Bűbájos(okkal egy) új élet

— Ez most csak valami vicc, ugye? – kérdezte Phoebe.
— Miért lenne az? – kérdeztem értetlenül.
— Cole volt Anya nagy szerelme, még Apa előtt. – kezdett a magyarázatba Penny.
— Mellesleg félig démon, aki összetörte a szívem. Megkérdeznéd tőle, miért jött vissza ennyi év után kísérteni? – kért meg hidegen a nő. Sosem láttam még ilyennek.
— Nem őt kísérteni vagyok itt, még csak nem is Phoebe miatt. És nem kell aggódnotok, nem tudok nektek ártani, nem is szeretnék.
— Akkor miért nem lépett végre tovább? – kérdezte Paige, miután tolmácsoltam Cole válaszát.
— Oké, állj! Nem vagyok postabagoly, se majom, nem lehetne írni valamilyen varázsigét, hogy ne kelljen minden szavát elismételnem?
— Írj egyet! – ajánlotta Prue.
— Vagy keresünk az Árnyak Könyvében – állt fel Phoebe, mi pedig kérdő tekintetekkel ugyan, de követtük a padlásra, ami ennyi embernek elég szűkös volt.
— Varázserő, rossz vagy jó, nyújtózz időn, bolygón túl. Legyen távol, vagy közel, hozd nekünk Belthazor démont el! – olvasta fel, aztán várakozóan nézett szét a helyiségben.
— Csak én maradtam le, vagy Ti sem tudjátok, ki az a Belthazor? – kérdeztem a mellettem álló Christ.
— Cole démon alakja. Miért nem működik az ige?
— Mert már nem vagyok démon. – mondta Cole derűsen. – Igazából nem is létezem, nem vagyok se jó, se rossz, csak egy lélekmaradvány vagyok, egy valaha élt ember lenyomata. – magyarázta.
— De hol vagy pontosan?
— Nem tudom. Talán egy másik síkon. Talán kérdezd meg a mentorod!
— Barint? Ő tudja a válaszokat? – a többiekről megfeledkezve faggattam Cole-t.
— Mi van Barinnal, Kicsim?
— Cole szerint meg kellene kérdeznem a dologról. De nem tudom, hogyan hívhatnám ide – vettem fel a lábamhoz dörgölőző Konstanst. – Te se tudod, Cica? – emeltem meg a fejét, hogy rám nézzen. Értelmes szemeivel az enyémbe nézett, láttam magam visszatükröződni, majd nyávogott egyet. A következő pillanatban Barin bukkant fel mellettem.
— Nocsak, kupaktanács van? – nézett körül.
— Te látod őt, ugye? – mutattam Cole-ra.
— Hogyne! – bólintott komolyan, de a szeme nevetett.
— Azt is tudod, hogy miért van itt, és miért csak én látom. – nem kérdés volt, hanem kijelentés. Valahogy éreztem, hogy ez az igazság.
— Úgy tűnik, fejlődik a hatodik érzéked, nagyszerű! Van ötleted, honnan tudtam, hogy szükséged van rám? – egy másodpercig némán gondolkodtam, miközben még mindig Konstanst simogattam, és akkor beugrott.
— Konstans hívott – adtam meg a választ.
— Kitűnő! – mosolyodott el Barin elégedetten. – Esetleg lemehetnénk a nappaliba, tekintve, hogy itt elég szűkösen vagyunk.
— Engem vár az egyik védencem, úgyhogy mennem kell, de részletes beszámolót kérek! – kötötte ki Paige. – Henry, te jössz? – fordult a fia felé, s miután egy fejrázást kapott válaszul, elköszönve portált el.
— Azt hiszem, nektek is indulnotok kellene. – jegyezte meg Phoebe az órára nézve.
— De Anya! – nyújtotta el Lotte.
— Coop és Patty várnak!
— Jó, megyünk már!
— Elviszlek! – ajánlotta Matthew, miközben sorban megölelt a két lány, majd a fiúval együtt eltűntek a kékes fényekben. Ez után mentünk le a földszintre, és míg Matthew visszatértét vártuk, Piper egy tál csokis sütit hozott be.
— Szóval Cole nem démon, és nem is létezik valójában. – foglaltam össze, mikor bátyám leült mellém. – Akkor mégis hogy tudok vele beszélni, és hol van?
— Valamelyik másik síkon a 11 közül. Azért van veled, hogy segíthessen, ha tud, hiszen démonként, illetve az azóta eltelt években rengeteg tudást szerzett.
— Segítsen? Mármint jóvátegye a bűneit? – kérdezte Phoebe szkeptikusan.
— Igen, így is mondhatjuk. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynod, hogy most nem rólatok van szó, hanem elsősorban Angie-ről.
— Azért az óvatosság sosem árt. – mondta gyorsan Piper, megelőzve Phoebe visszavágását.
— Hát persze. Cole segít, amiben csak tud, s ha eljön az ideje, távozik mellőled. – fordult ismét felém. – Vehetitek egyfajta megtisztulási folyamatnak is, amit ugyan már elkezdett évekkel ezelőtt, de a Bűbájosokat nem igen tudta támogatni, érthető okokból. Most pedig koncentráljunk a megérzéseidre, van még mit fejlődnöd, úgyhogy… – a mondatot félbe hagyva nézett rám. Nem tetszett a mosolya, rossz érzése fogott el tőle, azonban a következő másodpercekben semmi nem történt.
— Úgyhogy? – kérdezte Chris.
— Úgyhogy én most megyek is. Hallgass a megérzéseidre, Angie, akkor minden rendben lesz. – kacsintott rám, aztán eltűnt.
— Ez teljesen megőrült?
— Lehet, hogy agyára ment a hosszú kihagyás.
— Christopher!
— Jó-jó, nem mondtam semmit! Ki jön a VS-be?
— Mi lesz a leckével?
— Majd a Könyvtárban megírjuk! – válaszolta Prue, és kézen fogva hármunkat portált az Iskolába.
— Mit szóltok egy fiúk a lányok elleni meccshez? Szigorúan varázslat nélkül, csak küzdősportok.
— Én benne vagyok! A házi megvár.
— Angie?
— Miért ne? Úgyis régen vertünk már el titeket! – vigyorodtam el, és rátámadtam Chrisre. Nem számított rám, így a földre került, viszont azonnal fel is ugrott, viszonozva a kezdeményezést egy rúgással. Kivédtem, a következő támadást azonban már nem tudtam, így én estem hanyatt. Elgurultam a rám feküdni készülő srác elől, és felállva nemes egyszerűséggel behúztam neki egyet. Megindítottam egy következő pofont, de elkapta a karom, és hátracsavarta. Felszisszenve guggoltam le, és lendítettem félkörívben a lábam, hogy kigáncsoljam, de Chris átugrotta, és a másik kezem is hátrafogta. Elkáromkodva magam feszítettem meg az izmaim, és a csuklóit kitapintva fogtam rájuk, hogy kifordulva Chris elől ismét közelebb kerüljön a talajhoz.
Egy pillanatra összefolyt a világ, így a megindított támadást elvétettem. Elugorva a fiú elől pislogtam párat, de valami nem stimmelt. A látásom nem tisztult ki teljesen, a körvonalak elmosódtak, és hiába erőltettem a szemeim, annál rosszabb lett a dolog. Megdörzsöltem a szemeim, hátha az segít, de nem értem el eredményt. Észleltem a szemből rám rontó alakot, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy ki az. Ösztönösen emeltem a karjaim magam elé, és taszítottam el Christ telekinézissel. Fájdalmasan nyögött fel, mikor padlót fogott.
— Hé, arról volt szó, hogy nem varázsolunk! – méltatlankodott, de meg se hallottam. Arcom elé emelve a kezem hunyorítottam, de a világ végképp elsötétült.
— Angie, mi van? – oldalra kaptam a fejem, ahonnan Wyatt hangját hallottam, aztán a következő pillanatban félre ütöttem a vállam érintő kezet.
— Hé, nyugi!
— Wyatt?
— Itt vagyok. Mi bajod?
— Nem látok. – suttogtam hitetlenül.
— Ne viccelj, Angie!
— Tényleg! Nem látok! – mondtam ki hangosan is, és egészen lassan kezdtem kinyújtani a kezem, amerre a fiút sejtettem. Az állát érintettem, éreztem a puha, meleg bőrt és az enyhe borostát, ahogy végighúztam az ujjaim le a vállára.
— Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor megéreztem a sejtjeimet átjáró meleget.
— Megpróbállak meggyógyítani.
— Valami változás?
— Semmi – ingattam a fejem. A bensőmet jeges vízként öntötte el a félelem. Miért nem látok, és mi lesz, ha ez végleges?
— Mi a fene történik velem? – kérdeztem kétségbeesetten.
— Ang, nyugodj meg, valamit kitalálunk! – csitított Prue, miközben éreztem, hogy valaki kézen fog, majd a teleportálással járó enyhe gyomortájéki nyomást is. Különös volt, mert csak az első alkalommal éreztem ezt, azután pedig átsiklottam felette.
— Hol vagyunk? Wyatt? Prue?
— Itthon vagyunk, a nappaliban. Ülj le ide! – vezetett Matthew a kanapéhoz. – Anya! Apa! – emelte meg a hangját.
— Felmegyek a Könyvhöz, hátha találok valamit. – mondta Prue, hallottam, ahogy megindul a lépcsőn, egyidejűleg Chris szisszenését is, majd az újabb pár láb dobogását.
— Felhurcolta magával Christ? – kérdeztem Matthew-t.
— Igen. Honnan tudtad?
— Hallottam a lépteiket. Wyatt, én nem akarok vak maradni! – suttogtam kétségbeesetten, mire válaszul megszorította a kezem.
— Ne aggódj, kitalálunk valamit! Apa!
— Mi a baj? – hallottam a Leoétól eltérő férfihangot.
— Kyle? – fordultam arra, amerre sejteni véltem a fényőrt.
— Igen, én vagyok. Mi történt, miért hívtál?
— Én nem hívtalak. Hol vagy?
— Itt állok előtted. Tisztán éreztem, hogy félsz valamitől, és segítségre van szükséged.
— Angie nem lát. – világosította fel Wyatt.
— Az hogy lehet?
— Hiába a gyógyítás! Wyatt már próbálta! – mondtam, mikor ismét éreztem a melegséget, csak ezúttal erősebben.
— Mikor történt? – kérdezte immár Leo.
— A Varázssuliban, mikor harcoltunk.
Felsikkantottam, mikor megéreztem az ölembe ugró valamit, de meg is nyugodtam, ahogy megéreztem a négy puha tappancsot és a dorombolást. Automatikusan kezdtem simogatni Konstanst, miközben Wyatt keze után tapogatóztam.
— Wyatt?
— Itt vagyok! – kulcsolta össze a kezünket. Sóhajtva engedtem ki a levegőt. Az érintése, és a tudat, hogy ott van mellettem, biztonság érzetét keltette.
— Egyszerűen megvakultam. Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Az egyik pillanatban még láttam, aztán a másikban csak körvonalakat, végül már azt sem. Nem értem, mi történik velem.

Sziasztok!

— Miért hoztatok ide egy halandót? – hatolt a döbbent csendbe egy férfihang. Meglepetten rezzentünk össze, mikor megjelent előttünk egy harmincas éveiben járó férfi. – Boszorkányokat bármikor szívesen látunk, de a halandókat nem tűrjük! Miért játszottátok ki a védelmet?
— Elnézést, Uram, de itt valami félreértés történt! – lépett előre Matthew, átvéve a vezető szerepét. – Mi semmilyen védelmet nem játszottunk ki, és azt sem tudjuk, hol vagyunk. Iskolai kirándulás keretében jöttünk barlangtúrára.
— És véletlenül az egész csapat boszorkányokból áll?
— Halliwellek! – világosítottam fel a férfit. A hatás nem maradt el, az arca és a testhelyzete is nyomban megváltozott.
— Minek köszönthetjük az Utódok látogatását? – kérdezte alázatosan, lesütve a szemeit.
— Ez már mindjárt jobb! – jegyezte meg Henry vigyorogva.
— Henry! Nem szándékosan jöttünk.
— Egyáltalán hol vagyunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Chris.
— Media Mundiban*, természetesen. – biccentett egyet. – Gyertek, velem! – szólított fel, és a falfehér túravezető felé intve fordított hátat nekünk.
— Mit csinál vele?! – előzött meg minket a kérdéssel Lotte. Az eddig rémülten hápogó férfi egy csapásra kifejezéstelen arcot öltött.
— Nincs semmi baja, de mégsem hagyhatom, hogy lelepleződjünk előtte, nem igaz? – fordult vissza a férfi.
— De hát már lelepleződtünk. – jegyezte meg Chris.
— Pár percet könnyebb kitörölni, mint egy teljes napot – bölcselkedett kísérőnk, és megindult a falu felé. Összenéztünk, aztán Matthew vállat vonva indult meg a férfi és az őt jámboran követő túravezető után.
— Öhm, elnézést… – szaporázta meg lépteit Prue, hogy beérje az elől haladókat.
— Profugus** vagyok.
— Profugus Úr! Szóval, elmondaná, hogy mégis hogyan kerültünk ide? Illetve, miért pont itt helyezkedik el Media Mundi?
— Na, kezdi már… – sóhajtotta Chris, de azért fülét hegyezve hallgatta a beszámolót, mikor Profugus megszólalt.
— Media Mundi a kirekesztettek és a bujdosók hazája. A barlangrendszerben varázslattal létrehozott világ rejtve van az illetéktelenek elől, ugyanakkor az arra hivatottak könnyűszerrel idetalálnak. A világot átjárja a mágia, de másképp működik, mint azt odafenn megszokhattátok.
— Odafenn? Mennyire vagyunk a föld alatt?
— Media Mundi pontosan a Felső Világ és az Alvilág között helyezkedik el. Itt nem teszünk különbséget jók vagy rosszak között, nem érdekli az itt élőket senki múltja, hiszen csak akkor léphetnek e földre, ha érdemesek rá, mint ahogy azt már említettem.
— Szóval előfordulhat, hogy élnek itt démonok is?
— Természetesen! De nem kell aggódnotok, nem fognak rátok támadni!
— Megnyugtató…
— Profugus, nekünk vissza kellene mennünk… – szólalt meg Matthew. – Tudja, a barlangrendszer végén tanárok várnak minket, és elég érdekes lesz, hogy mi indultunk elsőként, de nem érünk oda.
— Ne aggódj, oda fogtok érni! – biztosította a férfi.
— Mégis, mikor? – kérdezte Simon.
— Amint teljesítettétek a feladatot, amiért jöttetek.
— De hát tök véletlenül kerültünk ide! – vágott vissza a srác.
— Simon, a mágiában nem igen vannak véletlenek – csitítottam. – Van valami oka annak, hogy pont most volt ez a túra. Valami miatt itt kell lennünk.
— Csak azt nem tudjuk, hogy miért – jegyezte meg Prue.
Időközben beértünk a faluba. A házak egyszerű vályogépületek voltak, mind egyforma nagyságú. Jöttünkre az emberek félbehagyták munkáikat, hogy végigmérjenek, majd nem törődve velünk folytatták azt. Feltűnt, hogy a legfiatalabbak is huszonévesek voltak, nem lehetett látni egy gyereket sem. A lakók halkan beszélgettek, s bár nemigen láttam bensőséges mozdulatokat, azok ellenkezői is hiányoztak. Úgy volt, ahogy Profugus mondta: békében élnek egymás mellett.
— Ez itt – vezetett a falu közepére – Media Mundi oltára, a világunk tartóköve. A Régiek építették még az első házak előtt.
— Szép darab – mondta Chris, mire kapott egy szúrós pillantást Matthew-tól, és egy érdeklődőt Profugustól. Maga az oltár embernyi vastag, másfél méter magas oszlop volt, cirádás faragással, valószínűleg az egyetlen építmény, amit díszítettek. A tetején egy dombormű kapott helyet a négy égtáj felé mutató faragással, középen egy sárgás-barna színű kővel.
— Az ott borostyán, ugye? – mutatott az ásványra Penny.
— Valóban – bólintott Profugus.
— A faragás pedig mintha képregény lenne – lépett közelebb Prue is, megvizsgálva a díszítést.
— Azt írja le, hogyan hozták létre ezt a helyet a Régiek.
— Na, és ez? Mintha egy csatát ábrázolna – guggolt le Penny, és hajtotta oldalra a fejét, mintha úgy jobban ki tudná venni az alakokat. – Ezek támadnak, ez pedig itt az oltárkő – mutatta, hozzáérve a képhez. A következő pillanatban összerezzenve dermedt meg, jelezve, hogy látomást kapott.
— Mit láttál? – guggolt elé Matthew.
— A csatát. Ahogy ezek a füstszerű teremtmények megtámadják Media Mundit, és mi megvédjük tőlük.
— Hogyan?
— Nem tudom. Valamit kiszórtunk a falu köré, és az oltárral csináltunk valamit.
— Legalább már tudjuk, miért vagyunk itt.

— Angie! Angie! – hallottam a nevemet a tömegből. Megtorpanva fordultam hátra, hogy lássam, kinek hiányzom.
— Szia, Simon! Lányok, őt itt Simon, Simon, ők itt Cat és Bia.
— Beszélhetnénk? – kérdezte félve, miközben a tekintete a lányok és köztem ugrált.
— A teremben találkozunk – kacsintott rám Bia.
— Rendben! – mosolyogtam rájuk.
— Ők tudják?
— A b-betűs dolgot? Nem.
— És nem rossz titkolózni előttük?
— De igen, viszont szükséges, és a Halliwellekkel tudok beszélni róla.
— Szerencsés vagy.
— Miért lennék?
— Mert nem vagy egyedül.
— De te sem vagy egyedül. A szüleid is biztos…
— Nem ismerem a szüleim. Árva vagyok. Vagyis fél árva.
— Ohh… én nem tudtam. Sajnálom – néztem a srácra őszintén.
— Mindegy, nem erről akartam beszélni. Nem lenne kedved eljönni velem moziba? Most adnak pár jó filmet.
— Benne vagyok – egyeztem bele. – Később megbeszéljük, rendben? Most rohanok. – köszöntem el a csengőt hallva, és megindultam a folyosó végén álló Chris felé.
— Mióta vagytok ilyen jóban? – vonta fel a szemöldökét a srác, ahogy a terem felé sétáltunk.
— Milyen jóban? – kérdeztem vissza. – Talán nem beszélhetek vele?
— Az egész szünetet végig csevegtétek, mintha ezer éve pajtások lennétek! – morogta.
— Mi ezzel a bajod? Nem árt, ha összetartunk.
— Semmit nem tudunk róla, azon kívül.
— Ezért kellene megismernünk, nem? Semmi baj sincs Simonnal, kedves srác!
— Nem tetszik a képe!
— Pedig helyes fiú.
— Akkor is! A szeme olyan… – nem folytathattunk, mert megérkezett Mrs. Taylor.
— Jó napot! Akik a múlt héten jelentkeztek a barlangtúrára, jöjjenek ide, és vegyenek el az asztalomról egy-egy szülői nyilatkozatot, illetve tájékoztatót. Kíváncsian futottam végig a menetrendet. Reggel hatkor indulás busszal a suli elől, ami ötórai kelést jelentett. Vigyorogva néztem Chrisre, aki nem épp a korán kelésről volt híres, bár ez a hajnali óra nekem se tetszett.
— Már bánom, hogy nem jelentkeztem – súgta Bia, mikor leültem mellé, és átvette a papírt. – Biztos lesz egy csomó helyes pasi. – pislogott Chris felé. Nevetésemet visszafojtva böktem meg a vállát.
— Ne ennyire feltűnően! – súgtam vissza. – Majd mesélek, de igazad van, a libasorban kitűnően lehet a másik nem hátsóját szemlélgetni. – a grimasz láttán, ami megjelent az arcán, majdnem hangosan is felnevettem.

Másnap reggel nyúzottan lépkedtem a lépcsőn egy szürke topot rángatva rózsaszín felsőmre.
— Jó reggelt, Hugi! – dobott felém Chris egy zöldalmát, amit telekinézissel lassítottam le és kaptam el.
— Kössz! – haraptam bele, és leültem a sráccal szemben. Prue álmosan kevergette mellettem a teáját, miközben igyekezett nyitva tartani a szemeit.
— A zseniális tesónk ébresztő igézetet mondott magára – morogta.
— Hogy mit?
— Az ébresztés igézete – vigyorgott rám teli szájjal a srác. – Tegnap este írtam, hogy ne legyek ma reggel álmos, és fantasztikusan működik!
— Azt meghiszem. A személyes haszon pedig máris visszaüt.
— Mire gondolsz? Tök jól vagyok!
— Úgy hadarsz, hogy alig érteni, amit mondasz! – válaszolt helyettem Matthew.
— Nem a legjobb taktika kora reggel magadra haragítani Pipert – jegyeztem meg.
— Mi a helyzet Simonnal? – váltott témát Prue. – Flora látott tegnap beszélgetni vele.
— Igen, elhívott moziba. Jó alkalom, hogy kicsit többet tudjunk róla, főleg, hogy Christopher nem bízik benne.
— Miért nem? – érkezett meg Piper egy jó adag étellel. – Ő az a srác, aki az évfolyamtársatok, ugye?
— Igen, ő… mit mondtál? – fordultam Chris felé, mikor leesett, hogy mondott valamit, épp csak nem értettem, annyira hadart.
— Persze, hogy nem bízok, mikor olyan sunyin néz ki! Ráadásul úgy néz rád, mintha… nem is tudom – gondolkodott el, ami remek alkalmat adott arra, hogy felfogjuk a mondottakat.
— Olyan, mintha a tulajdona lennél – fejezte be öccse mondatát Matthew. – Én is észrevettem.
— Ezt meg hogy értitek? – néztem rájuk, mire Matthew csak vállat vont.
— Szinte felfal a tekintete.
— Paranoiások vagytok! – nevettem, és levegőt vettem, hogy kifejtsem a véleményem, azonban a pillantásom Chrisre esett, aki követhetetlen mozdulatokkal készítette a szendvicsét, majd villámgyorsan be is falta azt.
— Irtó éhes vagyok! – siránkozott, és neki látott egy következő szendvicsnek.
— Na, jó, ebből elég volt! – ocsúdott fel Piper a leghamarabb. – Christopher Halliwell, most azonnal megírod az ellenvarázsigét, világos?
Miután Chris anyai ösztönzésre visszavonta az igét, és ismét a saját tempójában tudott elkészülni, az elkésés veszélye kezdett fenyegetni, szerencsére azonban időben a sulihoz értünk. Két busz állt a bejárat előtt, amikbe már szálltak be a diákok. Villámgyors búcsúzás után csatlakoztunk Pennyhez, Lottehez és Henryhez, és beszélgetve szálltunk fel az egyik buszba. Prue mellé ülve ecseteltem a lánnyal a nap várható eseményeit, mikor láttam Simont is felszállni. Mikor a srác is meglátott, rámosolyogtam, azonban többre nem volt időm, mert a mögöttünk ülő srácoknak eszébe jutott valami, s mire visszafordultam, Simon már eltűnt.

— Au! Wyatt, nem tudnál kicsit több fényt teremteni?
— Talán felgyújtsalak?
— Srácok, elég! – súgtam nekik, nehogy meghallja a túravezető, aki elől segített Lottenek és Pennynek. A barlanghoz érve a tanárok és vezetők nyolcfős csoportokra osztottak minket, mi pedig természetesen együtt maradtunk, valamint bevettük Simont.
— Chris, nem igaz, hogy ilyen vak vagy, alig két perce hagytuk el a bejáratot!
— Nem vagyok vak! – kérte ki magának a fiú, és leereszkedett a lányokhoz.
— Ez egy viszonylag egyenes szakasz, de azért óvatosan, mert elég csúszós! – figyelmeztetett bennünket a férfi, mikor mindannyian lent voltunk. Libasorban haladtunk végig a szűk üregen, lépteink zaja visszhangozva verődött vissza a nyirkos falakról. Az egyik pillanatban még nyugodtan araszoltam Matthew után, a másikban már sikkantva zuhantam a talaj felé, a csúfos fenékre eséstől azonban két kéz megmentett.
— Jól vagy? – hallottam a fülem mellett Simon hangját, és Matthew is visszafordult.
— Igen, köszi! Csak megcsúsztam. – kapaszkodtam meg a srácban, aztán elfogadva bátyám felém nyújtott kezét, álltam fel. Matthew megszorította a kezem, és ahelyett, hogy elengedte volna, ujjainkat összefonva vezetett.
Egyre lejjebb haladtunk, szűk réseken, csúszós lyukakon átküzdve magunkat, miközben beszélgettünk és egymást ugrattuk.
— Oké, itt megállunk egy kicsit, és figyeljetek! – hangzott percek múltán a vezető felszólítása. – Lefelé tudunk tovább menni, viszont a lyuk széle vizes, könnyen megcsúszhattok. Srácok valamelyikőtök lemegy elsőként, segíteni a többieknek? Én itt maradok, rendben?
— Én megyek! – szólalt meg egyszerre Henry és Matthew.
— Ketten is mehettek, még jobb! Elég nagy hely van, hogy elférjetek.
A két fiú egymás után ereszkedett le, majd Lotte és Prue is lemászott.
— Jöhet a követező! – szólt fel Henry.
— Mész, Penny?
— Menj csak! Közelebb vagy! – engedett előre a lány. A mutatott mozdulatokat végezve guggoltam, majd ültem a lyukhoz. Chris és a vezető két oldalról segített, lent pedig a fiúk fogtak.
— Szia! – köszönt Matthew, mikor a vállába kapaszkodva leértem. Egy mosolyt küldve felé léptem arrébb, és ültem a lányok mellé, hogy megvárjuk a többieket.
— Esküszöm, virágillatot érzek! – szólaltam meg hirtelen, mikor beazonosítottam az orrom csiklandozó szagot.
— Idelent?
— Lehet, hogy az én parfümöm érzed. Rózsa és eper kombináció. – tippelt Charlotte.
— Nem, ez erősebb annál. – vetettem ellen. – És fűszeresebb is!
— Képzelődsz, Angie! A föld alatt nem sok virág nyílik.
— Tudom, de akkor is érzem!
— Rendben, ha kifújtátok magatokat, mehetünk tovább! Oldalazva, és vigyázva, hogy be ne szoruljatok, de ez nem valószínű, sokkal nagyobb emberek is voltak már itt.
— Angie? – szakított ki gondolataimból Matthew. Elmosolyodva fogadtam el a felém nyújtott kezet, mégha pár perc múlva el is kellett engednem.
— Most már én is érzem! – szólalt meg Prue a másik oldalról.
— Azannya! – káromkodta el magát Chris.
— Mi történt? – kérdezte Simon. Összenéztünk, aztán a gyors csatlakozás mellett döntöttünk.
— Mi a fene? Hát ez meg mi?! – a vezető hangja egyenesen rémült volt, ami semmi jót nem jelentett. Átküzdve magam mértem végig társaim arcát, majd a környezetet is, hogy ugyanaz a döbbenet kerítsen hatalmába engem is, mint őket. A derekamon éreztem Matthew kezét, de nem tudtam vele foglalkozni. Elhűlve bámultam a mellettünk végig futó kis patakot, a tiszta, kék eget, méregzöld füvet, és a távolban az apró házikókat.
— Hogy a csudába kerültünk ide? – tette fel a minket is foglalkoztató kérdést Henry.

Sziasztok! Itt a friss, legközelebb nem tudom, mikor lesz. :D Jó olvasást, várom hozzá a véleményeteket, ugyanúgy. :) (bár szinte felesleges kiírnom)

— Milyen volt a randi? – kérdeztem másnap reggel az ásítozva lebotorkáló Wyattet.
— Pocsék – vágta le magát velem szembe kedvetlenül.
— Olyan rossz volt az osztriga? – faggattam két falat pirítós között.
— Nem, Anya főztje isteni volt, mint mindig. De hogy éreznéd magad, ha a randi közepén megjelenne egy démon, hogy megöljön, aztán a fiúd kénytelen lenne bevallani, hogy félig boszorkány, félig fényőr?
— Most ugye, csak szívatsz? – állt meg a szám rágás közben.
— Nem. – sóhajtott. – Gondolhatod, mennyire kiakadt. Szép kis évfordulós ajándék.
— Meghiszem. Piper mit szólt?
— Csak azt, hogy én tudom. Remélem, jól döntöttem.
— De együtt vagytok még?
— Időt kért. Át akarja gondolni, hogy tud-e élni vele. Már azt is csodálom, hogy nem szakított velem rögtön.
— Ne légy ennyire pesszimista! – szidtam a fiút, miközben megkezdtem egy narancsot. – Lehet, hogy megszokja a gondolatot. Nekem is sikerült.
— Csak te azért egészen más vagy. Benned megvolt rá a hajlam, és könnyebben fogadtad el. – válaszolt a konyhába érkező Paige. – Sziasztok, ma én viszlek titeket suliba, Piper rám telefonált, hogy nem tud eljönni az étteremből. Nem hittem, hogy ennyire leköti.
— Szia, Paige Néni! Hol vannak a srácok?
— Parker az apjánál az őrsön, pályaválasztó hét van, az ikrek pedig tanulmányi kiránduláson.
— Tényleg, hallottam, hogy Polli is tudja az alakját változtatni! Gratulálok! – mosolyogtam a nőre.
— Köszönöm a nevében is. De néha azt érzem, igazi átok, pláne, ha Lanával együtt gyakorolnak. Mintha átjáró házzá válna a lakás, a sok idegen emberrel – nevetett.
— Sikerült megtalálni a boszorka gyilkost? – kérdeztem a kocsiba ülve.
— Igen, valóban halandó volt. Egy elmebeteg, aki csak véletlenül talált igazi boszorkányokat.

— Azért nem túl kellemes érzés, hogy már egyszerű emberektől is félhetünk. – jegyezte meg Prue, mikor szünetben összefutva elmeséltem neki a történetet.
— De ez mindig is benne volt a pakliban. Ha a démonok megölnek embereket, mint a szüleimet, ez fordítva is megtörténhet.
— Jut eszembe, azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne ismét nyomozni a múltad után.
— Megint nézzük át a pergameneket?
— Nem, én valami egészen másra gondoltam. Szellemidézés. – mondta ki a lány a kulcsszót.
— Egy szeánsz? – néztem rá bizonytalanul.
— Ez nem olyan, mint a halandók buta szemfényvesztései! Igaz, eddig még csak Anyuékkal csináltuk, és csak a Nagyiékat hívtuk, de biztos működne a szüleiddel is!
— Nem kockázatos? Mi van, ha rosszul sül el?
— Az lehetetlen! Nem veszíthetsz semmit, és pontot tehetnél az ügy végére. Anya is biztos belemenne. Na, mit szólsz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a sarkon Jeremy, és bandája jelent meg. Az négyes fogat. Jeremy Matthew évfolyamtársa volt, sok lány futott utána, ezért beképzeltsége a plafont verte, és lenézésében is tehetséges volt. Magától értetődött, hogy gyűlölje a szintén népszerű srácokat, mint a Halliwell fivérek, és azok barátait. A legjobb eset az volt, ha levegőnek nézte az embert, ám nem mulasztott el naponta belekötni a diákokba. Sajnálatos mód rám ez az undor nem terjedt ki. Már többször is próbálkozott, hátha „felcsíphet”, és következetesen fenyegette meg azokat a fiúkat, akik közeledni mertek felém.
— Hello, Szépségem!
Megálltunk Prue-val, és vetettem rá egy lesújtó pillantást.
— No, mi az? Már nem is köszönsz, Baby?
— Tudod, Nurbs, nem szoktam férgekkel társalogni.
El akartam menni, de elém lépett, és két oldalamról a falnak támasztotta a karjait, elzárva ezzel a távozási útvonalat.
— Ugyan, Szépségem, ne légy ilyen undok! Tudom, hogy tetszem neked, és rólam álmodsz!
— Olyan szerencsétlennek hiszel, hogy megjelensz a rémálmaimban?
— Hmm, valaki ma rosszkedvű! – jelentette ki kedélyesen. – De ne aggódj, nem zavarnak meg a bátyáid. Hogy bírod elviselni őket?
— Azt hiszed, nem tudom magam egyedül megvédeni? – hagytam figyelmen kívül az utolsó kérdését.
— Egy ilyen törékeny kis virágszálnak szüksége van védelemre! De ne félj, Én itt vagyok!
— Tűnj innen, mielőtt olyan helyre küldelek, amihez képest a Pokol álomsziget!
— Úhh, most aztán nagyon megijedtem! – mondta, de azért hátrált egy lépést – Hé! A kicsi Prudence! Leszokhatnál a rossz társaságról, Szépségem!
— Te meg leszokhatnál az életről! – vágtam a képébe. Kezdett nagyon idegesíteni a bunkósága.
— Ejnye, nem szabad ilyet mondani!
Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig rémülten próbáltam kitérni a csókja elől, közben pedig becsöngettek, és a folyosó megtelt diákokkal. Az utolsó pillanatban azonban valami elsodorta előlem a srácot. Christopher szólított, tekintetem viszont Jeremyt találta meg. A fiú a földről tápászkodott fel. Csurom vizes volt. Csatlósai rémülten hátráltak, én pedig azonnal felfogtam, mi történhetett. Csettintettem, mire az négy srác, valamint az egész folyosó megdermedt, Jeremy nyitott szájjal. Mondani készült valamit.
— Teljesen elment az eszed?! Miért varázsolsz? – támadtam Chrisre, aki 3 méternyire állt tőlünk, Wyattel együtt.
— Te meg miért hagyod? – néztem az idősebb srácra. Ők elképedve meredtek rám, aztán az négyesre.
— Ezt meg hogy…?
— Kivontalak Titeket a hatás alól. Mi volt ez a vízsugár?
— Nem mi voltunk! – védekezett Christopher. – Nincs is ilyen erőnk!
— Aham, akkor…
— Angie. – Matthew a hátam mögé bökött az állával. Értetlenül néztem arra. Az egyik terem ajtaja előtt egy fiú állt.
— Mi van vele? Megfagyott.
— Nézd az arcát! És a helyzetét!
Újra odanéztem. A srác dühös arccal, villámló tekintettel bámult Jeremyre, jobb kezét előre nyújtva állt. Felfogtam, mire céloz Matthew.
— Szerinted Ő küldte a vizet? Ő is boszorka?
— Tulajdonképpen ki ez? – kérdezte Prue.
— Simon Steward. 11.A. – tájékoztatott Christopher.
— Olvaszd ki! Vagy mit csináld…– utasított Matthew, én pedig csettintettem egyet, mire Simon leeresztette a kezét, és szétnézett. Arcán a düh a meglepetésnek adta át a helyét. Rémülten nézett ránk, aztán Jeremyékre, majd vissza.
— Ezt meg… mi?... hogy? – dadogott.
— Nyugi, Simon!
— Te ugye boszorka vagy?
— Igen,… de honnan… Ti is?
— Igen, mind a négyen azok vagyunk.
— Megállítottam az időt – magyaráztam, mert még mindig Jeremyéket bámulta. – Te küldted a vízsugarat?
— Igen.
— Köszönöm! – mosolyogtam rá.
A folyosó közepén hirtelen két fehér ruhás férfi jelent meg. Úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki egy pantomim show-ból. Végigmértek minket, aztán az egyik – a fiatalabb – megszólalt:
— Ki tette ezt?
— Mármint az időmegállítást? Az én voltam.
— Áh, Angela Lung!
— Honnan ismersz? És kik vagytok?
— A Takarítók – adta meg a választ Matthew. Nem kellett többet mondania, eleget hallottam már róluk a családtól.
— Mit akartok? – kérdeztem, hogy tovább lépjünk.
— Lelepleződött a mágia. Ezt helyre kell hozni. – mondta az idősebb, enyhén kopaszodó férfi.
— És szerintetek mi nem tudnánk ezt megoldani?
— Bocsánat, de…
— Ne most, Simon! – szakította félbe Chris.
— A barátotok már nem kezdő…
— Mi sem vagyunk azok! – vágott a szavába Matthew.
— Ezt akkor is el kell takarítani!
— És mégis hogyan? Eltüntetnek egy csomó embert? Mi is meg tudjuk oldani. Egyszerűen.
— Pont miattad történt az egész!
— Van egy olyan mondásunk, hogy az ember a hibáiból tanul. Ki tudunk… „takarítani”. – mondtam, megnyomva az ’ember’ szót.
— Hagyjátok, hadd tegyük helyre mi a dolgokat! Nem kell mindent nektek csinálni.
A két férfi egymásra nézett, majd pár másodperc szünet után végül az idősebb szólalt meg.
— Legyen! De, ha mégis szükség lesz ránk, nem lesz egy szavatok sem!
— Rendben!
A két férfi szó nélkül eltűnt, mi pedig ott álltunk a dermedt tanulók körében. Egy perc alatt megfogalmazódott bennem a varázsige. Jeremy elé léptem, és a szavakat az arcába szűrtem:
— Ha még egyszer hozzánk szólsz, vagy akárcsak ránk nézel, nagyon megkeserülöd!
Ezután visszaálltam a helyemre, és felemeltem két kezemet.
— Maradjatok nyugton! – mondtam, közben csettintettem, mire az élet megindult.
— Ez meg mi a fene volt? – üvöltötte Jeremy.
— Mi történt? Honnan jött a víz? – hallatszott mindenfelől. A kezemet a levegőben hagyva kezdtem szavalni nemrég gyártott bűbájom:
— Ősi erő, halld szavam,
S ki halandó e suliban!
Ki látta e varázst,
Felejtse el gyorsan, ne lássa a hatást!
Apró villanás az egész suliban, és több száz kába szempár. Mindenki – kivéve a Halliwelleket és Simont – értetlenül, bambán bámult.
— Mit keresünk itt? – kérdezte valaki a tömegből. Lassan észbe kaptak, és elindultak órára. A diáksereg feloszlott, csak Jeremy maradt mozdulatlan, gyűlölettel teli szemeket meresztett rám, amit én álltam, de ebben a tekintetben volt valami más is. Valami, amit nem tudtam azonosítani.