Bűbájos(okkal egy) új élet

— De hát tele van a ház fényőrökkel nélküle is!
— Mi is meg tudjuk védeni, eddig is sikerült!
— Wyattnek alig van pár hónapja, hogy 18 legyen! – Chris és Matthew felváltva háborogtak az Égiek döntésén, míg mi Kyle-lal a kanapén ültünk, az én ölemben Konstanzzal. Miután a démontámadást megúszva a férfi felajánlotta, hogy haza hoz, a kúriában feje tetejére állt a világ. A hídnál történtekről egy erősen cenzúrázott változatot hallottak nevelő szüleim – miszerint Kyle csak a démontól mentett meg –, majd, miután Paige is megérkezett, a fiúkból kitört az ellenkezhetnék.
— Christopher Halliwell, elég legyen! – unta meg Piper a srácok puffogását. – Amíg nem vagytok felnőttek, nem kaphattok védencet, erről nem is nyitnék vitát. Az indoklást pedig hallottátok!
— Ja, mert kell neki egy rendes fényőr is! Mi mik vagyunk, teleportáló zombik? Eddig miért hagyták ránk, most miért nem oldhatjuk meg mi?
— Nem kellene kétszer mondani – jegyezte meg halkan Matthew, már kissé nyugodtabban, egy fotelben ülve, viszont az én szívem villámgyorsan váltott gyorsan ütemre. A szinte elsuttogott mondat elérte, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön, és az arcom felforrósodjon, aztán észbe kapva legszívesebben felpofozzam magam. Mire gondolok, hiszen Wyatt a testvérem, mégha nem is vérszerinti!
— Ez tényleg jó kérdés! – szóltam gyorsan én is közbe. – Miért pont most adnak mellém fényőrt? Eddig nem igazán törődtek velem. Ne vedd magadra! – fordultam Kyle felé, kiegészítve, mire csak vállat vont.
— A démonok érdeklődése irántad egyre nagyobb, ezért döntöttek úgy, hogy egy olyan fényőrt kapsz, akit nem irányítanak érzelmek. – válaszolta valószínűleg az Égiek érvelését.
— Ez mégis mit jelent?
— Nem magyarázták jobban – felelte gyorsan, talán túl gyorsan is. – Nekem csak két védencem volt, egyikük egy szintén fényőr, akinek nemsokára már nem lesz rám szüksége, így bármikor a segítségedre lehetek.
— Nagy ügy, mi is non-stop mellette vagyunk! – szólt közbe Chris ismét.
— Chris, ne szemtelenkedj! – fedte meg Piper újra a fiát. – Én sem tartanám jó ötletnek, hogy pont Rád bízzák Angie védelmét, mikor magadra se tudsz vigyázni!
Láttam, ahogy Christopher sértődötten húzza el a száját, és azt is, ahogy Matthew, Paige és Prue elvigyorodik.
— Szóval, a Tanács szerint védelemre szorulok?
— Inkább úgy fogalmaztak, hogy nem árt, ha van, akire számíthatsz a bajban. Több szem többet lát elven – mondta Leo.
— Ez akkor is úgy hangzik, mintha Angie veszélyben volna, és nyugodtan választhatták volna Paige Nénit is, vagy, téged, Apa.
— Én a Varázsiskolát vezetem.
— Nekem pedig megvannak a saját védenceim, épp elegen. Ráadásul David nagyon makacs.
Láttam, ahogy Chris a szemét forgatja, jelezvén, hogy egyáltalán nem győzték meg az érvek.
— Ahogy látom, ez az ellenkezés eleve halva született próbálkozás volt. Bocs srácok, de Kyle a fényőröm.
— Áruló! – morogta Chris az orra alatt, miközben az emelet felé vette az irányt.
— Christopher Perry, azonnal gyere vissza! – szólította fel Piper, hiába.
— Hagyd, csak, túlélem!
— Na, jó, kupaktanács feloszlatva! – csapta össze két kezét Phoebe. – Penny, jössz, vagy itt alszol?
— Maradhatok? – nézett reménykedve gyámanyámra, aki bólintott, mielőtt Leoval elnyelte volna őket a konyha.
— Légy jó, Angie! Hívj, ha kellek, és ne sétálj hidak környékén! – ölelt meg mosolyogva Kyle, aztán eltűnt a ragyogó fények között.
— Kicsim, ne aggódj a látomás miatt, rendben? Valahogy megakadályozzuk!
— Tudom, Phoebe. Bocsánat az erősködés miatt, csak annyira rossz a tudat, hogy lehet, hogy én változtatom megint rosszá az egyszer már megmentett jövőt.
— De látod, ezen van a hangsúly! Lehet! Márpedig mi azt nem hagyjuk! – mondta Penny, és a kanapéról felhúzva lökdösött Prue-val együtt az emeletre.
— Tudjátok lányok, nekem ez az előbbi jelenet hasonlított egy féltékenységi rohamra – súgta a lány, miközben Chris szobája előtt haladtunk el.
— Hogy mi? – próbáltam elfojtani kitörő nevetésem. – Ugyan, Prue, ne képzelődj, egyszerűen csak rosszul viselték, hogy nem ők vannak a középpontban! – vigyorogtam a lányokra. Teljes butaságnak tartottam, hogy akárcsak tetsszem Chrisnek. Hiszen testvérek vagyunk, és ezen semmi nem tudna változtatni. Tűzbe merném érte tenni a kezem.

Igen, Chris érzéseiért valóban tűzbe tehettem volna a kezem. Sőt, az egész karomat!

Az Égiek jóslatával szemben az elkövetkező napok nyugodtan, démonmentesen teltek. A délelőttöket az iskolában töltöttük, moziba mentünk, ahogy mindenki más. Élveztem az átlagos kamaszok hétköznapjait, még ha a dolgozatokról szívesen lemondtam volna, volt valami, ami azt sugallta, hogy ugyanolyan normális életet élek, mint Cat, vagy Bia, vagy a többi osztálytársam.
Piper, kihasználva a démon előtti csendet, ahogy a srácok hívták, neki látott az étterme felújításának. Az épületben található több helyiséget elzárták a vendégek elől, csak a külső terasz volt nyitva, hiszen azt pár éve építették. Délutánonként ide jártunk segíteni a pakolásban vagy takarításban, ami éppen akadt.
A szerda is ilyen nap volt. Elgondolkodva sétáltam a boltok előtt, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
— Halihó!
— Matthew! Hát te? Csak nem lógsz? – néztem a kockás ingben és farmerben díszelgő srácra. El nem tudtam képzelni, hogy nem fázik kabát nélkül, bár az is igaz, hogy volt már hidegebb is ebben az évszakban.
— Mr. Taylor beteg, úgyhogy elmaradt a gyakorlat. Így legalább lesz időm elkészülni estére.
— Csak nem Saraval talákozol? Gyertyafényes vacsora? – vigyorogtam a srácra.
— De igen. Tudod, hogy most volt a születésnapja. Meg fél éves évfordulónk is van.
— Hú, tényleg, kiment a fejemből! Akkor sok boldogságot! Mikorra vegyem a nászajándékot?
— Angie, ne hülyülj! – mosolyodott el szemforgatva, miközben maga elé engedett, hogy elférjünk a nagy forgalomban. – Chris megint a bandával lóg?
— Ahogy Prue is. Egyre többet van velük, de nem értem, Chris miért engedi.
— Miért ne hagyná?
— Mert nagyon jól tudja, hogy tetszik neki Kevin. És mert nem egy „jajjdeszeretemahugomat” típusú báty, pláne nem mutatja ki ezt a haverjai előtt. Remélem, nem csak jót szórakozik Prue-n.
— Ne aggódj annyit, Chris tudja, mint csinál. Legalábbis, a legtöbb esetben.
— Látod, ez a baj. Túl sok hülyeséget hajlandó csinálni, ha úgy gondolja, semmi kockázat nincs.
— Mégis gyakran fogja vissza a bandát, ezért nem törtek be például a múzeumba sem.
— Igazad van. Bejössz az étterembe segíteni?
— Hétig van még pár órám, szóval igen. Gyorsítunk kicsit a tempón? – nyújtotta felém jobbját.
— Naná! – kulcsoltam össze a kezeinket, hogy véletlenül se maradjak le. A fóliával eltakart pult mögé érkeztünk. A táskákat lerakva indultunk Piper keresésére, miközben felmértük a terepet.
— Anya, megjöttünk!
— Hátul vagyok! – érkezett a válasz, mi pedig összenézve indultunk meg a konyha felé.
— Nem úgy volt, hogy a konyhát nem alakítod át? – kérdeztem körülnézve. A mozgatható asztalok és székek ki voltak pakolva, a középső, hosszú pulton pihentek az edények, evőeszközök, az egyik pincér épp akkor takarta le.
— De igen, viszont ha az asztalokat a fal mellé toljuk, és csak kevés szék marad bent, több hely marad, és jobban elférnek a szakácsok. Jean, ne, azt ne oda! – kiáltotta kétségbeesetten, a következő pillanatban pedig már meg is dermedt a srác. – Hányszor kell még elmondanom neki, hogy ne tegye nyílt láng mellé, mert akkor fújhatjuk az egész éttermet, és átalakítás helyett újjáépítésre kell költenünk?! – sopánkodott, miközben kivette a srác kezéből a tálat.
— Mit segítsünk? – kérdezte Wyatt, mikor Piper feloldotta a varázslatot.
— A raktárban találtok seprűt és felmosót, a Nagy Termet már csak takarítani kell.
— Kezdem a mosdóknál, te menj szembe! – mutatott a konyha bejáratához bátyám, miután előkerestük a szükséges felszereléseket.
— Wyatt…– kezdtem bele lassan a mondandómba.
— Na, mondd, mi kellene? – nézett fel rám a padlóról.
— Honnan tudod, hogy akarok valamit?
— Wyattnek szólítottál. Csak akkor hívsz így, ha akarsz valamit. – mutatott rá.
— Kezdek kiismerhető lenni. – vigyorogtam rá. – Nem segítenél a matekban? Mr. Thomson dögunalmas órákat tart, te pedig őstehetség vagy!
— Te is értenéd, ha érdekelne egy kicsit!
— Miért, mi hasznát veszem egy démontámadáskor, ha tudom, hogy mennyi a nyolcas alapú logaritmus húsz, meg a hetes alapú kettő eredménye? – vágtam egy fintort.
— Démontámadáskor nem veszed hasznát, de évvégén nem buksz meg. – nevetett egy férfihang.
— Henry bácsi! – köszönt Matthew a férfinak, míg én is odamentem, hogy megöleljem.
— Mi járatban?
— Csak szólni jöttem. Van egy furcsa esetünk, átlagban húsz és ötven közti nőket ölnek, kitaláljátok, mi bennük a közös? – ült az egyik asztal sarkára.
— Boszorkányság? – tippelt Wyatt.
— Mindet öt késdöféssel öltek meg, amelyek egy öt ágú csillag csúcsainak felelnek meg. Ezen kívül a lakásokban mágiára utaló tárgyakat találtunk.
— De a srácok nem esnek bele a kategóriába, mi pedig tudunk magunkra vigyázni. – jelent meg Piper. – Hello, Henry!
— Szia! Ez igaz, viszont találtunk gyerek holttestet is. Csak szólni jöttem, hogy legyetek résen, lehet, hogy démon, de az is előfordulhat, hogy kivételesen csak egy halandó szekta.
— A második! – hallottam a férfihangot, és oldalra kapva a fejem, pillantottam meg a körvonalazódó alakot. Meglepve bámultam a jelenésre, ez volt az első alkalom hetek óta, hogy megszólalt.
— Szellembarátom szerint csak egy szekta. – továbbítottam az üzenetet.
— Szellem? Milyen szellem? – nézett körül Henry.
— Hosszú történet. Viszont adott egy tippet. Jack Slown.

Sziasztok, hoztam az új fejezetet. :) Enjoy it! :)

A kanapétól, melyen Phoebe és Penny ültek, pár méterre ismét felderengett a férfi sziluettje. Figyeltem, ahogy sóvár tekintettel bámul a nőre, s miközben igyekeztem olvasni a zöldesszürke tekintetből, a gondolataim is meglódultak.
Az első meglepettséggel a riadalmam is tovaszállt, így most észrevettem, a jeleket, melyekre Barin célzott. Az Idegen egyenes, merev tartással állt, de az első benyomás elmúltával már mintha valami megtörtség is sugárzott volt róla, vagy inkább az egész lényéből. A vágyakozó tekintetben belenyugvás és szomorúság is kavargott, illetve az a fokú szeretet, melyről már most biztos voltam, hogy, ha egyszer szerelmes leszek, én is ezt vágyom látni kedvesem tekintetében.
— Angie? – az arcom előtt táncoló kézre összerezzentem, és végre a külvilágra is figyeltem. A család kérdőn nézett rám, én pedig igyekeztem mellőzni a pillantásokból felém áradó ezernyi más érzést, melyek most bennem is újra feléledtek.
— Megint itt van – adtam magyarázatot elrévedésemre, mire mindannyian fejüket kezdték forgatni, hátha megpillantják a férfit, de ez kevésbé érdekelt, mint az, hogy kijelentésemre a jelenés is rám emelte tekintetét, s pókerarcot öltött, nem tudván, hogy volt időm kielemezni vonásait.
— Arról beszéltünk – adta fel Piper a hiábavaló keresést, és kezdett inkább engem felvilágosítani –, hogy Barin lehet, hogy csak ijesztgetni akart minket ezzel a gonosz jövő-dologgal.
— Ezt te se hiszed el, Piper – mosolyodtam el kényszeredetten a nem túl meggyőződött mondatra, mely felelevenítette bennem a félelmet és kétségbeesést. – Egyébként mit hisztek, csak szórakozásból mondta, amit, és most jót röhög rajtunk?
— Annak örülnék a legjobban. – ismerte be nevelőanyám, s arcán jól láthatóan suhant át az aggodalom. A mellkasom összeszorító jeges bűntudat mintha csak erre várt volna, fogta marokba a szívem és a torkom is, néma csatára kényszerítve a feltörni akaró sírással. A szemem sarkából láttam, ahogy Matthew vet rám egy oldalpillantást, észbekapva próbáltam lezárni vele szemben az elmém, de fogalmam sem volt, mennyire sikerült a dolog.
— De ha igaz is, valahogy biztos meg tudjuk akadályozni! Wyatt se gonosz, akkor ez se válik valóra, ha figyelünk! – szólalt meg Prue, nem tudtam eldönteni, hogy az optimizmusa valódi, vagy csak felénk mutatja.
— Ez az! Kideríthetnénk valahogy, mondjuk időutazással, vagy hasonlóval! – lendült bele Penny is, mire mintha valaki egy villanykörtét gyújtott volna fel a fejemben.
— Penny, Te zseni vagy! – lelkesültem fel, ahogy a hirtelen ötlet minden mást kiszorított, én pedig csak még jobban kapaszkodtam belé, mint fuldokló az életmentő úszógumiba. – Van egy házi látónk! – fúrtam a tekintetem Phoebe íriszeibe, melyek a felismerés után elsötétültek.
— Angie, ez nem jó ötlet! Nagyon régen megtanultam, hogy a látomásokat nem szabad erőltetni, mert abból csak rossz dolog sülhet ki!
— De hát nem erőltetnénk! Csak egyetlen egy próba, biztos lenne valami kis eredménye, amivel tudnánk mit kezdeni, és ahhoz mérten tudnánk felkészülni a dolgokra! Kérlek! – néztem a boszorkányra ugyanazzal a tekintettel, mellyel Matthew-nál szoktam edzés-rövidítésért folyamodni, azonban úgy tűnt, Phoebe-nél ez nem fog hatni.
— Sajnálom, de nem lehet! Te is megtanulod, hogy mindennek megvan az ideje, a siettetéssel csak rosszul jársz.
— Na de…– segélykérőn tekintettem a lányokra és Matthew-ra. Nekem kellett az a látomás, túlságosan is beleéltem magam ahhoz, hogy egyszerűen lemondjak róla. Szükségem volt rá, és az ellen Phoebe sem tehet semmit! Egy villámgyors mozdulattal értem a nőhöz, aki későn reagált, így nem tudott elhúzódni. Egy pillanatig azt hittem, tényleg nem fog semmi sem történni, aztán a látomás mégis megérkezett. Ráadásul olyan erővel, hogy attól én is összerezzentem, s mikor vége szakadt, egy atombomba becsapódásának erejével repültünk a nappali két átellenes pontjára.
Fájdalmasan felnyögve próbáltam felülni, miután a kisasztalt felborítva kötöttem ki a fal aljában, és emeltem sajgó fejemhez a kezem, miközben enyhe de ja vu-vel is küzdöttem. A szédüléstől tompán hallottam, ahogy többen is felkiáltanak, vagy az én, vagy Phoebe nevét kiáltva, aztán egy meleg kéz, majd a hozzátartozó Matthew úszott be a szemeim elé, hogy pillanatok alatt begyógyítsa a sebet.
Ahogy tekintetemmel a szintén a földön ülő nővért megtaláltam, úgy éreztem, mintha mázsás súlyt kötnének rám, és dobnának vele együtt egy feneketlen gödörbe. Felgyorsuló lélegzettel szakítottam ki magam a srác karjaiból, hogy kirohanjak a nappaliból, majd a házból is, abban reménykedve, hogy az egész világból ki tudom magam vonni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam a feltörni készülő könnyeket, így a lábaim maguktól vittek a városban, s mikor felnéztem, egy viszonylag üres parkban találtam magam, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Golden Gate hídra. Kifulladva ültem le egy padra, miközben felmértem azt a néhány kutyát sétáltató embert, akik cseppnyi figyelmet sem fordítottak rám.
A szürkület lassan ereszkedett a városra, akár egy pók, elbűvölten csodáltam a fényekben pompázó hidat, igyekezve kizárni elmémből az oda folytonosan visszaszökő rémképeket, hisz az oly’ áhított látomást nem csak nagynéném látta.

Az éjfekete szerelés feszesen, második bőrként simult a testemre. A bőrtop és a miniszoknya nem sokat takart, a tűsarkú csizma egészen a térdemig ért. Hosszú, vörös hajamba fekete tincsek vegyültek, erősítve a baljós hatást és aurát, amely körülvett. A földi érő, szintén fekete bőrkabát szabadon szállt mögöttem.
Körös-körül a városban minden épület és autó romokban, vagy lángokban állt, az emberek – akik tudtak – fejvesztve menekültek, míg mások kifacsart testtel, holtan hevertek az utcán. A pusztulás középpontjában én álltam, szobor merev arccal, hűvösen tekintve a katasztrófára, míg a halálsikolyok, a gazdátlanul hagyott autók riasztójának és a mentőautók szirénájának egyvelege elégedett mosolyt festett vérvörös ajkaimra.

A Halliwell-kúria szintén romokban, a nappaliban a család feküt élettelenül. Piper és Leo egymás mellett, mintha a halál pillanatában szerették volna a másikat védeni, Prue néhány méterrel arrébb. Egy tűzcsóva akkor végzett Chrissel, aki hitetlenül bámult rám.
A családom meghalt és Én öltem meg őket.

Az első könnycseppet megállíthatatlanul követte a többi, hiába próbáltam letörölni őket, dühös mozdulataim nyomán csak újabbak bukkantak fel. Utáltam Barint, amiért nem mondta el, mi vár rám pontosan, utáltam a világot, amiért éppen rám osztotta ezt a végzetet, és utáltam magam, amiért képes leszek ilyen hidegvérrel megölni azokat, akiket szeretek. Sőt, mindenkit!
De én nem akarok gyilkos lenni! Nem akarom, hogy a Halliwellek miattam haljanak meg, akár csak a nevelőszüleim, vagy az édesszüleim, akiket nem is ismertem! Hiszen nem tettek semmi rosszat, egyetlen bűnük, hogy szerettek, de az sem bűn, csak rossz ember fogadtak maguk közé.
Miért nem én halok meg inkább? Ha előbb-utóbb mindenki, aki közel került hozzám, meghal, jobb lenne, ha én halnék meg.
— Ennyire gyávák vagytok?! – ordítottam el magam, tekintetem a sötét égboltra szegezve, mintha azt várnám, hogy az válaszol. – Miért jó nektek, hogy hagyjátok elpusztulni a világot, miért nem léptek közbe?!
Valamelyik ház felől kutyavonyítás hangzott fel, mintegy válaszul kiabálásomra, de nekem ez nem volt elég. Szipogva fordítottam fejem a Golden Gate felé, azon gondolkodva, vajon milyen magas is lehet pontosan, és milyen hideg a víz. Vajon, aki leugrik róla szörnyethal, mielőtt megfulladhatna?
— Szép, igaz? – a hangra riadtan fordultam a mellettem ülő férfira, elfelejtve borús gondolataim.
— Ki maga? Hogy kerül ide? – miközben kérdéseimmel bombáztam, gyanakvón vizsgáltam arcát, és húzódtam arrébb, amennyire a pad engedte.
— Kyle vagyok, és gondolom, úgy, ahogy te. Gyalog – mosolyodott el, amitől az egész lénye szimpatikus lett. – Nem fázol? Hűvös esténk van, kedves…
— Angie. Angie vagyok.
— Angie. Nagyon örvendek! – nyújtotta felém jobbját, majd mikor elfogadtam azt, a hátamra terítette a bőrkabátját.
— Hasonló képpen – sóhajtottam. Nem tűnt démonnak, legalábbis még egy démon sem akart megismerkedni és beszélgetni velem. Ráadásul mintha valamilyen meleg aura vette volna körül, mint Leot vagy Paige-t.
— Na, és mit keresel ilyenkor itt, egyedül?
— Merengek – vontam vállat, és tekintetemmel megkerestem az előbb kémlelt tartóoszlopot.
— Csak nem azon, hogy hogyan lehetne átépíteni? – követte a tekintetem Kyle.
— Nem, most épp azon, hogyan tudnék rá felmászni. – mire észbe kaptam, már válaszoltam is, kimondva az épp fejemben járó gondolatot.
— Tandemugráshoz?
— Persze! – feleltem iróniával, még mindig a hidat vizslatva.
— Nem akarsz te oda felmászni!
— És azt te honnan tudod? – fordultam Kyle felé dühösen.
— Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg elhatározta magát – vont vállat, és tekintetét az enyémbe fúrta.
— Mert te aztán tudod, hogy néz ki egy öngyilkosjelölt! – fordítottam el a fejem, és belerúgtam egy előttem heverő kavicsba.
— Láttam már párat. – a szemem sarkából láttam, ahogy bólint. – De te inkább csak elkeseredettnek tűnt. De biztos nem lehet akkora a baj.
— Nem? Persze, hiszen csak a családomat meg az egész világot akarom majd elpusztítani, miért is lenne ez akkora baj?! – a mondat végét már felpattanva kiabáltam, majd töröltem le az újabb könnyeket. Pedig azt hittem, már elfogytak. Kyle szelíden nyúlt a kezem után, és húzott le maga mellé, hogy átölelve vigasztalhasson, én pedig kislányként bújtam a meleg ölelésbe.
— Angie, hidd el, később nagyon megbánnád, ha most leugranál onnan. A látomások legtöbbször csak irányt mutatnak, egy jövőt, amit meg kell változtatni. Te féltél attól a jövőtől, ezért láttad azt a variációt, de egyáltalán nem biztos, hogy így lesz.
— Ki a fene vagy te? – néztem a férfira, aki egyértelműen tudott a mágiáról, hogy a többit már ne is említsem.
— Mondtam már. Kyle vagyok. – húzódtak mosolyra ajkai, de aztán rögtön meg is komolyodott. A pillantását elkapva néztem hátra, ahol egy patkányarcú, girnyó alak állt, kezében egy athaméval, aztán hirtelen a Golden Gate tetején találtam magam.
— Miért nem mondtad, hogy…
— Mögötted!
Hátra perdülve emeltem a kezem, és küldtem az ismét felbukkanó démon felé egy telekinetikus lökést, aki azonban az athaméját dobta felém. Láttam, ahogy támadásomnak köszönhetően a tartóoszlopnak repül, majd elég, miközben a mágikus tőr engem ért el. A hasamba álló tárgytól egyensúlyomat vesztve léptem le a hídról, s kezdtem sikítva zuhanni az alant közlekedő autók felé. Kyle a fehér fényekből kibontakozva kapott a karom után, majd tűnt el ismét, ezúttal engem is teleportálva.
— Legközelebb a bemutatkozásnál azt is hozzátehetnéd, hogy angyal vagy! – könyököltem fel fájdalmasan vigyorogva, miután Kyle kihúzta az athamét, majd begyógyította a sebet.
— Szia, Kyle vagyok. A fényőröd! – nyújtotta mosolyogva jobbját, mire nevetve feküdtem hanyatt.

Íme a folytatás! A titkok egyre csak gyűlnek, ám még korántsem fogytak el! :D Ráadásul addig kuszálom a szálakat, hogy én magam sem tudom, mi lesz ebből, egyedül a nagyon nagy vonalakbeli végkifejlet van meg! :D A jelenésről direkt nem adok képet, mert akkor rögtön tudnátok, hogy kiről van szó, és úgy nem izgi a dolog, de találgatni lehet, ahogy a lenti kérdőjeles karakterekről is! (Főleg a felső kettő) :D Mindhárom esetben sorozat-béli "emberkékre" gondoljatok. :)
Egy kis érdekesség: Barin vezette Arthurt Avalon szigetére, miután a király megölte az áruló Mordredet és Bedivere-rel visszaküldte a Tó asszonyának Excaliburt, mert ő maga is súlyosan megsérült. :)
Várom a véleményeteket!
Enjoy!

— Hűha! – csúszott ki Prue ajkain alig hallhatóan. A szemem sarkából rásandítva láttam, hogy elbűvölten bámul a hirtelen sárkányból lett férfira, aki valóban jó képű volt, én mégsem tudtam rá ekképpen tekinteni.
— Úrnőm, talán egyszerűbb lenne, ha visszatérnénk otthonodba, bizonyára családod többi tagját is érdekelni fogja a történet. – javasolta Barin rendíthetetlen nyugalommal, mire én zúgó fejjel bólintottam rá az ötletre.
— De ezt az úrnőm-dolgot nem hagyhatnánk el? – húztam el a szám a gondolatra, hogy folyton a titulust hallgassam. – Esetleg tegeződhetnénk is!
— Örömmel! – mosolyodott el, így komor vonásai végre megszépültek. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán karoltam Matthew-ba, aki mindvégig némán, bizalmatlanul méregette újdonsült ismerősünket.
— Mi a baj? – kérdeztem halkan a sráctól.
— Nem bízik bennem – válaszolt bátyám helyett Barin, mire felvont szemöldökkel pillantottam a srácra.
— Megnyugodhatsz, a hely gonoszságán kívül semmi mást nem érzek. Barin tökéletesen jó, de legalábbis semleges. – nyugtatta meg Prue a bátyját, bár, ahogy láttam, nem sikerült minden kétséget eloszlatnia.
— Menjünk! – húztam magammal a ládákhoz, hogy visszapakolhassuk a rengeteg szétszórt pergamentekercset. Hallottam, ahogy Barin lezárja a kis helyiséget, majd Prue-val csatlakoztak hozzánk.
— Mondd, nem… nem lehetne, hogy… Nem tudnád elkészíteni az én családfámat? Azt mondtad, teljesíted a kívánságaimat – fordultam a sárkányférfi, vagy férfisárkány felé.
— Azért vagyok, hogy segítselek a neked kijelölt utat végigjárni. – válaszolt sejtelmesen. – Hogy a teljes igazságot meg tudd, még nem állsz készen.
— Remek, akkor miért jelentél meg egyáltalán? – morogtam, miközben az utolsó tekercset is a ládába hajítottam, majd lecsuktam a tetőt. A wicca jel azonnal mozgásba lendült, s mikor a zár kattant, egy utolsó pillantást vetve rá álltam fel.
— Mert eljött az időm.
— Az időd? Mire?
— Hogy csatlakozzak Hozzád.
— Mégis, miért?
— Hagyd, ennél többet nem fog mondani. Inkább menjünk! – csitított Wyatt, és kézen fogva vezetett a kijárat felé. Örültem, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt a hátborzongató helyet, és úgy tűnt, ezzel Prue is így van.
— Végre. Remélem, jó darabig nem kell idejönnünk – sóhajtott fel, mikor becsuktuk az ajtót.
— Most is a te ötleted volt. – emlékeztettem a lányt, mire csak egy fintort kaptam válaszul.
— Öhm, izé… Barin! Tudsz teleportálni, vagy téged is vigyünk? – fordult a férfi felé Matthew, miután belém karolva kapott észbe.
— Nem teleportálok, mindazonáltal nincs szükségem szállításra, menjetek csak!
Az apró fénypontok között még éppen láttam őt valamint Prue-t eltűnni, majd a kúria nappalijában találtam magam. Ez után tűnt fel húgom, illetve újdonsült mentorom.
— Anya, megjöttünk! És nem fogod elhinni mit találtunk! – kiabált Matthew a konyha felé, ahonnan szokás szerint fantasztikus illatok áradtak felénk.
— Csak nem családfát? – hallottam Phoebe Halliwell mosolygós hangját, majd az átjáróban megjelent magam a nő is, azonban, mikor meglátta vendégünket, lehervadt arcáról a mosoly.
— Nyugi, nem démon! – előztem meg a kérdést.
— Akkor kicsoda? – nézett végig Barinon az anyja mellett megjelenő Penny. – Prue, veled még később számolok, lekéstük a filmet! – pillantott a lányra szemrehányón.
— Jajj, tényleg! Ne haragudj, teljesen elfelejtettem, de ez kárpótolni fog, hidd el! – ölelte meg nagynénjét, majd unokatestvérét Prue, aztán eltűnt a konyhában.
— Anya, gyere már! Ráérsz utána főzni! – hallottuk a hangját, miközben leültünk a kanapéra és a fotelekbe, s pár másodperccel később Piper is megjelent, hogy a maga gyanakvó tekintetével méregesse az idegent.
— Meséljetek!
— Na, szóval, családfát nem találtunk, viszont Konstans jóvoltából megismerkedtünk Barinnal – kezdtem bele a történetben, a mondat végén az említett felé pillantva, miközben a semmiből előtűnő macska az ölemben elhelyezkedve fogott dorombolásba.
— Barin? – visszhangozta Piper.
— Angela mestere vagyok. Az egyik utolsó tagja a Zöld Sárkány Rendnek.
— Zöld Sárkány Rend? Róluk olvastam a VS-ben. Emlékszel, Prue, te mutattad, és le is hurrogtalak, hogy milyen hülye könyvet találtál.
— Igen, tényleg! Még egyeznek is a dolgok! A rendtagok képesek sárkánnyá változni, gondolatban kommunikálni az általuk kiválasztott egyénnel, több ezer évig képesek életben maradni, ha egyfajta hibernációhoz hasonló, mély álomba merülnek, és mindig sorsdöntő események előtt bukkannak fel. – sorolta Prue fejből a jellemezőket.
— Jesszus, hugi, te minden könyvet bemagolsz, ami a kezedbe kerül? – szörnyülködött Matthew.
— Nem mindet, csak azt jegyzem meg, ami érdekel! – válaszolt a lány sértődötten.
— Vagyis mindet. – nyugtázta a fiú.
— Nem ez a lényeg! – vágott közben Piper, míg Prue nyelvet öltött bátyjára. – Milyen sorsdöntő eseményről van szó?
— Nem áll módomban elmondani, csak, ha már itt az ideje. A kezdetektől fogva segítem Angela családját, ha szükségük van rám.
— Honnan tudod, hogy most segítened kell? – kérdezte Penny.
— Onnan, hogy Angela megkeresett.
— De hát véletlen volt!
— Az nem számít. Nincs szükség konkrét segítségkérésre. Konstans tudta, hogy ideje felbukkannom, hát rásegített a dologra.
— Azt mondod, ismered Angie családját. Lehet, hogy azért kellett most a színre lépned, hogy elmondhasd, kik a szülei. – próbálkozott Phoebe. Barin elmosolyodott, azonban néma maradt.
— Honnan tudod, hogy nem ez az ok? – kérdezte a nő, mentorom azonban makacsul hallgatott.
— Rendben, akkor mit tudhatunk?
— Amit eddig elmondtam. Angelára, ahogy Wyattre is, nagy tettek várnak még, és csak rajtuk múlik, hogy ezek jók, vagy rosszak lesznek. Én azért vagyok itt, hogy segítsek Angelának a helyes útra találni, és, ha kell, akkor Wyattnek is.
— Remek, mintha nem lenne így is bonyolult az életünk! – morogta Matthew, amivel mélyen egyet értettem.
— Ha arra a jövőre célzol, amiben Wyatt gonosz lesz, azt mi elhárítottuk. Gideon nem tudta őt bántani – mutatott rá Piper, és érződött a hangjában az aggodalom.
— A jövő megváltozott – bólintott rá Barin. – Ám a múlt is, hiszen abban az alternatív világban Angela és a Halliwell koven nem ismerte egymást ilyen jól.
— Ezzel most arra célzol, hogy én fogom Matthew-t a rossz útra csábítani? – kérdeztem mellékesen, ám, mikor Barin ismét hallgatással felelt, elöntött a rémület.
— Ugye, nem? Barin! – csattant a hangom, és éreztem a belőle áradó rémületet, ahogy a többiek döbbenetét is észrevettem.
— Mint mondtam, ez csak tőletek függ!
— A fenébe is, hogy várhatod el, hogy jól döntsünk, ha egyáltalán nem segítesz? Miért vagy itt tulajdonképpen?
A férfi végignézett rajtunk, mielőtt válaszolt volna, ám Piper beléfojtotta a szót.
— Egyszer már megakadályoztuk, hogy a fiam legyen a legfőbb gonosz, nem hagyom, hogy ez kárba vesszen! Egyikük sem válik gonosszá!
— Angie ráadásul egyszer már választott. – tette hozzá Phoebe, utalva a Fallaciuszos esetre.
— Hmm, talán mégis korai volt a megjelenésem. – töprengett hangosan Barin.
— Nehogy azt merd mondani, hogy felejtsük el ezt a délutánt, Te pedig szépen visszamész a barlangodba aludni, mert esküszöm, nagyon megbánod, és minden jövőbeli gonoszságomat ellened fordítom! – fenyegettem meg türelmem vesztve. A gondolat, hogy így háláljam meg a Halliwellek kedvességét, hogy a jövőben átálljak a démonok oldalára, ráadásul magammal rántsam Matthew-t is, elviselhetetlen volt.
A beálló csend maga volt a pokol. Másodpercek teltek el súlyok némaságban, aminek egy férfi vetett véget. Minden riadt és sötét gondolatom eltűnt, ahogy megláttam a Piper mögött feltűnő jelenést. A magas, fekete hajú férfi hasonlított egy szellemre, mert ugyanolyan átlátszó volt, valami mégis azt súgta, mással van dolgunk.
— Szellem! Vagy hasonló. – jelentettem ki felemelt hangon, és a jelenésre mutattam, mire mindenki odanézett.
— Hol, Kicsim? Én nem látom. – mondta Phoebe.
— Pont ott! Nem igaz, hogy nem látod, nem olyan átlátszó! – a férfi, aki eddig merengve bámulta Phoebe-t, most rám emelte a tekintetét. A szürkés tekintetben megvillant valami.
— Én sem látom. – mondta Prue, pedig egyértelműen a mutatott irányba nézett.
— Nem kell tőle félned, nem tud ártani senkinek. Nem is akar. – nyugtatott Barin, anélkül, hogy akár a pillantását a jelenség felé fordította volna – ami most, ahogy jött, úgy tűnt el.
— Hol van? Hogy néz ki? – kérdezte Matthew.
— Már eltűnt. Honnan tudod, hogy nem bánt? Ki ő? – faggattam Barint, nem sok reménnyel.
— Ennek sincs itt az ideje, de hamarosan választ kaphatsz a kérdésekre! Nem mondom, hogy ne foglalkozz vele, mert ezentúl többször is látni fogod majd, de nem kell félned tőle. Most mennem kell, ha szükséged lesz rám, itt leszek! – ígérte, aztán mielőtt visszatarthattuk volna, eltűnt.

Majd' két hónap után itt a folytatás. Bocsánat mindenkitől, aki olvassa, és várta, főleg Katarinától! Remélem, tetszeni fog! :) Enjoy! (képek a fejezet végén)

Megdermedve kezdtem hallgatózni, mikor halk neszezés ütötte meg a fülem. Pár polccal arrébb Prue és Matthew kutatott a ládában, a kezemben tartott fáklya lángja lobogva táncolt. Mozdulatlanul figyeltem, hátha ismét hallom a hangot, de nem történt semmi. Lehetetlen, hogy csak képzeltem, futott át az agyamon, és tettem egy lépést előre, de nyomban meg is torpantam. Finom léptek nesze. Egy, két há’, négy apró talp.
Kiszáradt torokkal próbáltam bemérni a hang forrását. Matthew szerint ide senki nem juthatott be hosszú évek óta. A polc mögött valami mégis mozog. A vér a fülembe tódult, ahogy a szívem az izgatottságtól egyre hevesebben dobogott. A fáklya lángja egészen a faszerkezet végéig elvilágított, ahol most egy árnyék bukkant fel. Izzadó tenyérrel szorítottam rá a szövétnekre, miközben másik karom védekezésre, avagy támadásra készen emeltem magam elé. Az árny még jobban nőtt, a következő percben pedig előbukkant ijedtségem okozója.
Rémült-meglepett kiáltást hallattam, és biztos voltam benne, hogy a szívem egy pillanatra elfelejtett dobogni. Reszketeg sóhaj kíséretében dőltem az egyik vaskos kötetnek, megfeledkezve Matthew figyelmeztetéséről, és behunyt szemmel vártam, hogy rémületem csituljon.
— Mire volt ez jó? – kérdeztem feddőn az macskát, aki okos szemeit rám függesztve ült le pár méterrel előttem. Futó léptek zaja, majd a sarkon feltűntek testvéreim.
— Mi történt? Jól vagy?
— Konstans – böktem fejemmel a macska felé. – A szívbajt hozta rám.
— Hogy kerül ide? – tette fel Prue az engem is foglalkoztató kérdést.
— Ez igazán jó kérdés. Fogalmam sincs – válaszoltam, és testvéreimre néztem, de Matthew ekkor már márt figyelt.
— Angie… - suttogta, egy bizonyos pontra meredve. Újból meglóduló szívvel fordultam meg, és próbáltam bemérni a helyet, melyet kitartóan fixíroz. A polc, melynek nemrég nekidőltem, szinte semmilyen változást nem mutatott, csupán az egyik könyv helyezkedett kissé beljebb a többitől.
— Nem halsz bele, biztos akkor toltam be, mikor Konstans megijesztett – forgattam a szemeim, és a zöld bőrkötéses könyv után nyúltam, hogy a helyére tegyem. A kötet nem akart mozdulni, s egy erősebb rántás után csak azt értem el, hogy a felső része mozdult kijjebb.
Abban a pillanatban a hátam mögött kattant valami, mire rémülten perdültem meg, és még épp láttam, ahogy a fel egy része hangosan súrlódva emelkedik ki, majd enged szabad utat egy éjsötét helyiségbe, mintha egy láthatatlan kéz tolná el.
Mielőtt Matthew leszidhatott volna, Konstans felállt, és levegőbe emelt farokkal kocogott a koromsötét terembe. Utána lódultam, a következő másodpercben viszont mindhárman kővé dermedve bámultuk a szemmagasságban kigyúló két, apró, zöld fénypontot. Macskanyávogás térített magamhoz döbbenetemből, s az áthatolhatatlannak tűnő sötétség pereméhez lépve meresztgettem szemem, hogy megpillantsam az állatot, mire a falak mentén fáklyák gyulladtak ki.
Rémült nyögés szakadt fel Prue-ból, ahogy mellém lépve megpillantották a mesebeli lényt, mely a kör alakú helyiség közepén feküdt, vörös szemeit ránk szegezve.
— Ez… hogy kerül ide?
— Én azt hittem a sárkányok… nagyok – fejeztem be a mondatot kicsit esetlenül, a hirtelen elmémbe tóduló szavak közül a legelsőt kiválasztva. A békésen fekvő lény csak valamivel volt nagyobb egy álló németjuhásznál. Méregzöld pikkelyekkel borított teste halványan ragyogott, hegyes tűként végződő farkát lustán emelte a levegőbe, összecsukott szárnyai a teste mellett pihentek. Félelmetes, vörös tekintetében értelem csillogott, s egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármelyik percben nekünk akarna támadni.
Ha teljes valómban jelennék meg, nem férnék ide be, Úrnőm, csendült fel egy készséges, mély bariton hang. Elkerekedett szemekkel bámultam az előttem nyugvó lényre. Lehetetlen, hogy ő szólaljon meg!
— Lehet, hogy még gyerek – találgatott Prue, mintha nem most hallotta volna a választ.
— Ti nem hallottátok? – kérdeztem testvéreimre nézve.
— Mit? – kérdezett vissza Matthew, aki mindeddig megbabonázva bámult az őshüllőre.
Csak te hallasz, Úrnőm, hallottam ismét a hangot. Elképedve bámultam a sárkányra, miközben Prue és Matthew rám bámultak elképedve.
— De hát… de hát Matthew is telepata – mondtam a sárkánynak, hisz rájöttem, hogy a hangocska a fejemben csendült fel.
Ennek semmi köze a telepatikus képességek birtoklásához, Úrnőm. Nem kell hangosan feltenned a kérdéseidet, ugyanúgy hallom a gondolataid, Úrnőm.
— Úrnőm… Miért… Miért hívsz Úrnőmnek? – tettem fel gondolatban a kérdést.
Mert a szolgálód vagyok. Engedelmességgel tartozom neked, és teljesítem a kéréseid.
Mint egy dzsin? Nem, inkább, mint egy barát, aki véd, és segít, ha szükséged van rá, válaszolt türelmesen. Furcsa volt egy félelmet keltő sárkányhoz ilyen barátságos, szelíd hangot társítani.
— Angie, elmondanád, hogy mégis, mi a fene folyik itt?
— Hogyan? – pillantottam fel Matthew-ra csodálkozva. El is felejtettem, hogy ők is itt vannak. – Ohh. Szóval, Ő itt… Ő – néztem bizonytalanul a sárkányra. Most mit mondhatnék?
Talán mutass be nekik, Úrnőm! A nevem Barin. Évszázadok óta a családodhoz tartozom, hűséget fogadtam nektek.
— Évszázadok? – csúszott ki a kérdés a számom.
— Angie! – csattant fel türelmét vesztve Matthew. – Elmondanád, mégis miért beszélgetsz magadban?
— Nem magammal. Vele – böktem a sárkány felé. – A neve Barin, és csak a helység mérete az oka annak, hogy ilyen kicsi.
— Honnan tudod? – esett le Prue álla.
— Ő maga mondta. Telepátiát használ, hallja a gondolataim, illetve én is az övét. Nem tudom, veled miért nem működik. – előztem meg Matthew kérdését.
— Na, és miért van itt? Mióta?
— Hjajj, nem lehetne, hogy ők is halljanak? – sóhajtottam fel, mikor Barin elkezdte a magyarázatát.
Ahogy óhajtod, Úrnőm!
A következő másodpercben nem akartam hinni a szememnek! Barin alakja elhalványult, helyette egy magas, elegáns férfi tűnt fel. Szürke öltönyt viselt, haja fekete volt, arca borostás, csupán a szeme ragyogott méregzölden.
— Így mindjárt kényelmesebb lesz – állapította meg ugyanazon a mély, bariton hangon.
----------------------------------
---->