablak előtt pedig állt valaki. Ahogy kitisztult a kép, már azt is ki tudtam venni, hogy Wyatt az.
— Jó reggelt! – mosolygott Rám – Hogy érzed magad?
— Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Hol vagyok?
— Prue szobájában. Ő Paige Néniéknél van.
Körül néztem. Előző alkalommal is itt ébredtem.
— Ki az a Prue?
— A húgom. Éhes vagy? Anya megint egy hadseregre elég kaját csinált – elmosolyodtam az arcán átsuhanó apró fintor láttán.
— Igen. Azt hiszem, nagyon is – bólintottam, miközben óvatosan felültem az ágyban. Nem szédültem, amit jó jelnek vettem. Ekkor vettem észre, hogy nem a tegnapi farmer-póló összeállítás van rajtam, hanem egy krémszínű melegítő.
— Öhm. Wyatt… Megmondanád, hogy hogyan… - elakadtam egy pillanatra, aztán sóhajtottam. – Azt hiszem, inkább nem vagyok rá kíváncsi.
— Anyáék öltöztettek át – vigyorgott. – Na, gyere, a végén nem jut nekünk palacsinta.
Segített felállni, aztán az ajtónál előre engedett. A lépcsőn leérve Wyatt balra fordult, és leült a – nyilván – étkező asztalához, amin különféle gyümölcsök, kistányérokon palacsinták, illetve a hozzájuk való csoki öntet, lekvár, nutella sorakozott. Chris már az asztalnál ült, és épp egy palacsintát tömött magába.
— Na ne, tényleg csak ennyit hagytál? – háborgott Wyatt, ahogy ránézett a maradék egy-két tésztára. Testvére csak megvonta a vállát, és még egyet kivett.
— Ne veszekedjetek, jut mindenkinek! – jelent meg Piper egy újabb tányérral a kezében, amit a megnyugodva leülő Wyatt elé rakott.
— Jó reggelt! Kérsz palacsintát, vagy mást ennél? – fordult felém mosolyogva, mire én összerezzentem. Még mindig az ajtókeretnél álltam, és figyeltem őket. Annyira családias volt, összeszokottak voltak, és valahogy meghitt, megnyugtató volt a látványuk. Látszott, hogy szeretik egymást.
— Jól vagy… ?
— Angela. Angela Lung – segítettem ki, mivel láttam, hogy elakadt. Illetve eszembe is jutott, hogy én még be sem mutatkoztam.
— Örülök, Angela – küldött felém egy újabb meleg mosolyt. Anya szokott ilyennel jutalmazni. A gondolatra, mintha jeges marok szorította volna össze a szívem.
— Próbálj nem rájuk gondolni! – jött a mit sem érő tanács Wyatt-től, aki időközben felállt, és leültetett egy székre.
— Könnyű azt mondani! – vetettem oda halkan, miközben éreztem, hogy a szemem könnyek lepik el.
— Részvétem, Angela. Maradt élő rokonod?
— Csak Angie – ráztam a fejem. – És nem. Nem voltak testvéreik.
— Értem. Most pedig egyél valamit!
— Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem.
— Muszáj valamit enned, különben nem lesz erőd. Felhívom Phoebe-t.
— Mióta vagy boszorkány? Vagyis, mióta tudod, hogy az vagy? – kérdezte Chris két flat között.
— Nem vagyok boszorkány! Nem léteznek! – utasítottam el a feltételezést, miközben akaratlanul is bevillant az égő ház, majd a parkban történtek. Lehetetlen, hogy én voltam!
— Hogyan gyulladt ki a ház? – tette fel Wyatt kíméletlenül a kérdést. Már megint, mintha a gondolataimban olvasna.
— Nem tudom! Egyszer csak ott volt az a két alak, megölték a szüleim, engem is meg akartak, aztán hirtelen kigyulladt! Ennyi! – emeltem fel a hangom. Lelki szemeim előtt újra leperegtek az esti események. Láttam anyám fájdalomtól eltorzult arcát, a felém közelítő gömböt.
— Ha nem vagy boszorkány, mivel magyarázod a feléd tartó, majd hirtelen eltűnő tűzgolyókat? Na, és a parkban irányváltoztató gömb?
— Nem tudom! Honnan tudnám? Te vagy egy Harry Potter, mondd meg te!
— Csak próbáld meg! Kérlek!
— Mégis, mit csináljak? Lóbáljak letört fűzfaágat? – kérdeztem gúnyosan, azonban az újabb sértésnek szánt mondatot is eleresztette a füle mellett.
— Koncentrálj, és próbálj meg elmozdítani valamit. Mondjuk, ezt a tányért. Segítségül használhatod hozzá a kezed.
Fáradtan sóhajtottam egyet. Miért nem adja fel? Miért nem hagy végre békén? Van elég bajom az őrültségei nélkül is. Gondolataim ellenére azonban megtettem, amit kért. Tekintetem rászegeztem a tányérra, majd suhintottam egyet a kézfejemmel, mintha arrébb akarnám lökni.
— Most már elégedett vagy? – kérdeztem, mikor – várakozásomnak megfelelően – nem történt semmi.
— Próbáld még egyszer! Talán…
— Elég lesz, Wyatt! – szólt közbe Piper, visszatérve a nappaliból.
— De Anya, láttam őt varázsolni! Ő ölte meg a démonokat, hisz mondtam!
— De akkor a szülei miért nem védekeztek? A mágia öröklődik!
— Nem feltétlenül. Láttunk már példát az ellenkezőjére is!
Nem szóltam közbe, egyrészt, mert nem tudtam volna mit, másrészt pedig nem állt szándékomban közölni velük, hogy nem az édesszüleim voltak. Harmadrészt pedig mihamarabb el akartam innen tűnni. Kezdtek az agyamra menni az őrültségeikkel.
— Nevelőszülők? – szólalt meg Wyatt kicsit döbbenten, egyenesen rám nézve.
— Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem vissza zavartan. Honnan jött rá?
— Erre gondolt. Hogy nem az édesszülei!
— Ez megmagyarázza a dolgot. Még itt maradsz egy ideig, míg ki nem találjuk, mi legyen– jelentette ki Piper, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Tiltakozni akartam, hogy nem helyes, és nem is ismerem őket, de egyszerűen nem ment. Valahogy úgy éreztem, minden ellenállásom hiábavaló lenne, és furcsa, de nem is akartam elmenni. Jól éreztem magam velük, noha azt se tudtam, kik ők, sőt totál bolondoknak tartottam őket, amiért folyton ezzel a mágia dologgal hozakodnak elő. De egy részem mintha megállapodott, haza ért volna. Igyekeztem nem gondolni rá, de ez igen nehezen ment.
Csendben folytattuk az evést, miközben Wyatt arcát figyeltem, megvizsgáltam minden egyes apró vonását. Valahogy olyan ismerős volt… a zöldes szeme, átható tekintete, az arca… Az egész srác. Mintha ismerném, csak ezt elfelejtettem volna. És akkor beugrott. A fel-ismerés villámcsapásként ért.
— Wyatt – mondtam, mire kérdőn néztek rám – Wyatt Matthew Halliwell! Te vagy az!
— Igen, én. Mi a baj?
— Nem emlékszel rám? Nem, persze, hogyan is emlékeznél? De hát… hogyan? Mikor?
— Angie, miről beszélsz? – kérdezte óvatosan Piper.
— A nevem Angela Lung. 5 évesen költöztünk el Friscoból, addig ebben az utcában laktunk, Chris ovis társa voltam. Nem emlékszel, Matthew? Te lökted nekem a hintát, mikor itt játszottunk!
— Angie… a kis Angyal! Hát persze! A szemed semmit sem változott, ugyanolyan kedvesen csillog!
Elnevettem magam. A kis Wyatt is ugyanígy tudott bókolni. Valódi kis sármőr volt.
— Örülünk, hogy újra látunk, Angie!
— Igen, én is örülök. Azt hiszem.
Nem tudtam. Igazából teljesen összezavarodtam. Ezért voltak olyan ismerősek… hisz már ismertem őket! Mikor elköltöztünk az államokból, megszakad velük a kapcsolat, nem beszéltünk. S most a Sors furcsa fintora, hogy ismét találkoztunk, bár meglehetősen elhagytam volna a körülményeket.
Az elkövetkező napokban a Halliwell-házban laktam, Prue, a srácok 11 éves húgának szobájában. Paige közben a levéltárban kutatott, eredménytelenül. Végül Piper és Leo úgy döntöttek, örökbe fogadnak. 2-3 napos herce-hurca után hivatalosan is a gyámszüleim lettek. Ami azt jelentette, hogy kaptam 3 testvért, 2 nagynénit, 2 nagybácsit, és 6 unokatestvért. De csak papírforma szerint. Kérésemre megtarthattam a ’Lung’ vezetéknevet. Prue visszaköltözött a szobájába, Én pedig a vendégszobát kaptam meg. Barátokként szóltunk egymáshoz, nevelő szüleimet keresztnevükön szólítottam, lassan mégis egy családdá váltunk.
Azóta a nap óta nem varázsoltam, igaz nem is ment volna. Egy nagy családi kupaktanács alkalmával többféle lehetőséget hoztak fel ennek okaként, végül abban maradtak, hogy biztosan a sokk miatt nem megy, illetve, mert ennyire tagadom; és majd, ha eljön az ideje, ismét tudom majd használni a telekinézist, ahogy nevezték. Én ebben nem igen hittem, de a nyaggatásommal legalább felhagytak, ami viszont nem volt ellenemre.
A mágia létezését azonban nem tagadhattam le, hiszen naponta láttam Leót, illetve a fiúkat teleportálni, néha egy-egy démon is megjelent. Ez volt az egyetlen kényes téma. Aktív erők – ahogy ők nevezték – nélkül nem tudtam megvédeni magam, így eleinte biztos helyre parancsoltak, pár hónap után azonban kristályokat raktak ki a ház köré, levédve a helyet.

Lassan fél éve éltem a Halliwellekkel, megszoktam a mágia jelenlétét. Zimankós, decemberi délután értünk haza a srácokkal a suliból. A két jómadár felment az emeletre, én a nappaliban maradtam tévézni. Hirtelen öt démon tűnt elő a semmiből.
— Srácok! – sikítottam fel, miközben a kanapéról felpattanva igyekeztem minél gyorsabban eljutni a konyhába, ahol Piper főzőcskézett. Nevelőanyám kiment segíteni az időközben leportáló fiúknak, hallottam a démonok fájdalmas kiáltásait, ahogy a pokolra jutnak.
Aztán egyszer csak egy újabb alvilági förmedvény jelent meg Piper háta mögött, kezében megidézett tűzgolyóval. Gondolkodás nélkül ugrottam a hátára, ezzel kizökkentve. Felkiáltva hátrált a falig, és sikeresen neki is nyomott a saroknak, mire nyekkenve eresztettem el. Ekkor robbantotta fel Piper. Miközben Wyatt a hátamat gyógyította, született meg az elhatározás, hogy levédik a házat.